Oh költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vállá, —
Senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd
Az élet sötét, kétes utain.

Szendrey Júlia mert másképp gondolkodni, mint a kortársai ...

 

Az ifjúság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett,
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percznyi üdvösség tüntével,
A fájdalomnak órája ütött, —
S kétségbeesésem, mint a tenger árja,
Összecsapott immár fejem fölött.

S mint forgó örvény vitt, sodort magával,
Körülem fonván csábos karjait, —
S hogy szabaduljak égő kínaimtól,
Időelőtti, kora sirba hitt:

Oh ekkor — ekkor... az önnfentartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a sülyedő hajót:

Úgy téptem én ki — s jaj, hogy ezt cselekvém! —
Keblemből minden drága érzeményt;
Föláldozám az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt — egy szent kép birtokomban, —
Feldult egyházam oltárképe volt;
Tekintetem föl a magasba hivá,
Mig térdem le a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyult fel,
Imádkozásra fonta ujjait;
Nehéz sóhaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajakról, mely már káromlásra nyílt.

Te képed volt ez, oh költészet! — képed, —
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,
Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes sugarat.

Oh ne vond vissza e sugárt lelkemtől, —
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Foszló harmatcsepp leszek csupán!