Ha minden a semmi

A századfordulón született
generáció is nagykorú már,
hallgatva néhányukat
borzongok –
a Földre mi vár.
Gépekre bízva a jövő,
hogy mindenre jusson idő.

De mi az a „minden”,
mire a fiatal vágyik?
Séta asztaltól az ágyig?
Kézben a nála okosabb,
nélkülözhetetlen kütyü:
a technika legeslegújabb,
legjobb, tökéletes vívmánya,
ami egész lényét lefoglalja,
idejét magának kívánja.
Az egyetlen társ, és ami
kiszorít az életből emberit –
a „mesterséges” így figyel,
uralkodik,
és ebből merít.

Nagyanyám, hol vagy?

Apró tenyereden megkövült
a múló idő,
ujjadra bütyköt font az élet,
hajad ezüst sátora fénylett.
Mégis, szíved oly tisztán örült!

Kifosztott életem
utánad vágyik,
egy érintésedért
sóvárog bőröm,
hadd járja át szívem
gyermeki öröm:
kalácsodnak ízét
érezzem számban,
térdeden lovagolva
hallgassak mesét,
édes szavaidban
nem rémít setét.

Újra megtanulnék
csengőn kacagni,
elűzni bánatot,
dalra fakadni;
megköszönvén reggel
gyermeki álmom
egyszerű és tiszta
életre vágynom.

De már nem vagy itt!

Apró tenyereden megkövült
a kegyetlen idő,
angyalok várták édes meséd,
`s elvitt a teremtő.