Sestina az örök szerelemről

Egy hársfa áll a dombtetőn.
Minek virágzik ő ily ártó szenvedéllyel?
Tövével egy a tölgy, miről egy ág
kinyúl felé. Nem éri el sosem.
De egy irányba dőlnek ők, a szél
ha fú, s velük nyöszörg a végtelen.

Hiába vágyod őt. A végtelen
ködében álmod kergeted. Minek?
Üvölt a fergeteg, és zúg a szél,
gyötörve szíved ázott szenvedéllyel.
Csitulni nem fogsz te többé sosem.
Hajolj, ne törj, szegény kis hársfaág!

Baucis karja nyíló, nedves ág,
Philemon törzsén lomb nő, végtelen.
Emberré nem lesznek, oh, jaj, sosem!
A múlt emlékszilánk – nekik minek?!
Egymást ölelnék újult szenvedéllyel…
Köréjük port szitál az esti szél.

Mily isten küldött, zengő, őszi szél,
hogy tőled mégse reng a könnyű ág?
Mi dolgod, égi, lenn a szenvedéllyel?
Ki szánja itt a fát? A Végtelen?
Csalárd derűvel áltatnod minek?
A földi vágy nem nyugszik el sosem.

A felhőkön túl nincs légcsend sosem,
habár a völgyben elpihent a szél.
Mit ér a perc, ha szertehull, s minek
rügyez levél, ha pusztul majd az ág?
Szerelmed éhe mégis végtelen –
dönögve árad, balga szenvedéllyel.

De mért tusakszol ennyi szenvedéllyel?
Vizek dalát már nem vágyod sosem?
Álmodni néked ott a végtelen!
Csak dúdolódul szól a játszi szél,
s csupán csak integet a lombos ág.
Kidőlni tél előtt, fatörzs, minek?

Te, hárs, minek ily kócos szenvedéllyel?
Talán az ág nem porlad el sosem,
ha benne él a szél s a végtelen… 

Budapest, 2023. január 10-11.