Egy kerek évfordulóra

Őt disztingvált úr
unatkozik,
arcukon sápadt
fénykörök vibrálnak,
lakáj-lapulással
nézik,
hogyan szeletelik,
az asztalra helyezett
furcsa, szabálytalan tortát,
a díszítés rajta a korlát,
mintha körben
formázna hegycsúcsokat
úgy tornyosul,
középen édes vidék lapul,
a kék vonalak
meg akár a folyók,
olyanok,

már kínálják köbe,
a legnagyobb szeletet,
rajta a hegyeket,

a park felől
a szökőkút csobogása
hallatszik,
madár füttyöget,
mintha
kisgyerek sírdogálna,
a kitárt ablakokon
legyek
ki-be repülgetnek,
a tétlen nap
kínlódva telik,
a bús búcsúdalt
a szél énekelgeti,

most teszik cirádás tányérra
a torta délkeleti végét,
felvége meg
hamarosan egy kaján
villáján billeg,

s mire felszolgálják
a pezsgőt a bálon,
marad
a maradék
a nagy tálon,

süket a szóra,
mozdulatra béna
mind, kinek éj tört a házára,
s fülében zúg
idegen zászlók kacagása.

Epilógus

A desszert után
a diktátumot szépen,
ahogy kell,
csillagos-betűkkel
írja meg a titkár,
cvikkere meg-meg
csillan, törött már,

de kinek a kézjegye
legyen az okmányon?
kié legyen az átok?

mint a lutriban
szokásos,
legyen húzás,
döntsön a sors,

ránk maradt, ki lett
a két kiválasztott,
az egyik jól tudta,
hisz orvos volt,
a maradék országrész
haldokolni fog,
a másik korábban
írt regényeket,
odakanyarította hát nevét,
de nyugalma odaveszett.