Az erjedő anyag lüktet, burjánzik,
tenyészik, önmagát megerősítve
szilárdul bennem, valósággal
elevenen kövesedek.
A sziklafogak tövében
lepedék szégyenfoltjai virítanak.
Nem jó, ha a fog hegyén ott marad
egy-egy szó-rög, dühös csikorgás.

Titokban abban reménykedem
talán a holnap más lesz,
nem a mai nap kínjait ismétli,
és már vígan fütyülhetek
a balsors tegnapi nyilaira.
Mikor a villamosszék szikrázó erejétől
megáll a szív ütése, akkor sem mondhatod,
hogy nincs tovább, hiszen
a csillagrobbanás ragyogása után
bármi jöhet.

Tű hegye tűnik el mélyen bennem,
s a lidokain keserű íze nyálammal
keveredik, üdvöt és megváltást ígérve,
hogy múlt és jövő között
ne a fájdalom
legyen a folytonos jelenidő.
Dagadva szétárad, ínyemet,
ajkaimat már nem is érzem.
Az Idő lapján nincsenek számok,
a mutató jeltelenül ró kört kör után.
Végtelen óceán nyílik alattam,
és test nélküli szellemem
leigázva süllyed.
Csupasz szám tárva nyitva,
– míg egy foggal
kevesebb nem leszek...

...Tulajdonképpen nem történt
semmi különös,
egy darabka valami mostanáig
élt bennem, elromlott,
– és most már halott …