Nyomtatás
Kategória: Mások versei

Ki mondja meg, hol van Atyánk, a Nap?
Mért hagyta cserben e rossz csillagot?

Fájl:Jékely Zoltán 1982 K.jpg – Wikipédia

Most már mindnyájan elvesztünk a ködben,
óriási Frankelin-expedíció:
megdermedt emberek, kutyák,
fogunkon káromló vicsorgás,
fagyott könnycseppek a szemhéjakon.
Már csak néhány fénykép ha bizonyítja,
hogy nyár is volt a dermedt földtekén.
Emlékszel? Meztelen hevertél a füvön,
semmi árnyék. Főbusz csókolta tested –
de megszalasztott egy futó vihar.
Sorsunk megérdemeltük:
akkor sem voltunk boldogok.

Ó, csak még egyszer látnám a Napot!
Ó, hogy csókolnám árnyékodat is!

Szomszéd csillag vándora, idetévedt
idegen kutató! Pazar műszereiddel
emeld ki őt a romladék alól,
s vigyázva illeszd össze tagjait:
Az ős férfi párhajszoló reménye
legszebben benne testesült meg itt.
Mérd föl: mily lehetőség hullt a sárba
medencecsontja összetört ívén;
különös gondod legyen a hajára:
hányszor borult, arany sátor, fölém!
Tízmillió vad férfi ostromolta
s én annyi ellenében egyedül,
s mégsem esett a testén semmi csorba!
Vidd magaddal most legszebb kincsedül.

Tizenkét hónapig jártam nyomába,
fogadkoztam, majd ácsolok hajót,
azon menekítem az új világba,
s leszünk ivadék-bő szigetlakók;
majd hátunk mögé kavicsot dobálva,
benépesítjük a holt földgolyót –
de álmaimban megrekedve, gyáva
hencegéssel készültem a halálba.

Szomszéd csillag vándora, idetévedt
idegen utazó! Pazar műszereiddel
rekonstruáld a végső perceket!
Attól fogva, hogy ég-föld hullni kezdett,
s leszakadtak egymásról a kezek,
a csecsemő állatban lelt anyára,
virág nem nyílt több, tűz-víz összefolyt,
tél nyártól nem ismer-szett, se kakasszó,
se kutyaugatás többé nem hallatszott,
s az égen holtan lógott a szivárvány:
szégyellve, hogy még nem halott,
ki-ki emlékeibe fogózva
imbolygott sivatagban, tengeren.
A meztelenség már nem vala szégyen,
csak az élet, az élet volt gyalázat.

A testünkből fakadt új életek
visszabújtak szívünkbe s fájtak,
halott kis magzatok rúgták szívünk!
Eltékozolt esztendők, béna órák
kérték számon a kongó perceket;
sziklát morzsolt a kéz a kíntól,
s már nem sajnáltuk a vércseppeket.

Sírva gyóntunk nagy kőnek, görbe fának
s ami még istenhez hasonlított;
nem oldozás kellett s nem bűnbocsánat:
sok mindent kellett újraélni ott.
S minden fonákját mutatta oda!
Számadoltattuk száraz csontjainkat,

kudarcainknak vak hollóhada
tépett szárnnyal körülöttünk keringett.

zomszéd csillag vándora, idetévedt
idegen kutató! Pazar műszereiddel
rekonstruáld a végső perceket:

Mióta elidegenült e föld,
készülődtünk a Nagy Cédrus felé,
mely szent gyümölcsét kínálton-kínálta;
üdvösségünk tán ott lógott a felhőn,
de még mohos törzséig sem jutottunk.
Messziről hallható volt éjszakánként:
boldogságában sír az üdvözült menet.

S hányszor rohantunk hívó templomokba!
Hány istenünk volt és hány templomunk!
Isten helyett szép szobrok arca gyúlt,
s beértük vélük hideg kőre rogyva.

