Már az ókori indiai források, amelyek először említik Indonéziát, "fűszerszigetek"-ről regélnek. Európa is így szerzett tudomást a távol-keleti országról, miután 1292-ben Marco Polo elhajózott Jáva szigete előtt. A nagy utazó ugyan ki sem kötött, fennmaradt naplójában mégis szinte pontos adatokkal szolgál a szigetről. Borsot, szerecsendiót és szegfűszeget termelnek - írja -, virágzik a kereskedelem, s fölmérhetetlen értékű kincs rejtőzik ott. A gazdag sziget híre hamarosan eljutott Európába, s a nyugati tengeri hatalmak elsőként vonták befolyásuk alá ezt a területet. Az Indonéziában megtermelt rizs és fűszerek valóban értékes árucikkek voltak, bár az ott lakók a kereskedelmet "méltatlan foglalkozás"-nak tekintették. Így aztán mohamedán kereskedők szállították az árut, s velük az iszlám vallás és művelődés is beáramlott a szigetekre.
A középkor végén Európában a fűszerek igen drágák voltak: "borsos" áruk azzal magyarázható, hogy a sóval tartósított húst csak bőséges fűszerezéssel tehették élvezhetővé. A portugál és a holland hajósokat is az értékes fűszerek vonzották Indonéziába: a bors, a szegfűszeg és a szerecsendió akkoriban súlyának megfelelő mennyiségű aranyat ért! Persze a helybeliek is szívesen ízesítik mindmáig ételeiket a szigetvilágban termelt fűszerekkel. Az indonéz konyha többféle fűszert használ, mint az európai, ám sohasem mértéktelenül. A legkedveltebbek: a chili, a kurkuma, a koriander, a köménymag, a curry, a gyömbér, a só és a bors. Ezenkívül elengedhetetlen tartozéka az indonéz konyhának a kókusztej is. (Ez hazai viszonyaink között a következőképpen készíthető: 225 gr kókuszreszelékre fél liter tejet vagy vizet, esetleg fele-fele arányban kevert tejet és vizet öntünk, jól összekeverjük, tizenöt percig állni hagyjuk, leszűrjük, majd gézen átsajtoljuk, s ezt a műveletet - szükség szerint - többször megismételjük.)
Indonéziában sokféle műveltségi hatás érezhető: az indiai, a kínai és az iszlám kultúra befolyásán kívül európai (portugál és főként holland) hagyományok és észlelhetők. Ezek a nagy kiterjedésű ország szigetein más-más mértékben érvényesülnek. Egységes indonéz konyháról tehát nehezen szólhatnánk: egyedül Jáva szigetén is többféle szakácsművészeti hagyomány létezik. A sziget nyugati részén a nyers zöldséget és az egyszerűen elkészített húst vagy halat kedvelik, s fűszert inkább a főzés után, ízesítésként használnak. Jáva középső részén ellenben szinte nélkülözhetetlenek a fűszerek, elsősorban a chili és a cukor: édes, pikáns és erős ízek keverednek. A sziget keleti területein a különféle fűszerkeverékeket és az aromatikus gyökereket kedvelik.
Az országnak csaknem minden részén a rizsé a főszerep az étkezésekben, Kínától és Japántól - ahol vagy az ételek után, vagy azok mellett, külön fogyasztják a rizst - eltérő módon az indonézek a rizst közvetlenül az étkezés előtt keverik össze a többi főtt étellel. Nem tudni: ez oka avagy következménye-e annak, hogy Indonéziában kézzel esznek. A rizst ugyanis meglehetősen szárazon tálalják, és - Kínától, Japántól ugyancsak eltérően - úgy készítik el, hogy a rizsszemek ne tapadjanak össze. A rizzsel összekeverve azonban az étel állaga éppen megfelelő ahhoz, hogy kézzel ehessenek belőle. A szokásnak megfelelően itt is csak jobb kézzel szabad enni. (A bal kéz ugyanis mind az iszlám, mind a hindu kultúrában tisztátalannak számít.) Ma már persze sokan használnak evőeszközt. Ha nem ismerjük az étkezési szokásokat, azt hihetjük, hogy az indonéz ételek igencsak fűszeresek és erősek, holott párolt rizzsel összekeverve az egyébként erős ízek is megszelídülnek.
A leghíresebb indonéz különlegesség, a rijsttafel - hajdan a holland telepesek kedvence - legalább annyira szórakozás, mint amennyire étkezés volt. A jómódú telepesek ráértek lakomázni. A fogások: édes, pikáns, erős ízek, húsok, halak és zöldségek mesterien összeválogatva. Ma Indonéziában az úgynevezett prasmana hasonlít legjobban a rijsttafelra; a büfészerűen tálalt ételekből a vendégek ízlésük szerint vesznek maguknak, s a fogások száma ez esetben elérheti az ötvenet is, ez azonban inkább csak különleges alkalmakkor képzelhető el.
A mindennapi nemzeti ételek közül a legfontosabb a sate, a nyárson sült húsdarabokból álló étel. Ehhez olaj- és szójamártást használnak. Ezt kenik a faszénen megsütött húsra, s azt evős előtt chiliből, különféle fűszerekből és sokszor amerikai mogyoróból készült szószba mártogatjuk. A satemártás városonként és konyhafőnökönként különbözik. Ezt az eredetileg jávai különlegességet ma Indonézia-szerte ismerik és kedvelik, s egy-egy étkezés részeként vagy akár önmagában is fogyasztják. Amint lemegy a nap, az indonéz városok utcái satesütőkkel népesednek be. Fűszeres, vonzó illatok terjengenek a levegőben. A forgalmas utakon gyertyafényben vagy gázlámpa fényénél készítik a nyársonsültet.