Hamar híre ment, hogy nálunk szinte minden eladó, és egy marék üveggyöngyért a trükkösen privatizált gyárak az új tulajdonosoktól könnyen megszerezhetők. Pisti havonta szállította az olaszokat, akik mind itt Magyarországon akarták megkötni a nagy üzletet. Eladó az egész világ, szólt naphosszat az ária. Egy olasz hús nagykereskedő szívesen vett volna egy vágóhidat. Felvettük hát az egyik nem régen vadonatúj gépekkel felszerelt vágóhíddal a kapcsolatot. Az olasz meg is jelent egy közvetítő cég által kínált fiatal, olasz tolmácsnővel, nem bízott bennünk vagy minket is ellenőrizni akart. A kis hölgy nem tudta hová jött, bizonyára sohase volt még vágóhídon. Tűsarkú cipőjében tipegett be, csinos divatos ruha volt rajta, szemei vastagon ki voltak húzva. A vidám és ártatlan arckifejezése hamar letörlődött, ahogy a sminkje is, amikor erősen izzadni kezdett. Az ilyenkor szokásos gyárlátogatás mondhatom véresre sikerült. Először a marhavágóra vittek minket. Égvilágból az alvilágba.

A vér, nem túlzás, patakokban folyt, a nadrágom hajtókáját féltérdig kellett felhajtanom. Az elektromos taglózóhoz terelt marhák érzeték a végüket, nyüszítettek, hátráltak volna, de erősen ösztökélték őket a terelőn keresztül. A tolmácslány meglátva a sok vért ájultan hanyatlott hátra, szerencsére Pisti lesen volt és elkapta mielőtt a véres padlózatra hullott volna. Fel kellett gyengéden pofozni, hogy eszméletre térjen. Ment minden megállás nélkül, az állatokat kampókra akasztották, kettéhasították, a láncokra illesztett félmarhák hamarosan a következő részlegbe kerültek, ahol a további műveleteket végezték rajtuk. Lassan hozzá szoktunk a vér szagához, az állatok szűkülő, utolsó bőgéséhez. Az ipari méretű gyilkolás látványa azonban nem lett szívderítő. Átkísértek minket a sertésvágóba, ahol a visító disznók hangja tömte tele a fülünket. Ott, a sűrű alagúton, a leölt állatokat továbbító szalagon, kevesebb volt a vér. Ötletes gépek emelték, görgették, szabadították meg a bőrüktől az állatokat, hasították, majd a kampókra függesztett félsertések százai tűntek el a láncos továbbítókon a hűtőházakba. Megpróbáltatásainknak még mindig nem volt vége. A húsfeldolgozó termekbe értünk, ahol a hatalmas húspépet gyártó gépek, kolbásztöltők sorakoztak. Minden rozsdamentes acélból készült, nagyon gördülékenyen és szakszerűen ment velük a munka. A henteseknek mintha az ujjaikban volna a szemük, úgy dolgoztak. Szívesen mondtuk volna már: „minden nagyon jó, mindennel megvagyunk elégedve.”