Világ körüli útra készülődtünk,
dzsungeli város romja csábított
vagy egy magános kameruni pálma,
melyet gyermekkorunkban láttunk bélyegen.
Mezítláb kellett volna nekivágni,
vagy mint kalandszomjas hajósinas –
de visszatartott egy dívány, egy asztal,
vádas-könnyes szülőtekintetek,
hazánkká vált ország mostoha sorsa:
maradtunk s vártuk az ítéletet.

Látod-e szemünk horpadt üregében
a Látomást, amelynek rabja voltunk?
Fűrészeld át koponyám, ott találod
kicsiny mását a homlokom mögött:
borostyánkőnek foglya, drága lepke,
már csak agyamban élt, a földről elveszett.

Állapítsd meg:
Ki mire tartogatta könnyét?
mért nem szakadt itt a könnyfergeteg?
Gonosz csillagoknak engesztelésül
sírásunk mért nem verte az eget?
Tezauráltunk szerelmet is, hiába,
és közbe, lám, mivé romolt a test!
Szívünk emeld ki s illeszd mérlegedre:
roppant fajsúlya megdöbbent: mi ez?
Meteor nem űrül félelmesebbre –
De főleg elszökött lelkünk keresd.

Hogy lelkünk is volt, nemcsak álmaink tudatták:
vagy nem hallottunk ébren szózatot?
Virrasztó éjeken, ahányszor
nagy messzire hulltunk egymástól,
nem érkeztek összecsengő jajok?
Hát a távol haldoklók nem üzentek?
Rémült csengéssel, vitrin mélybe mentett
poros pohár kettébe sose hullt?
Halott kedves keze a homlokunkra
az éj óráiban sosem simult?…

Ha egy felhő-kóc csüng az ég falán,
ints utána: talán emberi lélek.

Világszél sepri az ember nyomát,
düledék minden embertani korszak;
a tenger mélyén régi s új csaták
játékszerei egymáshoz kocódnak.
A kőbe préselt Legelső Madár
félszemmel néz a sirály tetemére,
melyet hozzáverdesnek vad habok,
s a tenger haltalan, mint az Első Napon.
A szírt fokán felhő-lélek kóvályog,
de nem lesz már belőle szűz eső,
úgy eltűnik a vak, csírátlan űrben,
mint templomboltban a fehér lehelet.

Világszél sepri a Föld felszínét.
Be mindegy már itt hatszázezer év!
A cro-magnoni barlang törmelékét
ím kivetette magából a föld
s rút tömkelegben keveredik össze
luny templomi ablaküvegével.
Az emberlakta katlanok homályán
úzott bálványok, megcsalt istenek
eresik egymás kőkezét vacogva,
hogy megmentsék teremtőjük: az embert.
Hol vannak már az árva földlakók?
Nincs meditáció, csak látomások.
Sírás sem volt a végső perceken.
Hét Angyal nélkül, Trombitaszó nélkül
rontattunk össze, mint a fazekas
edényei. Az agy gigászi tornán
bizonyította, hogy emlékezik
s titkokat fejt a szörnyű rianásban.
Tán az Igét kereste, mely vala,
hogy azt kiáltsa végső szó jogán is –
Csak percek voltak akkor, nem napok.

Hol vagy, harangszóval bélelt vasárnap,
tisztaságillat a váltott ruhán!
Az üdvnap-délelőtt gyermek-reménye
a mélabúba dőlő délután!
Hétfő – Hétfejű sárkánynak legelső
feje, melyet levágni oly nehéz,
hogy a többit utána szinte játék,
s fokozatosan könnyebbül a kéz,
s a többi négy s végül a drága szombat!
A szív megtelt, s megteltek a padok,
s az ember a boldogság állhitével
örömhajhász tömegbe olvadott –

Rovástalan zúg az idő a térben;
nincs több napóra s kalendárium.
Pedig voltak kedves naptáraink is,
melyeket újév hajnalán cseréltünk,
talán tízezer éve mindig így –
Keresd benne az utolsó rovást:
„Hamletet láttuk. Kész az új ruhám.” –
aztán néhány üres oldal után:
„Hasadj meg, Föld, keljetek fel, halottak,
hogy mi menjünk be alája halottnak.”

1950. január