A költő, mondják, csendesebb korokban,

szárnyas gyermek, ki szelíd álmokat zeng

és szépíti a munkás köznapot.

De ha vihart forralnak a bajok

s hangos pöröllyel kopogtat a sors,

mint zord érc zeng s nem értik a szavát…

Ha mindenkit vakság vert, ő, a látnok,

hiába hirdeti, hogy jön a vész,

felverheti Kasszandraként a házat,

a tömeg őrjöng s egy kell csak neki:

a ló, a ló! s rohan a pusztulásba.

Sikolthat a jós, hogy haragszik a

törzs istene s hogy üget már Aszúr

a választott népet rabláncra fűzni:

a bölcs Tanács másképpen értesült,

nevet a jóson, börtönbe veti.

Ha a Szent Várost ostrom övezi

és polgár is katona összecsap

s bent egymást ölik papok s fejedelmek

egy seprűnyélért, míg kint már a legfőbb

bástya megdől: ő sóhajt s nincs szava.

Mikor aztán tűzzel-vassal beront

a hódító s férfit-nőt leigáz,

az egyik rész a saját bűneit

tajtékzó dühvel a másikra tolja

s a nyomor-törte másik a ripők

győztes morzsáiért tülekszik és

kurjongo táncba kábul s nyalja a

lábat, mely rúg s tipor, – Ő érzi csak

a teljes nyomort is gyalázatot.

Menj föl megint hegyi szellemeidhez

s hozz vigaszosabb igét, az kiment majd

e gyászból! – szól egy aggastyán… Minek

ide mennyei hang, ha nincs fül a

leglaposabb élcére sem? minek

ide szellem, ha nincs más közös ösztön,

csak a vályúé? s egymást szidva minden

céh csak a maga lékelt csónakját

ajánlja a zátonyon, s üdvözülni

kacatát gyarapítja? régi bűnből

fecseg új építést az okos is

és int: zsugorodj féreggé, hogy a

vihar kíméljen, villám meg ne lásson…

Az élők egész mai törzse annyit

tévelygett már, hogy a bálványait,

amelyek porba verték, valahányszor

hazudnak, újra tömjénezni fogja:

elfeledte léte legfőbb parancsát,

ami alkatát biztosítja, nem hisz

 

Kormányzóban is Vezekeltetőben,

furfanggal akar sorsából kibújni.

Törjék az ugart még zordabb ekék,

nyomják az eget még sűrűbb ködök…

A sötét éjből a leghalványabb

kék is csak akkor tűz a Maiakra,

ha mindaz, aki egynyelvű, kezet fog

is a romlás ellen fegyverkezik –

ha lerázza a fakult lobogók

vörös, kék vagy fekete rongyait

és éj-nap csak a Vecsernyére gondol.

A Költő pedig őrzi a velőt és

csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fúljon,

szítja a szent tüzet, mely tovaszökken

s életet gyújt; ősök könyveiből

ő hozza a biztos ígéretet:

a legfőbb cél választottjaira

sok sivatag vár még, hogy a világot

megváltsa egykor e földrész szíve…

S mikor a kínban e végső remény is

kihunyni fenyeget: ő sejti már

a derűsebb jövőt. Ő tudja, hogy

híg ábrándoktól, csömörös piactól

s a csillogás mérgétől szüzen, aljas

évek tüzében acélozva itt az

új nemzedék, mely embert és dolgot újra

igaz mértékkel mér, szép és komoly,

idegen előtt büszke, maga-hívő:

nem jár pökhendi gőg szirtjein s az

él-testvériség sekély mocsarában,

kiköpte a langyosat, s álmodó

és türelmes munkából megszüli

az egyetlent, aki segít, a Férfit…

Az majd láncot tör, rendet söpör a

romokra, hazaveri a bitangot

az örök jogba, hol a nagy megint nagy,

 

úr az úr, parancs a parancs, igaz

jelképet tűz a népi lobogóra:

a hajnal szörnyű vészjelei közt

az éber nappal művéhez vezet

s megalapítja az Új Birodalmat.

 

Stefan George
1921

Fordította: Szabó Lőrinc