Mások versei

 „…értelmetlen minden óra,
minden perc, amely megíratlan
múlik el.”
(J. A. jegyzeteiből)

átszínezhető volna csak,
átfesthető,
mint táblaképeken
a tér, a fény, a láz,
le nem törölhető
most már sosem az a
túlzottan is korai lángolás,


Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?
jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt
melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett -
ó, kárhozat, kiben a szó először született
az ábrándokba hurkoló, álomharanghúzó,

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hűse a pincének.
Szél s víz csap a csupasz szőlőtőre.
Lúdbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.