Próza

Thomas Mann és Luchino Visconti emlékezetére


A mennybolt szürke volt, a köd hamar elnyelte a tengert, a végtelent kutató tekintet beleveszett az áthatolhatatlan semmibe. Az üres, tagolatlan szürkeségben lassan mégis alakot öltött valami. A tompa csönd remegett. A több emelet magas, hatalmas test váratlanul bukkant fel. Mindent eltakart. Fél könyökét az ablak párkányára helyezve figyelte az árnyszerű látomást. Egészen közel jött, olyan érzése volt, ha kinyújtja a kezét, akár meg is érinthetné.