Aztán bekísértek minket egy terembe, gondoltuk ott végre a vágóhíd vételéről is szót ejthetünk. A cég vezérkara pazarul felkészült a fogadásunkra. Középen egy húszméteres tölgyfa asztal terpeszkedett, telis-tele volt mindenféle húskészítménnyel. A gondosan díszített tálakon százféle felvágott, kolbász, szalámi sorakozott. Szakács állt fehér séfzakóban, kiáltó-kék szemmel nézett ránk. Horgas orr, skarlát arc. Egybesült húsok, belsőségek, a marhának és a sertésnek a legfinomabb részeiből készült ételek, savanyúságok, saláták között. Egy mesebeli terülj-terülj asztalkán sem lehetett volna többféle étel. Kívánni sem lehetett volna mást, mert a felét se ismertük azoknak az ételeknek, amiket elénk varázsoltak. Jóféle magyar pálinkával kínáltak. Egy évig is lett volna mit ennünk, ha nincs más csak az, amit az asztalra kitettek. Az igazgató vékony volt, de mégse nyúlánk, kicsit merev volt a tartása, szürke szeme arra vallott, mind ha folyton törné a fejét valamin, látszott rajta, hogy gyorsan szeretné elmondani a feltételeiket, de inkább várt még. Kíváncsian fordult a mi olaszunk felé. De ő is inkább hallgatott, vékony ajkait összezárta. Magas, vállas, erős alkatú férfi volt, elszánt arcán most mégis bizonytalanság mutatkozott. Láthatóan meglepődött azon, amit a gyárban látott, gondolom valami lepusztult helyre számított, amit olcsón megvehet, ezzel szemben talán még Olaszországban sem látott ennél korszerűbb, minden európai és még a szigorúbb amerikai előírásnak is megfelelő vágóhidat. Kérdezte, hogy a vörös hús termékeket feldolgozó üzemrész külön is megvásárolható-e. Nem, jött a sistergő válasz, mint amikor a háj esik a serpenyőbe. A tagadó szócska utáni csend lágyan lebegve, szép csendben a terített asztal fölé szállt. Olyan vevőt keresnek, aki az egészet egyben akarja megvenni. Tulajdonképpen itt puhán szétfújva véget is érhetett volna a tárgyalás, ha nem invitálnak minket az asztalhoz, ahol végre meg is kóstolhattuk az ételeket. Ahogy ez lenni szokott, az asztal mellett oldott légkörében kellemesen telt az idő. Szerencsére a vendéglátóink fel voltak készülve a sikertelen tárgyalásokra is. Még az is lehet, örültek az olasz komolytalan ajánlatának, mert meg volt már a kiszemelt cég, akinek valójában el akarták adni a vállalatot. De legalább elmondhatták, hogy volt egy olasz érdeklődő is. Ennyit megért nekik a pazar reggeli ételkínálatuk, négyünknek. A privatizációs ügyletek kicsit hasonlítottak a szerencsejátékokhoz, aki részt vett benne, azt hitte nyerni tud, de mint tudjuk, csak a bennfentesek jutottak főnyereményekhez.

Engem mindig taszított a lottózás is. Az esély az öttalálatosra nyilván jóformán semmi. Az első számra kilencven lehetőség van, a másodikra mind a kilencven esetben további nyolcvankilenc, a harmadikra nyolcvannyolc és így tovább. Csakhogy a végeredményt befolyásolja az is hányféle sorrendje lehet az öt számnak. A számítás eredménye a matematikusok szerint pontosan 43 949 268, ennyiféle variációban lehet kihúzni a lottószámokat, vagyis ekkora az esélyünk arra, hogy egy tetszőleges számsorral telitalálatunk legyenⁱ. Mindenkit a nagy nyeremény vonz, ezért próbálja meg a szerencsejátékos úja és újra, hétről hétre, ha nagyon ritkán nyer is valamit, egy kettessel, hármassal sem érez elégedettséget, mert igazán a milliárdos főnyeremény vonzza. Annak a valószínűsége meg láttuk csaknem a nullával egyenlő. Igaz néha elnyeri egy ismeretlen valaki a főnyereményt, akit irigyelhet a sok millió, ki nem nyert. Mindenki ábrándokat szőhet, arról mire költené ő a pénzt. Ez a szál, ami ahhoz a másik világhoz, az elérhetetlenekhez, a gazdagokhoz fűz sokakat, amely keserű vágyakozást érlel a szívükben a véletlen, a kiszámíthatatlan iránt. Ez az a különös vonzás, ami sokszor a jókedvünket, a nevetésünket görgeti.

Kitaláltam ezért, a magam vigasztalására, a fordított szerencsejátékot, amiben majdnem minden héten lehet nyerni. El kell döntened mennyi pénzt szánsz rá hétről hétre. Ezt a pénzt egy dobozba be kell tenned, aztán ki kell töltened a szelvényeket és a húzás idején figyelni, milyen számokat húznak ki. Ha nem az általad megtettek jöttek ki, Te nyertél, azon a héten éppen annyit, amennyit a dobozba tettél, de nem költötted el a lottózóban. Lehet néha egy keveset veszteni is fogsz, amikor bosszúsan látod kettesed, vagy hármasod lett volna, ha megteszed. De a dobozban összegyűlt pénzed még így is a sokszorosa lesz annak, amit egyébként elköltöttél volna a lottózásra. És még játszottál is, izgulhattál, nehogy kihúzzák a te számaidat. Micsoda megkönnyebbülés minden húzáskor, ha nem így van. Igaz a guta ütne meg, ha mégis tiéd lehetett volna a főnyeremény. Na éppen ez a kicsi félelem teszi a fordított lottózásodat is izgalmassá.

