Nyomtatás
Kategória: Próza
Arra figyeltem fel, hogy a fekete macska furcsán rángatózik. Mintha csak a hátát akarta volna vakarni, először úgy tűnt, aztán csapkodni kezdett a farkával, a felfelé meredő lábaival az eget karmolászta, majd a mancsai hirtelen lehanyatlottak, akkor váratlanul kinyílt a szeme, ez maradt neki, utoljára még belenézni a világba, kizárva magát abból, amit mi jövőnek nevezünk, bár nem tudjuk meddig tar még. Teste hozzásimult az aszfalthoz. A macska lélek, ott a szemem láttára szállt el belőle. Valószínűleg az okozta a vesztét, hogy egy parkoló autó alá húzódott és már nem volt ideje kimenekülnie, amikor elindult. Egy életnek, akár milyen is volt, vége lett. Törékeny léte végzetes kalandját látva úgy gondoltam mi emberek túlontúl sokat kérdezünk, és beszélünk felesleges dolgokról. A vég nekünk se kerülhető el, legfeljebb elodázható. A padon ültem a jelenethez közel néhány méterre. Pár perce jöttünk ki a kórházból, ahol az imént kaptuk meg a védőoltásunkat. A pavilonok közti kis park előtti aszfaltos út túloldalán, az épülethez vezető járdán, az oltásra váró emberek álltak sorban. Mindenki, velünk együtt remélte, hogy védettséget nyerünk és még élhetünk egy ideig. Mi is végig jártuk a stációkat az oltásért. Vártunk a sátor előtt, aztán beengedtek minket, hogy az ott elhelyezett asztalokon kitöltsük a kérdőívet. Tovább kerültünk az épület bejárata elé. Nem sokára néhányunkat beengedték, de ott is várakoznunk kellett, egymástól másfél méterre állított székekre ülhettünk csak le. Onnan egy folyosóra jutottunk. Piros barett sapkás katonák tartatták be a rendet. Az oltó helyeken név szerint szólítottak mindenkit az orvosi szobába, pár perc múlva megkaptuk mi is. Gyalog mentünk haza, óvatosan átkelve mindenütt az úttesteken, épségben hazaérkeztünk.

Gyászolom azokat, akik nem érhették meg a napot, amikor megkaphatták volna az oltóanyagot és a védelem hiányában meghaltak. Sajnálom a meg sem született gondolataikat, ötleteiket. De ugyan így sajnálom az egész világot, mely általános gondolatvészben szenved.

Az ember nem egy pillanat alatt hal meg. Következetes sorrendben sorvasztja el az életet. A meghalás fokozatosan megy végbe, az élet működéséhez szükséges és elengedhetetlen funkciókban bekövetkező lassú változásokkal jön el. Már nem akarsz bizonyos mozdulatokat véghez vinni, ritkábban teszel meg bizonyos dolgokat, ha egyáltalán még képes vagy rá. Először a gyorsaságát, rugalmasságát, az izmok fiatal erejét veszti el az ember, aztán az alakját, megjelennek rajta a felesleges zsírpárnák, őszülni, kopaszodni kezd, a szeme sem csillog már úgy, mint régen. Betegségek sorvasztják, egyre több gyógyszert kell szednie. Lassan elveszti az érdeklődését és vágyainak egy részét a korábban fontosnak tartott dolgok iránt. Gyengül a látása, a hallása. Étvágya vagy alig van, vagy éppen falánkság hatalmasodik el rajta. Az örömforrások beszűkülnek. A fájdalmak mindennaposak lesznek. Mindez nem számít, ha a gondolkodás még működik, ha tud az ember emlékezni, bármit alkotni. Ezért nem csüggedek még, mert birtoklom a tudatomat. Egyelőre.

Milyen lesz a jövő?- kérdezed. A válasz: hiszen itt van már. Mert lehet-e más, ami közeledik, mint a jelen folytatása. Ebből, ami ma van a világban lehet-e más jövendőt kiolvasni, mint amilyennek a jelen mutatkozik? Lehet-e mást kiolvasni a felszabadított ösztönök nászából, valami vigasztalót? Ki olyan ostoba, hogy még terveket faragjon? A romlás csirái már kibújtak a földből, növésnek indultak és lassan beterítenek mindent.

