A víz,
ez a lágy
hazai tér
ringat, tompítja
mozdulataidat
születésedig. A H₂O kéklő

derűje írja le azt a csepegő,
áradó, hömpölygő folyadékot,
amitől nő, lüktet minden a Földön.
Mérges múltad kortyait nyújtotta, zavaros
jelenedben benne lubickolsz, holnapod
üdvöt nélküle nem adhat, hiányában néma
marad a bolygó. Benned is zúgnak zuhatagok,
mert a víz szeretve, kívül-belül ölelve
vesz körül, selyem kék fodraival játszik
veled, és táncol az óceáni zenére.¹
Máskor meg áradó gyásza
terül az öntelt emberre,
fergetege törli el
építményeit,

gátait
kacagva tapossa
szét, torló dühe elől
nincs menekvés. Halmaza illan,
fagyban jégcsapot hizlal,
szilaj folyón röpít, hűen követi
a Hold ütemét, a drága
bűnben ereje hajtja
testedet, kínzó
hiánya elégítetlen
űz, vágyaidnak
ad ízt.

Ha
sokáig
szomjazol
mohón vágyod.
A víz tükrén remegő
tündéred néz nyitott
szemedbe, és sötét
csillogása csalódásodat
kutad mélyére
vonzza.