A templomban egy csoport gyerek betlehemest gyakorolt, mögöttünk emberek gyűltek össze a padokban. Az oltár sötét volt még, csak az örökmécses világított gyenge lángjával. Előttem egy nő a padra borulva imádkozott. A gyerekek befejezték a próbát, és csendesen elvonultak a sekrestyébe. Most már csak halk suttogások hallatszottak. Megszólalt a csengő, felálltunk. Mély hangján búgni kezdett az orgona, miközben fény gyúlt az oltárnál. A szentbeszéd alatt majdnem elaludtam, és láttam, hogy Dorottya is unja már. A pad alatt figyelt valamit, aztán óvatosan lehajolt
.-Tamás! - suttogta. - Van egy egyforintos a pad alatt, és nem érem el.
- Jó- válaszoltam, és elfordultam.
- Vedd fel!
- Vedd fel te!
Az anyukám megbökött a könyökével. Miatyánk, aki a mennyekben vagy... Felálltunk. Legközelebb amikor leültünk felvettem az egyforintost.
- Ezt akkor megtartom – mondtam.
- Dehogy tartod, én találtam!
- De nem tudtad felvenni.
- Akkor is az enyém.
- Egy forintból úgysem tudsz venni semmit sem.
- Ha én nem akkor te sem.
Dorottya tépni kezdte a kezemből a pénzérmet.
- Engedd el! - szóltam rá
- Add nekem!
Annyira szorította a kezemet, hogy végül elejtettem az egyforintost, és az elgurult a padok alatt.
- Remélem senki sem vette fel – gondoltam. Mise után rögtön odarohanok érte. Nyugtalanul ültünk Dorottyával, és az áldás végére már állni sem bírtunk a helyünkön. Lassan kivonult a pap, majd az emberek is elindultak az ajtó felé. Most futás! A lehető leggyorsabban megszereztem az egyforintost, és körülnéztem. Azt hittem, Dorottya mindvégig mögöttem szaladt, de valójában nem láttam sehol. Felálltam. Hátul egy szakadt ruhás férfit vettem észre. Valami koldusféle volt. Dorottya is ott állt tanácstalan arccal. Elindultam feléjük, miközben az egyforintost dugdostam a zsebembe.
- Csak egy egyforintosom van – hallottam Dorottya hangját.
- Ami az enyém! - kiáltottam.
A templom elsötétült. Mindenki hazament már. A csendben csak a fapadok recsegtek valaki lába alatt
- Vigye a pénzt!
A magas hang elsüvített a fülem mellett. Megfordultam. Az anyukám fekete szemei csillogtak a halovány fényben. A szája összetapadt, a keze remegett, amint néhány papírpénzt tartott benne. Idáig imádkozott. A koldus piszkos kezeivel a pénzeket tapogatta. Akkor vettem észre, hogy a sűrű haja alatt megbúvó két szempár teljesen vak. Hirtelen nagyon fájni kezdett, hogy az egyetlen egyforintost sem adtam oda neki. Pedig a százszorosát kellett volna, az ezerszeresét...
Részlet unokám, Oláh Anna Réka, 11 éves korában írt: És érezd a Vizet, az édes nedvet című regényéből.