Szószövet

John B. Calhoun amerikai etológus az állatok viselkedését kutatta közel 20 éven át. Egérkísérletekben azt vizsgálta, miként hat a rágcsálókra a túlszaporulat.i Legismertebb, 1972-ből származó vizsgálatában rágcsálótelepébe 8 fehér egeret, 4 hímet és 4 nőstényt költöztetett. Az állatok mindent megkaptak, amire csak szükségük volt: élelmet, vizet, szabályozott hőmérsékletű kényelmes egérlakokat. Két év elteltével az egér populáció 2200 egyedre szaporodva érte el a tetőpontját, a túlnépesedés drámai következményei azonban már a 600. napon elkezdődtek. A túlzsúfolt egérváros valóságos rémálommá kezdett válni. Egyre gyakoribb lett az egyedek között a különböző helyzetekre adott nem megfelelő, legtöbbször agresszív válasz. Mások meg visszahúzódók lettek, csak akkor mertek kibújni az odújukból a táplálékért, amikor a többiek már aludtak. A hímek körében a szexualitás terén egyre gyakoribbá váltak az inadekvát válaszok, deviáns viselkedések is megjelentek körükben, még a kannibalizmust is megfigyelhették, jó lehet minden egyed számára bőven volt elegendő élelem. A kutatók a legdrámaibb következménynek azt tartották, hogy a nőstények egyre ritkábban tudták kihordani a terhességüket, és ha mégis megszülték az utódaikat meg se próbáltak gondoskodni róluk. Egyes egyedek ezek ellen úgy védekeztek, hogy elbújtak az odújuk mélyére, mintegy megpróbálták kivonták magukat a többiek közül. Így tovább maradhattak ugyan életben, de a társas kapcsolatokról való lemondásuknak nagy ára volt, hiszen így nem lehettek utódaik. A populáció egyedszáma rohamosan csökkent, végül kihalt. A Föld népessége az ENSZ jóslata szerint 2050-re elérheti a 9 milliárd főt. Vajon mi vár ránk a túlnépesedés következtében? Sokak szerint Calhoun kísérletsorozata erre adott választ.

Az emlékezet nagyon törékeny, már az első magyar írott nyelvemlékünk a Tihanyi alapítólevél is arról beszél, hogy az emberi emlékezet könnyen eltompul, és „a könnyelmű feledékenységnek engedi át mindazt, amit látott és hallott”. Ezért van szükség az írnokok keze által készített maradandó írásműre, nehogy a porladó régisége okán későbbi korban élő utódaink idejére semmivé válhasson, az emlékezetből kitörlődhessen.ii Gyakran tapasztalhatjuk, hogy amire mi határozottan emlékezünk ugyan arra az eseményre valaki más, aki ott volt velünk, vagyis ő is átélte azokat az eseményeket, mégis egészem másképpen emlékezik rá. Az emlékezésünket ugyanis állandóan átfesti, kiegészíti a képzeletünk. Nem beszélve arról, hogy milyen csábító az elképzeltet valóságnak hinni, a hozzáképzeltet valóságosnak elfogadni. Ezzel magyarázható miért hisszük gyakran igazinak, amit csak kitaláltunk. Különösen gyakori a sokszor elmesélt történet kiszínezése, átalakítása, a hazugságok igazsággá alakítása. Az elképzeltek a valóságosan megélt élmények közé keverednek, emlékké válnak azok is, akárcsak az igaziak. Végtére az íróembernek a költeni tudás a kenyere, kitalál történeteket, megszépíti, kiélezi a megtörténteket, mégis mindig az igazat kell leírnia: a látomásához hűségesnek kell maradnia.

Ebben a könyvben benne vannak azok a dolgok, amikben biztos vagyok, de azok is, amikről már nem tudom mennyire színezte ki a képzeletem. A gondolatok, a történések, a képek, amiket leírtam mégis mind az enyémek, benne vannak valóságos élményeim és képzeletem termékei is, mert ilyen vagyok, mert ilyen az emlékezetem. „Az én anyám a Sors volt, és testvéreim a hónapok, akikkel nőttem s fogytam én. Az vagyok, aki vagyok.iii Az emlékezés életünk leghosszabb utazása, önmagunk tájainak a bejárása tele van felfedezéssel, tanulságos találkozásokkal. Amit biztosan megtudunk utazásunk végére, hogy sokat változunk ugyan, mégis legbelül ugyanazok maradunk. Életünket csak előrefelé lehet élni, de visszanézve érthetjük meg magunkat igazán.

