Csak nyáron élek itt, Wekerle-telepen,
ahol már nincs se gyár, se bánya, sem üzem.

A dús lombok alatt édeni nyugalom,
sütkérező gyíkok a forró házfalon.

A főtér csupa zöld, két tág székely kapu
öleli körbe, mint anyját boldog fiú.

Wekerle szobra áll a szökőkút mögött,
és Kós-idézetek a gyepen mindenütt.

Egy messze tűnt világ, gondolnád, ám íme,
gyermeksereg zsibong, a cukrászda tele.

Babakocsik fölött matatnak kismamák,
szép tündérkert a tér, modern mesevilág.

Szívem megnyugszik itt, a csöndben elpihen,
mágnesként vonz ide tűnődés, szerelem.

A ház emeletén szorgos tündér lakik,
nyugdíjas lenne már, ám mégsem nyughatik.

A belvárosba jár, ott gyógyít, ott kezel,
s ha éppen nincs beteg, sétálgat, énekel.

Legtöbbször este ér kimerülten haza,
falépcső-reccsenés, léptei szűrt zaja

ugrat ajtóhoz és nyitom nagy-boldogan,
mosollyal elborít, jónak érzem magam.

Táskából kipakol, vizslatom, mit hozott,
gyermekként lestem így, anyámra gondolok.

Itt harsányabb az est, asztalon bor, kenyér,
s ha jön az éjszaka, mindennél többet ér.

Ha félek, megsegít, érinti hűs kezem,
az álmok rémeit véle elviselem.

Néha, ünnepnapon, ízléssel megterít,
Erdélyből hozta szép, mázas tányérjait,

ülünk, eszünk, mint két meghiggadt, hű öreg,
koccintunk mellé, majd kisebb-nagyobb szünet

közé csempésszük a komótos, mély nyelést,
mint akik ismerik egymás lélegzetét.