Ráléptél apádra, mondta az anyám,
és tényleg, pontosan középen álltam
egy pázsitfolton, olyan gondosan nyírták, lehetett volna
akár az apám sírja, bár ezt nem mutatta fejkő.

Ráléptél apádra, ismételte,
ezúttal hangosabban, ami furcsának tűnt,
hiszen már ő is meghalt, az orvos adott róla papírt.

Kissé félrehúzódtam, oda, ahol
apám véget ért, és anyám elkezdődött.

A temetőben csönd volt. A fák közt süvített a szél,
több sorral odébb sírás hallatszott, nagyon halkan,
és még távolabbról egy kutya nyüszítése.

Lassan elhaltak a hangok. Átfutott az agyamon,
hogy nem emlékszem rá, miképp kerültem ide,
amit temetőnek láttam, bár lehetett volna
képzelt temető is; talán egy park volt,
vagy ha nem park, akkor kert vagy illatos lugas, már
tudom, rózsaillatú –
a levegő tele életörömmel, ez az édes élet,
ahogy mondani szokták. Egy idő után

rájöttem, hogy egyedül vagyok.
Hova lettek a többiek?
Az unokahúgaim és a nővérem, Caitlin és Abigail?

Akkor már alkonyodott. Hol az autó,
amely majd hazavisz minket?

Más megoldást kerestem. Kezdtem elveszíteni
a türelmemet, és éreztem, hogy rám tör a szorongás.
Végül a távolban megláttam egy apró vonatot,
lombos fák mögött állt, a mozdonyvezető
az ajtó keretének dőlve cigarettázott.

Itt ne felejtsen! kiabáltam neki, és rohantam
átgázolva a sírokon, a sok anyán és apán. –

Itt ne felejtsen! zokogtam, amikor végre odaértem.
Hölgyem, felelte, és a sínekre mutatott,
maga is látja, ez végállomás, a sínnek itt vége.
Nyers szavakat használt, de kedvesen nézett rám,
amitől megjött a bátorságom, ezért tovább erősködtem.
De vissza is van út, mondtam, és mutattam,
milyen jó, erős sín ez, még hány visszatérés várna rá.

Tudja, folytatta, nehéz a munkánk: rengeteg
bánattal és csalódással találkozunk.
Egyre nyíltabb tekintettel figyelt. Valamikor
én is, akárcsak maga, imádtam, ha zajlanak a dolgok.

Most már úgy beszélgettünk, mint a régi barátok.
És maga? kérdeztem, hiszen ő szabadon távozhatott,
magának nincs kedve hazamenni,
látni ismét a várost?

Ez az otthonom, válaszolta.
A város – a városban eltűnök.¹

Szlukovényi Katalin fordítása

1 Louise Elisabeth Glück Nobel-díjas amerikai költő.
1943-ban született New Yorkban.
Tizenkét verseskötet és két költészeti tárgyú esszégyűjtemény szerzője.
Jelenleg a Yale Egyetemen oktat irodalmat.
Anyai ágon egykor Oroszországból az Egyesült Államokba vándorolt zsidó családból származik,
apai nagyszülei emigráns magyar zsidók voltak.