Padon ülök, napfénybe mártom
arcom, szemem, ocsúdva látom,
behúzva függönyét a fénynek,
a csillanások színt cserélnek.
A zöld, a kék, a sárga, barna
mint mozgókép vetül a falra,
a szemhéjfalra, csak az látja,
e benső tájat az csodálja,
akiben még az idegszálak
teret hagynak az ámulásnak.
Reszket, remeg, csordul tolongva
hasáb, fonál, gömbféle forma,
nincs szálka, nem szúr szembogárba,
hajlékony ív a recehártya,
a könnycsepp fátyola mögötti
vaktérben elkezd felpörögni
a színek robbanómotorja,
mintha pillám rezgése volna.
Oktondi vakká kéne lennem,
e csillogást ne érzékeljem,
hasábos kristály, sárga tűzgömb
bíbor mezőben leng alant-fönt,
reszketnek ringó, furcsa ábrák,
csak a csukott szeműek látják,
elnyújtózik a szaruhártyán
szemzugból ívelő szivárvány,
bárki láthatja, mégse kétli,
a girhes gebéből az égi
festményen miként lesz aranyló
sörényű ló, smaragdja patkó,
odább, a sárgatest-homályban
megannyi fénylő lázadás van,
soha nem látott hadsereggel
döndül a színvilág s a rendjel
váll-lapjukon briliáns-gazdag,
itt nem halnak, csak szaporodnak.
Hajlonganak arany spirálok,
szétszálazod s elhűlve látod,
miként olvad, zúdul csobogva
káprázattá az Arany Horda.
*
Most, hogy tudom, műtétre várok,
pókhálózódó szürke hályog
terít szememre hamuleplet,
képzelem magam kisgyereknek.
Megszólítom homályba omló
arcom mögött a fénypazarló
kölyköt, egykoron arra gondolt,
ujjai közt szunnyad az újhold,
feje alatt a kicsiny párna
gyulladni kész, imbolygó máglya,
ám átlát rémisztő meséken,
eltűnt apját sejti az égen,
felhő alakban eljön hozzá,
langy záporral fűzi szorossá
kötésüket, a nyűhetetlent,
a mégis-mégse lehetetlent.
Így lesz kerek a fénylegenda,
egyszeri sors, való furfangja,
késztetések és környűlesek,
édes élet, sanyarú élet!
A hízó Hold, az ég pocakja,
elém tülekszik, megmutatja,
mi lett volna a teljes élet,
megtorpanások, szédülések
helyett remények, álmok gyára,
szándékok ívelt szivárványa,
édes szabadság-visszavétel,
gyötrelmes-hősi elégtétel,
és méltóság, az emberarcú,
ösztökélő örök sarkantyú.
*
Elráncosodva, búcsúzóul
az arcom éjbe, űrbe zordul,
az eltűnt idő lábnyomában
tócsák tükrén topog a lábam,
felismernek az egykor voltak,
fényszívűek, felhőbe bújtak,
rendeznek népes búcsúestélyt,
köszöntenek sorra, egyenként,
végül a fények pörgő tánca
átrendeződik gyorsulásba,
az éles színek elmaradnak,
bezárul minden tükrös ablak,
a test megnyúlt, feszes rakéta,
átszikrázik a sztratoszféra
alagútján, átsüt a fényen
s a végtelen igézetében
hamu lesz újra, lét paránya,
egy arc emléke, kihunyt máglya.