Az emlékezés mámorában éltem míg írtam, melyet szünet nélkül szított, ami velem éppen megesett, és történeteimet folyvást táplálták jelenem eseményeihez kapcsolódó képzettársításaim. Az emlékezet hiszem ellenáll a parancsra múló időnek. Lágyan hívtam, átsuhanó képeimet űztem, simogatóan, csalogattam magamhoz, néha sikerült elérnem őket.

Tudom, hogy sok mindenről kellett volna még írnom. Keveset írtam ebben a könyvemben azokról a barátaimról, akik nagyon közel álltak hozzám, de már nincsenek. Nem vettem sorba családom tagjait, gyermekeimet, unokáimat, róluk egy külön kötetet szólhatna. Ha a nekem kirótt időm megengedi, jelen könyvem folytatásaként, ígérem meg is írom. Mély önvizsgálattal elemeznem kell majd azt a hosszú folyamatot is, amíg eljutottam a hitemhez, milyen módon befolyásoltak ebben az olvasmányaim, és életem eseményei. Mi minden kapcsolt a szülőföldemhez, hazámhoz. Igaz ebben a könyvben nem írtam erről, de remélem korábbi köteteimben szereplő verseim egy része, meggyőzően és átélhetően erről is szóltak.

Egyfajta összegzést is igyekeztem adni, arról mi mindennel foglalkoztam életemben, de talán hiányzik belőle a mérlegkészítés: mennyire vagyok megelégedve magammal, és mik azok a dolgok, amikkel most már végleg adós marad a sorsom. Mit értem el, van-e érték abban, amit eddig írtam. (Ez utóbbiról talán jobb is, ha nem én írok, hanem egy kívülálló.) iv

Emlékeim régi és új, fiatal és öreg képtöredékekből álltak. Anyám fölém hajoló arca, apám énekhangja, bátyám szelíd mosolya úszik egymásra. A lámpa gyenge fényén tündérek és királyfik lépdelnek. Kitárt testem a műtőasztal fölé erősített izzó csillagképek alatt vacogva vár. Szaladok a meredek utcán lefelé, anyámat látom. Ne akarj idegenné tenni, karodat tárd ki, ölelésedet akarom. Fázom, a láz gyötör. Ülök a padban a tanár beszél valamiről, de nem értem. A villamos peronján állok, a hátrafutó síneket nézem, a kavargó havat csodálom. A szerpentin kanyarulatait követem, a fák zöldülő koronái már alattam hajladoznak. Ellágyuló arcodat nézem. A vágy barbár istene hajt. Ellenfényben lebeg felém kontúrod. Egymásra dőlnek a hegyek. Villanó szemek, ránduló szájak közt állok. Az ikertornyok magasodnak arcom fölé. Szellemharcok torzult igéi borzongva futnak szerteszét. Kacajok tépik vörösre az eget. Fogolyhangok torlódnak a torkokban. A napok gyászdalokat formálnak. Néma jelek űznek. Minden emlék és sóvárgás víz alá kerül, minden együvé vegyül. Szemem lehunyom. Repülők, a puha fehér felhőkön át már a napvilág az úr, bölcsőm a Föld egyre távolabb kerül. Messziről ismerős hang kérdezi: mondanék-e megint igent? És szívem üti, mint a bolondóra: igen, legyen igen.v vi
VÉGE

iiSzentgyörgyi Rudolf: Az alapítólevél szövege, diplomatikai és nyelvi leírása (ELTE Eötvös Kiadó, 2014)

iiiSzophoklész: Oidipusz király (Babits Mihály fordítása)

ivErről Alföldy Jenő irodalomkritikus rólam szóló méltatásában így fogalmazott: „Alkati indulatát a gondolat irányítja, a kiérlelt vélemény fölszikrázása, az Illyés Gyula-i lírából is oly jól ismert társadalomkritikai düh ‒ s ugyanígy a szeretet. Dühe az önjelölt prófétáknak is szól, a hazugoknak. Mestere nem egy van, hanem ahány élő és múltbeli klasszikusunk, s a világirodalom nagyjainak sorai is ékkőszerűen ékelődnek gondolataiba.

vJames Joyce: Ulysses

viA kéziratot lezártam Budapesten, 2021. november 4-én.