Mert van valami,

ami több és értékesebb, mint a tudás,

az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.

Van egyfajta tapintat

ami az emberi teljesítmény felsőfoka.

Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,

színtelen és íztelen

s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,

járványos vidéken a forralt víz,

mely nélkül szomjan pusztul,

vagy beteg lesz az ember.

Az a tapintat és gyöngédség,

mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás

örökké figyelmeztet egy embert

mi sok és mi kevés az emberi dolgokban,

mit szabad és mi túlzás,

mi fáj a másiknak és mi olyan jó,

hogy ellenségünk lesz,

ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?

Ez a tapintat, mely nemcsak

a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri,

hanem a hallgatás gyöngédségét is.

Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.

Akik a jóságot, mely mindig önzés is,

párolták és nemesítették,

s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal

vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel,

nem mondanak soha egy szóval többet,

mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön,

nagyon finom hallószerveik lennének,

úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat?

S mindig tudnak másról beszélni.

S oly élesen hallanak mindent,

ami veszélyes az emberek között,

mint az elektromos hallgató fülek érzékelik

a nagy magasságban, felhők között közeledő,

láthatatlan ellenséges gépmadarakat.

A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.

Igen, e két képesség emberfölötti.

MÁRAI SÁNDOR