Sant lacrimea rerum1

Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
silány terhét emelni unja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjét ön megadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre,
bírván basája undok, unt kegyét.)
A vén karszék némán húzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.

Szégyen-lett kínjuk fájlalják a képek,
szegekre fölfeszített vértanúk,
s mint este egyedül maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan-holtak és örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.

Babits Mihály

1. Szószerint latinból: ezek a dolgok könnyei

 

Szobámban

A tág utca túl felén álló házak
néma ablakai
bozontos sugarakat küldenek szobámba,
a jótékony szűrő, a függöny,
a kinti világ tépett darabkáit
engedi csak elém,
mindent, ami idegen és él,
lüktet, ok nélkül zakatol,
kívül reked.

Szembe velem üveglap mögött
egy szénrajzon
berámázott három nőalak
szűz gyönge ruhában
csendben bűvöl,
kitörve a cselekvésre képtelen
múlt börtönéből
a középső lopva rám néz,
mintha mondani akarna valamit.

Bronzcsillár súlyos terhe fölöttem,
az
ártatlanság boldog napjain
talán egy kastély termének adott fényt,
most én élhetek világossága
menedéke alatt.
Képzeletemet elűzve
térít józanságra,
s ragyoghat még nélkülem sokáig.
A testem az, ami sötétül,
hanyatlik csendben,
s ha a szégyen elcsitul,
tudattalan vágyaim maradnak
a mélybe veszve,
és a rólam szőtt tömör emlékek,
másokban virulnak, ha virulnak,
még egy ideig.

Íróasztalom színpadán kel életre
amit szenvedélyem
teremt.
Víz tükrén
szavak kergetőznek,
a néma tárgyak beszédét hallgatva
tussal kihúzott betűimmel
rovom a sorokat,
vajon mi marad meg belőlük?

Az ovális nagy asztal
tűsarkú cipők nyomát viseli,
aki kitáncolta magát rajta,
a
menny vagy a pokol ajtaján
már régen benézett.
A sok bűn, és báj,
hamvadó cigarettavég vele együtt
lebegett el.
Mellette egy rám szabott
bársonyhuzatú fotel terpeszkedik,
ha benne ülök álmodó-magam lehetek.
Élő, csöndes kerti csodák,
párafoltok vesznek körbe,
mohás lépcsőkön járok vissza,
tiszta gyerek hangokat hallok újra,
a végső taktusig ível
bennem egy elfejeltetnek hitt dal.

A fehérre mosott könyvekkel
telezsúfolt iker szekrények
hátukat a falnak vetve fegyelmezetten,
egymást méregetik.
Éneklő verssorok,
mint sóhaj az éjben,
a
romlás virágai szálldosnak
lágyan, becézőn
az elhagyott kötetekből.
A tolató évek
váltói közt vonat sikolt.
A költő
hűtlen halálában is tanít:
az igazat mondd, ne csak a valódit.

Elfelejtett regények
hősei hófehér arccal
vonulnak el sorban előttem,
hívó füttyszót követek,
Dublin utcáin bolyongok
Mr. Bloom-mal,
túlkoros vagyok,
Holden már ellenem lázad,
az állbeteg Yossarianhoz hasonlóan
kerülök csapdába sűrűn ÉN is.

Újra érzem ínyemen
a jól szabott mindentudók
elhányt rongyaiból
a felém áradó mérges gondolatok ízét.
Szellemharcok torzult igéi
borzongva futnak,
érvek és ellenérvek viaskodnak bennem,
de igazam végül
vigasztalóan hozzám hajol,

s magammal, ahogy lehet, kibékít1.

Oláh Tamás

1. A dőlt betűs szavak utalások Vörösmarty Mihály, Charles Baudelaire, József Attila és Fáy Ferenc egy-egy versére, és J. Joyce, J.D. Salinger és J. Heller regényhőseire.