Nagy sötétlő erdőbe jutottál,
sűrű, kusza, vad vadon¹ vesz körül.
Rajzó legyek, akár gazdátlan
terveid, körülötted zsonganak.

Fáradt a csönd.

Napjaid maradékai egyhangúan peregnek ki
életed homokszemnyi nyílásán.

Próbálod
ujjaid közé fogni a megfoghatatlant,
leltárba venni mindazt, ami egyszer átfutott
szomjas agyadon,
feltépni a sok lepecsételt reményt,
visszapörgetni vízbe fúlt szakításaid óráit,
átélni újra zsebre vágott haragjaidat,
borzongva érezni megint
inged alá bújt
félelmeidet,
négy fal közé szorított
gyászkeretes ünnepnapjaidat...

 Felszisszensz mikor felfogod
egy-egy kis darab
élettöredék mindörökre kihullt belőled,
de örülsz, hogy emlékeid
kertjében, - poéta-étkül² - néha még találsz,
a konok gazok között tarka virágot.

Arcok röppennek a fény-tavas égre,
éles kontúrú mozdulatlan képek sokasága fut eléd,
múltad sík tükrén vibrál
a sok kedves,
kutató, csodálkozó tekintet.

Összeszorított keblek, pirosra festett szájak,
szent gerezdek,
a széjjel folyó időben átváltozó testek
viráglepedőkön,
árván hagyott ágyakon fekszenek,
éjszakák sóhaja suhan
végig dermedt testeden.

A látnivaló helyébe foszlányok vetülnek,
a szilánkos szél árvalányhajat kócolgat.
Csak fekszel, csonkán,
néma szemrehányással, mozdulatlanul,
akár egy kidőlt fa.

Reméled nem vész el minden,
és ki tudja hol újra összegyűlnek
részecskéid, akár a vízgőz,
mely egy szűk völgyben nyugvó tóból
száll az ég felé, hogy a magasban
könnyű felhővé váljon.
Hiszed,
hol a hűsben az árnyak hada sápad¹,
egyszer majd újjáépülsz, és valahol máshol,
a kábulatból kibújva jutsz egy új világba,
ahol a jóság illata szál majd rád.

Sebhelyét foltozó, gyantát izzadó fenyő
cseppjébe ragadt rovar vagy,
még nem tudod
többé nem menekülhetsz,
ízelt lábaid utolsó táncukat járják.

Gyónni akarsz, égre bőgni a sok bűnt,
amit elkövettél, de aztán ráeszmélsz,
nincs értelme felidézni,
mikor szaporáztad a lusta napokat,
és eszed a hibás tanok szeszét itta,
mert  perc-éveidre visszagondolva
gyenge akaratod koromtól súlyos vétkei
hullanának csak rád,
véglegesen összetapadva.

Papírhajóként ringsz az óceánon,
az ész kormányt ragadni hiába készül.

 Próbálod kibetüzni
a sárgult lapokon,
a kitagadott szavak közül,
a ma is vállalhatókat.
Hiszen volt idő mikor feléd ragyogott ő,
ki miatt dobogó jellé
lényegültél át,
s ezüst fény csillogott rajtad
mikor gyermeked
önzetlen mosolyát fogadhattad,
vagy mikor az ujjongó hegedűn a könnyedén,
futó dallamot hallgatva érezted
a zene tapintható bársonyát^3.

Talán ennyi sem kevés,
ha a halál utáni teljesség kárpótol majd.⁴

A porló kor koporsóján látod, hogy
járkálnak körülötted az élők, a kis hangyák.

...Vajon érted jött az a légies női alak,
abban a nagy karimájú kalapban?
Jövendőd és emlékeid közötti szűk résben
egészen közel hajol hozzád,
szemében déli láng¹,
és fellebbenti fátylát,
kedves mosolyát mutatva neked.
A vonat indulót sípol,
szállj fel biztat bátran, előre!, rajta!,
hiszen szemed homályában
ott ül már a csillagos űr mérhetetlen távola.
Ne félj!
Élő forrás leszel meglátod,
fény, tiszta fény.⁵

Budapesten, 2014 október 4 és november 4 között.