Látlak az ébredés pillanatában,
amint a reggeli fény-ujjak nyitják
szemed. Nézem hogy kelsz fel a bánatos
ágyadból. Fejed gödre jel marad a
párnán. Ráncaid borosta leplezi.
Túl az Óperencián, túl mindenen,
életed öreg könyvében lapozgatsz,
körül leng a néma jelen, a kihűlt
szavak szétfutnak a sárga lapokon,

ott fakulnak olvasatlanul. Látom
rajtad a kifosztott évek nyomait,
s vonásaidban, mint foncsorát vesztett
tükrömben saját képem töredékét.
Fojtogató csend cellájában nézel
fáradtan magad elé, mint aki már
várja, hogy végre körülölelje a
vég gyengéden, láthatatlan karjával.
Ott lapul minden tárgyban vigasztalan

valósága, hömpölyög körülötted,
kíséri minden lépésed kegyetlen
igazsága: a lélek az út végén
a semmi rendületlen ágán lóg majd.
Mintha az űr mögött pislákoló fény
messzi világából érkezne hozzád,
olyan távoli és érthetetlen már
számodra minden emberi hang, s ha van
válaszod, idegen nyelven fáradtan

csöppen ajkadról. Esténként magyarul
csak magadnak mondhatsz egy jó éjszakát.
Feledésbe fúlt dalok foszlányait
dúdolgatod, hamuba hűlt vert napok
dühös szavai támadnak rád ismét,
egy illat, egy íz feltörő emléke
tréfál meg. A száműzött remény már
nem küld válasz levelet. Erőtlenül
lógatod két karod, fejed csüggedten

hajlik előre. Látom, sok idegen közt,
ahogy lépkedsz a terjeszkedő sötét
téren át, s tétován tekintesz körbe,
észre sem veszed - régi emlékekbe
zuhanva, hogy az eső cseperegni
kezd. Nem tudod hová érkeztél, mintha
most léptél volna, új életet kezdve,
egy távoli bolygóra, és nincs senki,
aki megszorítaná árva kezed.

Megjegyzés: Apámról írok a Jegyzetek rovatban is.