Mindig ugyanaz, boldogtalan ébredésem,
a létezés, akár a fogfájás, de meghalni mégsem,
visszatartanám, mint a lélegzetet,
ezt a célja vesztett, kiürült életet,
de hát minek?

Tárgyakhoz ragaszkodom, nincs rájuk semmi szükségem,
elárvulásuk bánt, mikor majd nekem is végem,
visszatartanám, mint a lélegzetet,
fakuló, elszálló emlékeimet,
de hát minek?

És mentenék, milyen oktalan szenvedély ez,
mindent, ami szép volt, de majdan semmivé lesz,
s adnám annak hálásan, szeretettel,
aki méltón szeretné, amit én szerettem,
de hát kinek?

Rékásy Ildikó