Unván az ispotályt, a búsat, hol a függöny
Sivár fehérje közt avas tömjén lebeg,
S hol a kopár falon csüggedt feszület függ fönn, -
Hátat fordít sunyin a félholt, vén beteg,

S ablakhoz vánszorog: sütkérez teste romja, -
De fő, hogy látja még, ott künn a nap virul!
Fehér haját s aszott csont-arcát vágyva nyomja
Az üveghez, mely a friss fényben ég s pirul!

S szájával lázasan a kék azúrba vájna,
Mint ifjan, hajdanán, ha szítta szép szüzek
Lágy bőre kincseit... míg mocskos lesz a fájva
Tapadó csók nyomán a langy arany üveg...

S ujjong, hogy él, noha testét szent olaj kente
S gyötörték gyógyszerek, kongó órák s a bús
Ágy s köhögés... s ha künn vérzik a naplemente,
Szeme a fénybe fúlt tetőn túl, messze, dús

Arany hajókra lát: az égen, hattyúszépen
Bíbor- s illat-habon aluszik mindahány,
Ringatva sárga, szép villámot dús ölében,
S halk terhük rest teher, csupa emlék talán!...

Így én, utálva már az Embert, kit vad lelke
Boldogság-vályúhoz fetrengni s falni hajt,
S ki egyre szimatol, moslékot merre lelne,
Hogy nősténye egyék és szoptassa a fajt,

Futok s fogózkodom minden ablak-keresztbe,
Hol elfordulhat a lélek az éktelen
Léttől: gyúl az üveg, szűz harmatban eresztve,
Arany hajnalt ragyog reá a Végtelen,

S tükrén angyal vagyok!... és létem halni némul...
- Művészet, Misztikum: oh mind-mind ablakok! -
S új, szebb létre kelek s álmom, dús diadémul
Viszem, egek egén, hol a Szépség ragyog!

De jaj, felémelyeg a szívem így is néha,
E menhelyen, hiszen mégis a Rög az úr!
Orromba bűzül a Butaság hányadéka
S be kell fognom, mikor legkékebb az azúr!

Oh Énem, aki fájsz, lehet-e menekülni,
Betörni üvegünk, mit beszennyez a Rém? -
Megszökni, tolltalan szárnyunkkal elrepülni,
- akár zuhanni is, örök terek űrén? -

Fordította.: Tóth Árpád