Gyűrűidet
növesztve századokon
át élsz igába vetetten. Sörényedre a
hajnal szitál tunya párát, délben nevetve
csurog le vállaid hajlatán a Nap, és magányos éjeiden
a csillagok dőlnek rád. Sorsod ez: nyár-tél egy helyben.
Zölden lobogó lombod közé szorult sötét őrzi egymásba
csendülő illataidat, szálló színeidet, a tavaszi hangokat.
Rendületlenül állsz akkor is, ha a gyűlölet karolja át tested dudorait,
tördeli karjaid, ha villámok kínja hasítja az eget, és elönt a zuhatag.
Ilyenkor talán úgy hiszed betelt az időd, és már egy napod sincs hátra,
de nincs így. Téged senki se győzhet le, míg fejsze ki nem dönt...Vaddisznó
családok nemzedékei makkodat ropogtatva gyarapodnak,
karéjos leveleid függönye mögött madarak bújnak meg, pajzánság ragyog
szemükben, dallal fizetnek a rejtekért, az utak összebújnak koronád alatt,
perzselő vad napokon árnyékodban megpihen kegyes fejdelem, és lenyúló ágaid alatt
fejet hajt henyélő alattvaló, pandúr hűsölve kulacsából húz,
pompás idomú törzsednek vetve hátát
szegénylegény
szalonnázik,
s mily nagy
bűnhődés,
hogy végül
erős ágadra
kötik fel,
és testére
tarkán
csavarodnak majd
ázott leveleid.

*Egy évszázados tölgyfa odvában
találtam ezeket a régi sorokat.