Nyomtatás
Kategória: Verseim

 A boltozat ablakában
a kék csak gyűrött boríték,
a felhőpalást alatt remeg

a halvány virradat,
kozmikus port borzol a szél.
A levegőben vijjogó madárhad.

 

 

A foszlott múltból

itt maradt romok alól bújnak ki,

a csupasz, kormos téglák közül,

a lakhatatlan rések falaiból,

az üregek öléből,

a ledőlt tornyok alól.

 Nem látom a menet végét.

Árad, mindent elöntve.

Kopott, törmelékes kabátjuk egyforma

szürkére festi őket.

Arcukon fehér ráncok.

Szemük sápadt, fénytelen, könnyre éhes.

Alakjukat átöleli a sok árnyék.

 Menetelnek, ében fekete
álmok erdejében!

Úgy tűnik, mintha mindenkihez több élet is tartozna.

Nézem a mélázó,

túl éber, idegek uralta, könny mosta arcokat,

a csúf, a szép, a borús, a reménykedő tekinteteket:

az alacsony férfit, aki az eget kémlelve hunyorog,

felvonva vágyai huzalait a végtelenbe,

a tejfelesszájút, aki hiszi

van még idő elég,

az üres szeműt,

aki dicséri könnyedén, amitől undorodik,

a szögletes és vörös arcú testes férfit,

akin látszik, egész életében húst hússal evett,

s egy perc múltán már követeli a jót,

kinek rövidre nyírt fekete haja,

nagy ívet leíró szemöldöke eltökéltséget mutat,

s átható mély tekintetében

a faluvégiek kötekedő sűrű kedve villan.

Közelről nézem,

akinek színtelen haja előre hull,

eltakarja szűk, keveset gondolkodó homlokát.

Világos szeme körül elkenődött festék.

Talán sírt nem rég.

Ártatlanságát nincs kinek kínálja.

A nagy álmok nélküle rohannak, el, messzire.

A fiúnak sovány, aszimmetrikus arca,

lenyírt tarkója, üres tekintete van.

Gyakran esztelen felkacag.

Megkurtított szelleme lehet

boldog nyugalma rejtett fegyvere.

Amott egy halántéka felé ritkuló hajú,

fekete szemű férfi lépked,

felső ajkát sűrű bajusz rejti el,

érzékeny orra távoli szagok felé feszül.

Ifjúkorának nagy ígérete volt.

Ott van a gyülekezetben,

aki milliók közt is egyedül van,

vastag szemüvege megcsillan,

mintha most

lopná el tőle valaki

meg nem valósult gondolatait.

Élénk szemű asszony nyújtogatja a nyakát,

már meglegyintették a hervadás jelei,

orra alatt kis bajuszpihe libeg.

Érteni, látni akarja ami a kulisszák mögött van:

eszmét, istent, örömöt,

a gyász, a rettenet, a diadal pillanatait,

valamit, ami még nem volt.

 

Mozdul az eleven tömeg, előre, csüggedetlen!

Kezükben egymáson áttetsző zászlók.

Vonulásuk szelíd és előkelő,

mintha a soroknak sohase lenne vége.
Mintha az utolsó útjukat rónák.

Az Idő elcsigázva tapossa össze őket.

 

Hegyes orrú, eleven arcú idős férfit
nagy márványhomloka bölcsnek mutatja.

Szemöldökét felhúzva tartja,

mintha a nevét kérdezné éppen valakitől.

Ártatlan mosoly az arcán.

Boldog mint aki mindent békén visel.

 

A jóképű fiatal,

rossz családok gyermeke,

gonosz iskolák neveltje,

arcán ideges szeszélyek bélyege,

ha ma csalódnia kell nem csügged,

holnap új urat keres magának.

 

Egy másik pimasz nyugalommal mustrálja

a mellette lépegető lányt.

Szeme friss, mint a gyermeké, csodálkozó.

A lánynak sima, feszülő bőre,

magabiztos szeme van,

és kacér önhittség lengi át az arcát,

s szája szegletében gyöngédségről árulkodnak

a finom ráncocskák.

Úgy hiszi csak a jelen perceinek van értelme.

 

Különös, árva sors a menetelőké.

Változnak a napok,

hoznak tavaszt,

vagy havat mi utat befú-betemet,

és özvegy őszt,vagy szemérmetlen nyarat,

a sorban minden lélek lélekhez bújva,

a van valóságából a lesz felé

halad.

 

Ott van a tömegben kinek kutyaszemében

ravasz szomorúság időzik,

kinek nézésében talányos hatalom bujkál,

kinek szemöldökében gyűlölet gubancolódik,

aki tegnap még versengve szidta Jézust és ma imádkozik,

kinek fejében mocskos gondolatok futnak,

ki saját maga kísértete már,

csupa emlék és sóvárgás,

kinek nincs rejteni valója,

kinek teste már olyan, mint az elhullott dögé,

amely az út szélén hever,

kinek versek égnek a zsebében,

hogy saját életénél

másoknak többet adjon.

A csorda melegét keresve, egymásba-menekülve

vonulnak.

Ott lépked a sorban sután,ügyetlenül

az idős asszony,

kinek arcát szépítő mérgek mélyítették,

s már kívülről éli életét,

aki hagyta jámboran magát kifosztani,

mert csak örök dolgokra irányultak

nemesnek hitt gondolatai,

akinek nincs semmije mégse panaszkodik,

aki hóna alatt egy öreg retikült szorongat,

benne őrzi halott családja fényképeit.

Borzongások kelnek és dohognak

az engedelmes sereg fölé.

 

Ott lépked a sok züllött, éji vesztes,

a sok névtelen:

a meglett férfi,

kinek szemhéja mögött a tehetetlen düh könnyei gyűlnek,

az őszhajú fiatal, kinek mozgékony szája körül

gúnyos vonások sejlenek,

aki fejét büszkén felvetve tartja,

s markáns vonásait bűnjelül viseli,

kinek hirtelen sötét és fénytelen lesz

egy rossz emlék miatt az arca,

kinek sápadt szeme mintha bitó felé meredne,

kinek száján titkos könnyeken edzett mosoly ül,

kinek üreges szemeiben még vibrálnak éjjeli látomásai.

Nők, férfiak, gyermekek járjátok kimért utatokat,

mint a csillagok rossz emlékek nélkül, tisztán!

 

Figyelem némán és tehetetlen

a poklát cipelő rokon tömeget.

Az út ketté válik, az emberfolyam

szerteszéled, majd szilárd testté

újra összeáll.

Nézem őket, belopakodva életükbe,

mintha testük az én testem lenne,

s magamat látom,

ahogy a keresztúton állok.