1
Láttad?
Ma éjjel szomorúfűz akadt
az utunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk
Láttad?
Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz,
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.
Láttad?
Ez a gyászos, furcsa lombú fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindent látó, szent ablak alatt.
Reichenberg, 1928. február 25
2
Néha a fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját
és csodalátó szeme kicsillan
kamaszévei unt undorából
és beléd szeret.
És beléd szeret
a testedet látva.
Néha a fiadnak érzem magam
amikor csókolsz a homlokomon
és mikor én bűnös borzalommal
az ajkaidon csókollak vissza
mert úgy szeretlek.
Mert úgy szeretlek
és az enyém vagy.
Néha a fiadnak érzem magam,
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon
a melleden nyugszik el a fejem
csókjaink után.
Csókjaink után
én jó kedvesem
Reichenberg, 1928. május 22.
3
Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelinek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágra tárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.
És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.
Reichenberg, 1928. január 18.
4
Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét...
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek...
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehér virágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán...
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és újra itt vagy és újra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem...
Budapest, 1927. december 24.
5
Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
újra szép
és meglátok rajtad mindent újra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis utca sarkán...
és szájad újra oly piros és
a fogaid is újra csillogók,
s a szemeid is újra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni...
és most újra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok...
Reichenberg, 1928. január 12.
6
Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.
Reichenberg, 1927. november 15.
7
A Mosolynak barna fényű kenyerét harapdáltad
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból
gyúrtál csillogó, szép színű fürge Kacajgolyókat
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de
jaj
görbüléséből már kivirágzott a Sírás bodros-
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó-
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet,
amelyek ablakán
láttam
érett a Bánat dagadó kovásza.
Reichenberg, 1928. június 16
8
Ölelkezésünk közben
jaj
elszakadt a gyöngysorod
és
mint könnycseppek peregtek
sírva a forró párnák
ráncain a csillogó
gyöngyök.
Lásd,
úgy peregtek a gyöngyök
ahogyan néha könnyek
között lihegő testünk
bőrén pereg a harmat
elfáradt dalát zengve
egy
ölelésre
emlékezésnek.
Látod,
nem vigyáztál és a
szerelem gyöngye
szakadt le rólad
a csókok után.
Reichenberg-Budapest, 1928. július 3
9
Nyújtóztál tegnap a kályha előtt
s melled dombjai feszítették
a ruhát, ahogyan hátradőlve,
félig lehunyt szemmel melengetted
szép kezeidet a kályha falán...
a tűz fénye megvilágította
a lábaidat és ropogott a
hátad mint macskáé, amikor
elnyújtja testét a tűz előtt és
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a
fényes padlóba...
a te cipőid is csikorogtak
mert te is macska vagy és szeretem
megcsókolni a melleid fölött
feszülő ruhát, melyen átárad
felém nyújtózó testednek kába,
izomfeszítő, langyos melege.
Budapest, 1927. december 28.
10
Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszűrődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfagyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat...
Hallod, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet...
Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.
Reichenberg, 1928. február 7.
11
Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égről,
de nem azért mert csillaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugye megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már a szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az eső.
Reichenberg, 1927. november 7
12
Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.
Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradj nekem,
de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfümnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.
Reichenberg, 1928. február 21
13
Fehér gyöngysort vettem a nyakadra
és amikor megcsókoltál érte
nekem szemem elé futott a pult
mögött gyöngyöket mutogató
alázatos kereskedő, amint
áruit dicsérve kínálgatta
a szépen csillogó gyöngysorokat.
Én ezt a kis fehér szeműt választottam,
pedig volt drágább is, szebb is,
olyan, amilyent te érdemelnél.
És amikor megcsókoltál érte,
eszembejutott, hogy vajjon jobban
öleltél volna, hogyha csillogóbb,
szebb, nagyobbszemű gyöngyöt csavarok
szépséges díszül a nyakad köré...
Te!
Nem méred te ki gyöngyök árával
az ajkadnak és ölednek tüzét...?
Reichenberg, 1928. május 9
14
Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itt hagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.
Reichenberg, 1928. február 13
