Magyarország ódon fényére hiába vágysz.
Az itt élőknek nevük sincs már, jelszavuk a forgóajtó,
amin átpörögve jutnak oda,
ahol minden a vibráló képpontokon zajlik.
A vers SMS jelekké zsugorítva vegetál
a gyémántokkal kirakott érintő-képernyőkön.
Cédrus nem nő a téren.

A városlakóknak nem küldenek csókot 
a kéjesen nyújtózkodó ágak,
a kőszobrok magányát sem enyhíti
a levendula illata.
A seb egyre mélyebb a Nap arcán.
Az aszfalt szürke füstöt, és benzint öklendezik.
Utcalakók fekszenek a kapualjakban,
a fagy fehér ingben lepi meg őket.
Éveiket észrevétlen lebbenti tovább a tüdőbajos szél.
Az apátlan fiuk önmagukat gyilkolva
az aranyruhás dizájnerek álom-szálán ringatóznak.
Romkocsmákban csábos napraforgók nyílnak.
A cukormázas arcú madárkák az undor áramló zajában,
mustárszínű hajukkal Sába királynőjének hiszik magukat. 
A tudatlanság felhőtlen homloka ragyog,
a képzelet üres zsebekkel sétál,
és emberi hang helyett
nyálkás krákogások rezegtetik a levegőt.