Pont úgy álltak össze a csillag-
parányok fenn azon az esten,
Hogy pályájuk résén hosszú
utat téve végül Budapesten,
Térnek és időnek véletlen-
szerűen forrpontjába estem,
És ott megszülettem.
Bús eszmélkedéssel ködből és
melegből megszövődött éltem.
Ős-egység burkomból védtelen
maradva szép lassan kiléptem.
Hűvös éjszakákon felnéztem
a tágas, fénypont szórta égre,
S otthon voltam végre.
Jeltelen pont vagyok a világ-
mindenség végtelenségében.
Fényem annyi sincs, mint szentjános-
bogárnak est derengésében.
Mégis csak én állok önhamvába
fúló lángom centrumában –
Éltem központjában.
Embertársaimhoz én-hatá-
romon túl messze átkiáltok.
Lényegem pontokkal mondatokra
bontva miért tagoljátok?!
Elhallgatásaim három pontja
épít bennem bűvös csendet –
Önmagamnak rendet.
Ám ha egyszer én is végére
érek e köztes utazásnak,
És hervadt kezeim gyökereket
többé föld alatt sem ásnak,
Pontszerű parányként az űri
sötéttel egyesülök újra –
A kozmoszba hullva.
