Próza

A KÖLTŐT KÉRDIK, MIÉRT NEM ÍR VERSET?

 

 

 

 

 

 

 

 

_(Néhány sor elmosódott, aztán...) 
_"az ujjam gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal tartom a kormányt. Nagyon csikorog A szárnyakról vastag jégcsapok. A motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán horkol, itt bent. Szörnyű hideg. Nem tudom, milyen magasan lehetek (Vagy mélyen? Vagy messze?...) Közel, távol üres. Minden mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle súlymérő, meg az akadémiai finom szerkezet,meg a Marinetti-inga.

Ahogy rövidültek úgy váltak napjaink egyre üresebbé. Naphosszat ültünk a márványasztal mellett, és unatkozva néztük a többieket. Talán a hatvanas években tűntek fel nekem előszőr. A festőn mindig svájci sapka volt, ritkás szakáll takarta kicsit püffedt arcát, piros sál tekeredett többször körbe a nyakán, és a hóna alatt nagyméretű mappát tartott. Mintha abban cipelte volna rejtélyes életét. Később megtudtam, bár többször felvételizett, a képzőművészetire nem vették fel lelkész apja miatt. Zászlókat festett mindig, lyukas lobogókat.

 Abban az évben úgy nézett ki, hogy a karácsonyt nem tölthetem otthon. Az iskola utolsó napjaiban szomorúan telefonált az anyukám, hogy a szünetben nem tud hazavinni a kollégiumból, de egy közelben élő ismerőse szívesen elszállásol az ünnepek idejére.  Csípős hideg volt ugyan advent végén, de sütött a nap és felhőtlenül ragyogott az ég. A kezem ráfagyott a bőröndömre, amit görcsösen markolásztam, miközben türelmetlenül vártam, hogy kaput nyissanak. A ház ahová érkeztem, olyan csöndesen és elhagyatottan állt, mintha legalább tíz éve nem laknák. A falait befutotta a borostyán, az ablakainak üvegei néhol berepedtek, a kis kertjét benőtte a gaz.  Talán nem is ide kell jönnöm – gondoltam, és még egyszer csöngettem. 

A falut többnyire gazdag emberek lakták. Ez meg is látszott az oda épített nagy házakon. Volt köztük többszintes családi ház és nyaraló is. A kertjeikben mindent meglehetett találni: medencét, mászókát, virágokat, ami csak kellett. Némelyikben nyitottak éttermet, panziót, óvodát vagy bölcsődet. Ezért sokan látogattak oda, főleg, hogy a közelben még egy szép kirándulóhely is volt. Csak a falu szélén állt egy-két lerobbant kunyhó. Mint például a Kocsis család szomszédjának a viskója. Azt már húsz-harminc éve építették, és azóta ugyanaz az ember lakta. Csak néha látták az utcán. Fekete, rövid hajú, komor tekintetű férfi volt. Az anyja meghalt tíz éve, és ő ott maradt magányosan.

Lassan világosodott a szoba. Az óra is mintha egyre gyorsabban ketyegett volna, de a számokat a félhomályban látni nem lehetett. Sári egyébként sem tudta az időt leolvasni róla. Bár a szülei nyáron tanítgatták erre, a kislány akkor úgy gondolta, hogy majd az iskolában ezt is megtanulja. Ezért most csak fülelt, mikor kattan a mu­tató. Mindössze tízig számolhatta őket, mivel eddig tellett a matematikai tudása. Még egy perc sem múlott el ébredése óta, de azt máris óráknak érezte. Ha nagyon izgult a másnapért, sohasem tudott elaludni. Most pedig nem bírt újra elmerülni az álmok világában.
Azért mégis álmodott: a holnapi iskoláról, ami az első nap ott; a régi óvodáról, ahonnan azért mégiscsak szép emlékei maradtak. Közben az éjszaka csendje a haj­nal halk zajává változott. A ház előtt egy villamos gördült el, és a szoba ajtaja felé léptek közeledtek. Megmozdult a kilincs. Az illető óvatosan nyitott be. Egy szőke, kék szemű fiú lépett a szobába. Amint észre vette, hogy kishúga ébren van, moso­lyogva kívánt jó reggelt.