Ó, szívemben nyíló, tágas

tündöklésű puszták!

Szétszaggatott, tenyérnyivé

lett hazám hullámzó rétjei,

búzamezői, ringassatok,

eszméltessen szüntelen

harangkondulás...

Negyven napos fényesőre

lenne szükség, csöndbe takart

időre, illatcsobogásra, hogy

lelkünk csonkolt szárnyai

megrázkódjanak, lerázzák

a rájuk tapadt sötétet,

s röppenjenek végre

szabadon föl a fénybe!

Csonttá aszalódott gallyak,

reszkető faágak mögül

földmélyi rettegés tör át,

verebek ugrálnak a porban -

ideje lenne létderűbe

ölelnem a születni készülő

magzatot, aki voltam…

Anyám, lélegzet visszafojtva

várom érkezésed a végtelenbe

vesző dűlőutakról, az öröm

előérzetében bimbóznak

a jövő rejtett szavai, dalod

köldökzsinór nekem a léthez.

A mérhetetlen rónaság fölött

izzik a Nap: vértüzes égi szekér.

Ragadj el, vigyél magaddal,

út minden sugarad, hazavisz,

haza: a kiolthatatlan

szabadság-reménybe.