Nagyapám ifjúsága: Pro Patria 1914–1918

„Nyújtsd ide kedves
kis kezedet,
Ki tudja, látlak-e még!
Hajnalban indul az ezred,
Maradt egy éjszaka még!”
(I. világháborús magyar – K. u. K. katonanóta)

Ifjúság! Isonzo! Piave! Tagliamento!
Görz! Podgora! Monte Grappa! Monte Pasubio!
Monte Matajur! A stilfsi hágó! Campolongo!

A Judikária-hasadék! Rovereto! Caporetto! Doberdo!
rzöm a régi, töredezett katonakönyvet:
sorozás 17. életévben, rendfokozat:
közvitéz. Kitüntetés: „OB. K.cs.K. sebesülési
érem (kétszer), Károly-csapatkereszt”. A hegyi
tarackok, a nehéz ütegsánctarackok, a Schneider-féle
75 mm-es gyorstüzelő ágyúk, a Škoda-gyárban, sorozatban
készített, 30,5 cm-es motoros mozsarak, a Krupp-féle
messzehordó nehézlövegek, ostromágyúk, az Eberhardt-féle
6,5 cm-es ballon-elhárító ágyúk, a Krupp-féle 21 cm-es,
elsüllyesztéssel elrejthető gyorstüzelő nehézlövegek,
az aknavetők szakadatlan dübörgése, a géppuskák szakadatlan ugatása,
a srapnelek becsapódásai,
az ellenséges lövedékek tüzében összeomló ágyúsáncok…
és az eskü szavai a csapatzászlókra… közben a ködtől,
hajnali párától használhatatlanná vált fokbeosztások
a quadránsokon, a csöves libellákon, a lőelem-képző
műszerekben. Ó, a szuronyrohamok előtt kiosztott két deci
rum – bátorításul a parancsolt halálhoz…
A lángszórók, a szögesdrót-átvágások, a lövészárkok,
a futóárkok, a gázálarcok, a kézigránátok… Az átrohanások,
a kúszások aláaknázott, pipacsos, kankalinos – ó, primula
veris! –, a margarétás friuliai mezőkön, mintha a történelmen.
De… hát mi maradt meg a millió halálból honvédek,
közvitézek, üvöltöző altisztek, mindenható őrmesterek,
fiatal, szőke tisztek, mi maradt meg az ifjúságból?
Néhány ezer képeslap, rajta a Briefzensur pecsétje,
tábori posta távoli hazákba… amit ma gazdag
bélyeggyűjtők, anziksz-kártya gyűjtők vesznek meg
fillérekért… (Igaz: tarde venientibus ossa… a későn jövőknek
már csak a maradék jut, pontosabban: csak a csont marad…
de abból meggazdagodnak!) És az is igaz, sajnos, hogy
a régi, roskadó Pro Patria bronzszobrokon, a töredező
gránit-emlékműveken: a virágtartó kampóvas üres…
Távol van egymástól a két ifjúság, nem őriz emléket
a mai nemzedék, és az akkoriak immár semmit nem üzennek.
Senkinek.

Dobai Péter

Kitüntetés

Nagybátyám hagyatékából került hozzám.

Két évszám díszeleg rajta
és közöttük a kötőjel,
- míg ölni tanultak, teltek az évek - ,
babér-levelek koszorúja
óvja az intervallumot, mikor
- mintha éltél volna -
múltak a történelmi napok:

1914-1918.

Vajon mit kellett kiállnod,
ott a lövészárokban,
életedet már megunva,
a haláltól mégis félve,
hogy kiérdemeljed?

Mintha a háború egy vidám,
jó nevű internátusban
eltöltött idő lett volna csak,
s a kitüntetést az eminens tanulóknak
adnák át egy banketten,
ahol tollakkal díszített, kalapos dámák
forgolódnak a dús terítékű asztal körül,
...de a háborúról senki se beszél,
mintha semmi közük se lenne
azokhoz, kik szögesdrótokba akadva csüngtek
leszaggatott karral,
ott, ahol a lövedékek fénye
nem tűzijáték volt az égen,
vagy azokhoz,
akik futóárkokba zuhantak, átlőtt fejjel,
és nem a vurstliban próbálgatott céllövések miatt.

Ki akar tudni
a mérges gázoktól fejüket mellükre ejtő,
némaságba merevedett bakákról,
kiknek talán jobb lett volna
meg sem születni erre a világra,
azokról, kik haslövésük kínkeresztjén
a felhőt karmolászták,
hogy minél hamarabb
szálljanak a lyukon át a fájdalomból kibújva
a magasba,
a nyitva maradt,
végtelenre rácsodálkozó szemekről,
melyek mintha azt kérdezték volna,
miért ilyen világot teremtettél, Istenem?

Amikor a katona testébe csattant a golyó
a békés otthon vigasza is halálba hullt,
angyali gyermekei hiába lesték
az ajtót, apjuk nem lépte át többé
a jóság küszöbét,
amikor szemüregén át kifolyt
a csarnokvíz,
kedvesének képe sem fénylett tovább
az ideghártya ledörzsölt lepkeszárnyain,
s végleg elszakadt
roncsolt agya szürke szövetében
képzeletének varázsfonala is...

Mi kell még,
hogy ne legyen többé,
ünnep a háború,
ne keljen
parancsszóra élni, halni,
bőgve könyörögni,
„csak én megmaradjak”?

De ha megmaradsz sem
szabadulhatsz
az égett test bűzének emlékétől,
a sáros vér szagától,
nem felejtheted
a csontodig hatolt tüskés félelemet,
mikor a sok gyilkológép ólmot ontott,
és tanulnod kellett felnőttként
milyen az, ha valaki sír,
vakító fénye támadt a halálnak,
szikrázó lövedék villanása
mutatta, mikor az élet kilépet
bajtársad fiatal testéből,
s téged, a halál ott felejtett
semmire se jónak, mellette.

Amikor a jajkiáltásodat
a fegyverek robaja nyomja el,
Te kit hívnál az utolsó pillanatban?

Megfordítom a kitüntetés lapját
és nézem
a szégyenében oldalra fordult fejű,
kiterjesztett szárnyú sast,
s alatta olvasom a feliratot:

FÜR ÖSTERREICH.

Ezt adták neked, a hősként harcoló
magyarnak, és küldtek újra a frontra,
s vitted tovább a tépett zászlót?

Hiába őrizted
zubbonyodba varrva
arany plecsnidet,

mire visszajöttél
a hadifogságból,
Te szegény ember,

megmutatnod
nem volt kinek,

nem volt
házad, családod,
csak pislogott
benned a Nap,
nem volt ki
visszaadja
„múltak acél hiteit”,
neked
országod se volt már,
új határok közt szenvedve,
a vigaszt magadból kellett
kinyerned.

Oláh Tamás