Az engedelmes fények
végtelen álmot alszanak,
de kigyúlva bűvöletükbe
vonnak, s kedves szereplőim,
mint baráti szellemek
táncolnak elém.
Már látom Anita
fenséges nőalakját.
Mosolya egy
pillanatra hálásan
felém villan, talán azért,
mert örül, hogy újra élhet.
Igen, én keltem életre,
hiszen nem jöhet, míg
nem nézem.

Hosszú ruhádban
ódon dámaként vonulsz,
s lépsz az elárvult
Fontana di Trevi
medencéjébe.
A hajnali magány
fátylat von köréd és
némán magába fogad.
Minden mozdulatod
rólad mesél.
Kacajod
a sötétet bűvöli.
Bőröd hívást énekel.
Telt kebleid,
akár az Etna halmai,
és Marcello mikor nézi őket,
mintha láváid vonulatát
szállná meg...

A későbbi képek,
akár a rozsdásodó
emlékek, kérlelhetetlenül
mutatják, ami
folyvást múlni készül.
A királynői szép test
már alig idézi fel
a fenséges alakot.
Hószínű szálak csillannak
a vállra omló hajban.
Eltűnt a két szemöldök
könnyű íve, és
a szép arcvonásokat, mint
sírfedélből eső
az aranyozott betűket,
kimosta az Idő.

Megjegyzés:a vers Fellini:Intervista
című filmjének hatására született.   

Mentés

Mentés

Mentés