Mások versei

Új neve mellé, elunva a kátyút,
ünneplés nélkül, hétköznapi módon,
új díszkövet kap a Téboly sugárút.

Egyezerhétszáznyolcvankilenc óta
koptatta csizma, koppanó cipellő,
vértócsában a rizsporos paróka.

Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon 
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje

szállna mellükbe - de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
  lágy ujjaiddal érints könyörülve
  s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;

Mint örvény, szív az együtt, olyan édes,
úgy csábít és úgy ringat, zaklatott
éjek után és gyötrelmes napok
munkája közben és mikor a kétes
remény meghozza, oly jó a beszédes
kis jel messziről: „Várlak”, „Itt vagyok”,

Én magam fellobbanok,
felszállok és azon nyomban
el is tűnök, de nyomomban
itt marad sok apró dolog.
Mindenféle formájúak.
Könyvek, kopott támlájúak,
nagy ív üres papirosok.