1.

Írjak? ne írjak? egyre számolom

Határozatlan az öt ujjomon.

Nem írni, vétek; írni, kész harag…

De mikor Bikfic is verset farag!

Eh, félre tőlem együgyű szerénység!

Máshol megy az: itt minden a legénység;

Szerény koldusnak táskája üres;

Ma 135 éve hunyt el Arany János

Ki mer, nyer, és talál az, ki keres.

Nincs szebb dolog, mint az őszinteség;

Elrejtett gyertya mi haszonra ég?

Vagy, például, mit érne a tojás,

Ha nem kiáltná a tyúk: „kotkodács!”

Cégér fityeg, hol a kancsó kerülget,

Cégér ne’kűl a jó bor is elülhet,

Kivált az érdem olcsó vakbora, –

Nehezen akad erre cimbora.

 

A nagy Simon (ki nem isméri őt!)

Az álszerénységből szépen kinőtt.

Ő az, kitől (bizony már jó minap)

Egy hirdetést hoz valamennyi lap:

Hogy ő az apja lelkinek se vár

(Nem oly bolond ő, mint Shakespeár’)

Elismerésre, költői babérra,

Halál után egy foghagymát sem ér a;

Patkó se kell, ha már nem él, a lónak,

S jobb egy veréb ma, mint egy túzok holnap:

Ismerje meg hát a világ jelenben

 

És bálványozza lángeszét; különben…

No, mások ezt más utakon teszik,

S mindegy az út, ha összeérkezik.

Ezt elragadja „villám képzelet”

És hordja fenn „a csillagok felett”;

Azé „miként sas” röptiben merész,

Felhőt eszik s bátran a napba néz;

Sok a babért fitymálja, megveti,

Mint gyermek a babot: „kell is neki!”

Míg más, ki páva-tollakkal ragyog,

Fennyen kiáltoz: „én költő vagyok!”

Némelyik „pálma”, ezt ő mondja, ő;

Már most is óriás… hát még ha nő!

A másik így zár minden éneket:

„Lesz oly idő még, mely megemleget!…”

2.
Hogyan? nem írni most? letenni tollamat,

Midőn, ha nem csordul, csöppen egy kis kamat?

Midőn az olvasó már-már olvasni kezd,

S talán még rá is áll, ha mondom: vedd meg ezt!

Hála az égnek! ím, lendül a könyv-ipar:

Író, ha kurta is, lesz néki, ha kapar;

Az üzlet új, hanem elég böcsűletes,

A cikk olcsó ugyan, de kél, bár szemetes;

Aztán, szó ami szó, nekünk sem sokba áll,

Oly könnyen termelünk, mint aki úgy… talál;

Mint a kosárkötő, s a még olcsóbb koma…

 

De hisz oly régi már s kopott ez adoma.

Minden kezdet nehéz. Nálunk kivált soká

Lőn, míg a házalást a Múzsa megszoká:

Hogy mint tirol leány, ajtón ablakon át

Unszolja készletét s mindig-kész mosolyát.

Mert a kereskedést – ha tiszta, ha vegyes –

Fitymálva nézte a fönnhéjazó hegyes;

A legtisztábbik is, gondolta, nehezen,

Ha nem hagy olykor egy kis piszkot a kezen.

Nem volt ínyére a hétköznapi modor,

Virágillat helyen nem a lucri odor;

 

Üzér, ügyér, hajhász, csőd, firma, company,

Ily szókat ő ki sem bírt volna mondani.

Nagyon rátarti volt: fenn-ült a glórián,

Övedzve néha mint karcsú görög leány,

Vagy olykor mint a Séiné partjárul egy najád,

Vagy szőke Rajna-szűz, ontá arany-haját.

Idegen volt, de szép, a szép „Xenidion”,

S nem árulá kecsét… leszállított díjon!…

3.
Írjak? ne írjak?… Egy istencsapás:

Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás.

Mert kinek arca van és háta ép,

Ily had közé bizony átallva lép,

Kivált ha nincs is méltó fegyvere,

(Mit ér a szó, hol ostor kellene!)

S a közmondás hamar fejére gyűl:

„Ki, úgymond, e’ s ama közé vegyül!”

De mikor a civódás tére szent!

Patkóiktól még az oltár se’ ment!

Fut a kilenc szűz, dong a két halom!

Ocsmány ökölharc az irodalom!

E szentegyházbul ostorral sem árt

Kiűzni alkuszt és galamb-kufárt.

„Vitatkozás az elmét növeli”,

Kocódni kissé, ez is emberi,

S az író, hogyha máshol emberebb,

Bizonyos pontig jól áll a szerep:

Míg tárogatva zeng a csatadal,

Lovagkesztyűben foly a viadal,

S borítja bár az arcot vas-lemez,

Hisszük, nemes vonásokat fedez.

Így tört minap láncsát Kazinczy, Bajza,

Így fedte Kölcseyt Achilles pajzsa;

S ha olykor közbe szól a szenvedély,

Ha nem mindig volt más az ügy s személy:

Nem kofanyelven hallá a közönség:

Az, és philippica… van ám különbség.

 

Való, hogy a személyes galibát

Az üggyel összevétni nagy hibád:

De mit teszesz, ha egy ma-sült zseni

Arcodba körmöl és fogát feni?

Ha rossz poéta és rossz költemény

– Apa s fiu – ugyanazon személy,

Mert, mint a tigris védi kölykeit,

Úgy védi a papa szülötteit?

Ilyenkor nagy baj a határvonás:

– De egy epigram’ mégse záptojás!…

(1856)