I.

Lángvörös napsugarak fényvarázsa
tartja a hátad, izmaid megrebbenti
az alkony, így álmodlak vakító
férfitest modellnek a láthatatlan
festő műhelyébe.

Claude Monet festménye.

Sirályok kagylóéles hangja józanít
a végtelennek hitt perc álmos
hatalmából, vacsoraidő van,
lámpák hunyorognak, brummogó zene
kószál, de te ma is velem álmodsz,
tudom, lüktet benned a vágy utánam.
Gyors köröket rajzolok a homokba
ujjaimmal, sorra bekerítem és
foglyul ejtem anyajegyeid, legbenső
titkos tengerem végtelen partja vagy,
ahogy most lassan hanyatt fordulsz, és élsz
igen élsz, élsz, élsz, újra itt vagy velem,
szemedben az álom boldog bizonysága,
így mosolyogsz, így nyújtod kezed, az
érintés fuvolajátéka visszhangzik
körben az ég aljáról, ujjaink köröznek,
játékos sirályokká lettek, közben
lassan ólálkodik a dagály hátunk
mögött, de a Nap már incselkedő, pajzán
gyerek, ő teremt, ő varázsol minket
alkonyból hirtelen hajnallá lett
időtlen világegyetemmé, mert
szemedben ott lobog a vágy és őscsend
lángnyelve az ujjainkban, ahogy
összekapaszkodunk, és zenénk elnyeli
az időt, egyetlen ősi dal vagyunk,
végtelen víz mámora, teremtés.

II.

Lassan loccsan a víz, Természet-Isten
teste, ahogy meztelen belegázolunk
elnyel, bebugyolál, megóv és magába
old; medúzák libegnek, méla közönnyel
félresöpröd őket, akarlak, mint az
életet, mint a lélegzetvételt,
ösztönösen.
Igen, mi most a bölcsőnél vagyunk
születésünk, halálunk őstengerében
a csend, csak öleléseink jelzik a lágy
vízcsobbanások, fodrozódó homok
a tükör alján, mint amikor a fürdő­
szobában álltam szemben a kamaszlánnyal,
aki voltam, Téged vágytam magamba
egyedül téged.

III.

Most értjük meg, hány színű a fény, ez a
színfonat oldja bennünk eggyé a teret
s az időt, a kíváncsi halak álmát
a zuhanó sirályok kagylóbombáit,
az elérhetetlen partok énekét —
szorítasz, mint pánt a nyikorgó hajók
alját, dobog az élet, szíve zakatol
mormogó vén öreg tenger, kérlek
fogadd magadba ölelésünk együtt
zengő szólamait, kérünk, emelj
minket a csend fénylő templomába!

IV.

Izmos kartempód szeli a vizet
apró fények táncolnak, bukóhullámok
rajzanak, sietnek a part felé és
vissza; borzongok, de ez már nem a vágy ―
az életemmel kapaszkodom beléd
végtelen tengeráram.
Futó akkordok partra hívása,
befogadlak, magamban tartalak,
hanyatt fekszem a férfi karján, viszel,
viszel, magatehetetlen nő vagyok,
engedelmesen ringatózom a
legősibb dallamon, a boldog
bizonyosság crescendóján.