Andrzej Wajda édesapjának emlékére

Látom a hódítók céltudatos,
összehangolt munkáját,
kiknek vadállatösztönt jelölt ki a Kreml,
az eszme kiszolgálóinak
fegyver ragyog kezükben,
hogy álmokat temetve támadjanak az értelemre,
nem tudják, hogy őket ugyanilyen
precízen koreografált, parancstól riadt mozdulat
küldi majd a kocsonyás csendbe,

látom a soron következőt,
a félelem veszett fényét szemében,
aki az imából csak egy sort mormolhat el,
mert egy másodperc múlva már éneklő sebe
nyit utat a bizonyosság előtt,

látom a vascsúszdán,
ahogy a vér szagában szelíden omlik alá a test,

          látom az egymásra hajigált,
          idegsejtekbe írt emlékek zuhanását,
          a tudás erőszakos kitörlését,
          az arcokon maradt gyeplőre fogott csodálkozást,
          a buldózerrel rájuk tolt laza földet,

látom a gyermekarcú szőke tovarist,
amikor elkéri az őrnagytól az órát,
keze mohón kap utána,
s szájából lángok virágoznak ki,
látom az őrnagyot, aki mielőtt átadja
még megnézi mennyit mutat,
s nem tudja, a ketyegő szerkezet
nemsokára azt mondja majd:
konyec,
megtöröli láztól izzadt homlokát,
és fázósan húzza össze magán a katonakabátot,
még abban reménykedik új napot ellik majd a holnap,
s ahová kísérik melegebb lesz,
s kegyesebb a győztes,

látom az őr lelkétől megváló,
iszonyodó nézését,
nem érti, miért ölni jött a világra
halandóként,
miért van ujjához parancs-madzag kötözve,

          de közéjük állni neki sincs mersze,

a feltépett tüdejű Nap,
mint alvadt vérdarabokat köpi ki,
a magasba nyúló fák közt,

az utolsó perccel versenyt futó sugarait,
remete szél fésüli a katyni erdő sörényét,
zöldjében szétárad a magányos,
hideg némaság,

amikor a rabkocsiból kilép még nem neszeli a bajt,
felnéz az égre, az átmeneti csönd megnyugtató,
de a gyáva mozdulat a fegyver ravaszára fut,
csattan a zárszeg,
aztán egy barbár hang és apró villanás,

          gyorsuló fémmel ütközik az utolsó gondolat,
          végső fény von mindent egyformává,
          de nincs már érzékeny érzékszerv,
          amely felfoghatná,
          az egyéni múlt, a pótolhatatlan verten elpihen,
          a golyó kerek, szinte szabályos lyukat fúr
          a koponyába,
          áthatol az ártatlanság központján,
          s mindörökké kioltja az öntudat tüzét,
          dermedt lélegzetéből pára
          nem hatol többé a térbe,
          kiömlő meleg vérét sem érzi már,
          de a szíve talán még dobban egyet,
          s a világ kihátrál a félhomályba,
          a tér merev síkokban szétterül,
          a tehetetlen mozdulat
          hazátlanul hull a senki földjére,

pihensz idegen vidék ölében,
közönnyel száműzötten,

kabátgomb,
szemüveg,
fém cigarettatárca,
rózsafüzér,
mind megmarad,
a katonafeleség kezében
a kis notesz nedves lapjain
még olvashatók a sorok,

          néma torkok, tüdő-ágkoronák,
          szürke sejtek gubancai,
          kivérző lélek az agyban,
          piros vesék kútjai, erek indái,
          mind, mind gyorsan bomló anyag,
          szétesnek a sejtek milliárdjai,
          nem moccan többet az akarat,
          elhal az ivarsejtekben a szaporaság,
          a növekedés csak a körömbe, hajba tolul,

a felejtés szövetkezik a múló idővel,
a bizonyosság lassan fátyolossá válik,

a hazugság kővé szervül,
s a tettesek nyomát belepi a fű…

s nekünk továbbélőknek
vajon mit ad majd
a hatalomra éhes szenvedély,
figyelhetsz előre-hátra,
jobbra-balra s tudhatod, hogy
a félsz csengő-zaja,
vagonzár csattanása
ismétlődő hang lehet megint,
s ha minket is magába vesz a föld
ki ássa majd csontjainkat ki
idegen ég alól,
a hosszú hallgatásból…