Padon ülök, napfénybe mártom
arcom, szemem, ocsúdva látom,

behúzva függönyét a fénynek,
a csillanások színt cserélnek.

S z e m h a t á r. Nyitot t Műhely - PDF Free Download


A zöld, a kék, a sárga, barna
mint mozgókép vetül a falra,

a szemhéjfalra, csak az látja,
e benső tájat az csodálja,

akiben még az idegszálak
teret hagynak az ámulásnak.

Reszket, remeg, csordul tolongva
hasáb, fonál, gömbféle forma,

nincs szálka, nem szúr szembogárba,
hajlékony ív a recehártya,

a könnycsepp fátyola mögötti
vaktérben elkezd felpörögni

a színek robbanómotorja,
mintha pillám rezgése volna.

Oktondi vakká kéne lennem,
e csillogást ne érzékeljem,

hasábos kristály, sárga tűzgömb
bíbor mezőben leng alant-fönt,

reszketnek ringó, furcsa ábrák,
csak a csukott szeműek látják,

elnyújtózik a szaruhártyán
szemzugból ívelő szivárvány,

bárki láthatja, mégse kétli,
a girhes gebéből az égi

festményen miként lesz aranyló
sörényű ló, smaragdja patkó,

odább, a sárgatest-homályban
megannyi fénylő lázadás van,

soha nem látott hadsereggel
döndül a színvilág s a rendjel

váll-lapjukon briliáns-gazdag,
itt nem halnak, csak szaporodnak.

Hajlonganak arany spirálok,
szétszálazod s elhűlve látod,

miként olvad, zúdul csobogva
káprázattá az Arany Horda.
*

Most, hogy tudom, műtétre várok,
pókhálózódó szürke hályog

terít szememre hamuleplet,
képzelem magam kisgyereknek.

Megszólítom homályba omló
arcom mögött a fénypazarló

kölyköt, egykoron arra gondolt,
ujjai közt szunnyad az újhold,

feje alatt a kicsiny párna
gyulladni kész, imbolygó máglya,

ám átlát rémisztő meséken,
eltűnt apját sejti az égen,

felhő alakban eljön hozzá,
langy záporral fűzi szorossá

kötésüket, a nyűhetetlent,
a mégis-mégse lehetetlent.

Így lesz kerek a fénylegenda,
egyszeri sors, való furfangja,

késztetések és környűlesek,
édes élet, sanyarú élet!

A hízó Hold, az ég pocakja,
elém tülekszik, megmutatja,

mi lett volna a teljes élet,
megtorpanások, szédülések

helyett remények, álmok gyára,
szándékok ívelt szivárványa,

édes szabadság-visszavétel,
gyötrelmes-hősi elégtétel,

és méltóság, az emberarcú,
ösztökélő örök sarkantyú.
*

Elráncosodva, búcsúzóul
az arcom éjbe, űrbe zordul,

az eltűnt idő lábnyomában
tócsák tükrén topog a lábam,

felismernek az egykor voltak,
fényszívűek, felhőbe bújtak,

rendeznek népes búcsúestélyt,
köszöntenek sorra, egyenként,

végül a fények pörgő tánca
átrendeződik gyorsulásba,

az éles színek elmaradnak,
bezárul minden tükrös ablak,

a test megnyúlt, feszes rakéta,
átszikrázik a sztratoszféra

alagútján, átsüt a fényen
s a végtelen igézetében

hamu lesz újra, lét paránya,
egy arc emléke, kihunyt máglya.