Üzleti útra utazunk Margittal repülőn, Barcelonába. Egy sajt- és húsipari gépeket gyártó céggel vettük fel a kapcsolatot, hogy képviseletüket megkapva próbáljuk gépeiket eladni Magyarországon. Már várnak minket. Irány a szálloda. Szobánk ablakából egy hatalmas medencére látunk. Reméljük hamarosan kipróbálhatjuk. (Nem lesz rá időnk.) Alig tesszük le a csomagjainkat máris visznek minket a cég székhelyére. Bemutatkozás, Antonio lesz a kísérőnk. Erős vonású, nyugtalan arcú férfi, hajában itt-ott ősz szállak vegyülnek. Ádáz vitákat rendezünk az irodában, néha az asztalt is verve, arról mi kerüljön a szerződésbe. Partnerünk szenvedélyessége olyan heves, mintha garázda módon asszonyára emeltem volna tekintetemet, ami egy spanyol férfi számára, még manapság is, megbocsájthatatlan bűn.

A harc köztünk is, akár a bikaviadalban három tételből áll. A Suerte de varas az első szakasz, amikor a pikadorok lóhátról üldözik a bikát és a nyakán domborodó morillóba döfik lándzsájukat. Nekünk a szerződésünk bikanyakába szúrt teljesíthetetlen kitételeket kellene némán elfogadnunk. De mi inkább faxon hazaküldjük Zoltánnak a vázlatot, aki gondosan átnézi és a csapdákra felhívja a figyelmünket.

Az irodát elhagyva vitapartnerünk felhagy az ingerlésünkkel, a pelerint nem lengeti a szemem előtt, szólándzsáival sem bökdös már, és egy pillanat alatt kedves baráttá alakul. Készségesen mutogatja nekünk a város nevezetességeit.

A gesztusokból, a nemzetközi szavakból, a lassan megfejtett spanyol, és katalán kifejezések révén egyre jobban követni tudjuk a beszámolóit. Szemüvege mögül élénken pásztáz minket, szünet nélkül közöl, beszél, mi meg, ha értjük, ha nem egyetértően bólogatunk, helyeslünk. Margit angolul próbálja tartani vele a kapcsolatot, de Antonio valójában csak egy-két szót tud az anyanyelvén kívül, legtöbbet használt szava az „experiment”, szinte mindent ezzel fejez ki, néha katalán kifejezésekkel kiegészítve. Margit, maga se érti hogyan, de folyamatosan tudja fordítani nekem, amit ezen a gesztusokkal kísért keverék nyelven mond. Elmeséli nekünk például, hogyan szedték rá nézzen meg egy színházi előadást, amikor néhány hónappal korábban Kínában járt. A drágán megvett jegyet úgy kínálták neki, mintha az egy nehezen elérhető előadásra szólna, amit csak nagyon kevesek tudnak megszerezni. Örült, mert a híres kínai szini előadást látnia kell annak, aki egyszer nagy nehezen eljut Pekingbe. Bekísérték a nézőtérre, szeme lassan hozzászokott a sötéthez, akkor látta meg, hogy jócskán voltak üres helyek, és talán mégse volt olyan nehéz jegyet szerezni rá. Beszámolóján nagyokat nevetünk. A kínai darabok meséjét érteni lehetetlen, varázslatokkal átszőtt világában démonok, istenségek, ősi korok alakjai ágálnak egymással az európai néző számára nehezen követhető módon. Sokáig sötét a színpad, meséli, a közönség meg zajong. Végre megjelenik a színpadon egy pazarul öltözött, festett arcú férfi és magas fejhangon beszélni kezd. Aztán színre lép egy asszony is, aki éneklő hangon válaszolgat neki. Hangos dobütések, idegesítő, zenének nehezen nevezhető zajok kísérete mellett. Hamarosan újabb és újabb különleges jelmezekbe bújtatott szereplők lepik el a színpadot. Az eseményeket kísérő hangos bekiabálások elviselhetetlené fokozzák a ricsajt.ⁱⁱ Közben a nézőtéren bármi megtörténhet, az egyik szomszédjában ülő például, meséli Antonio, minden átmenet nélkül egy jól irányzott köpéssel célba vette a jobbközép zsöllyék egyikében ülő honfitársát. Akit eltalált hiába néz körbe dühösen, nem tudja ki volt a tettes, ezért ő is köp egyet valamerre. A több órás előadás végét kivárni, egy európainak, ezért szinte lehetetlen.

Hamarosan megkezdődik küzdelmünk második szakasza a suerte de banderillas, mikor a bikát kifinomult módszerekkel gyötrik, készítik elő a végső küzdelemre. Három peon fut egymás után a támadó bika elé, és mikor a bika öklelésre szegezi fejét, ők magasra emelik a zászlócskával díszített banderilla párokat, és beütik a bika lehajtott nyakába. A mi puhításunk különleges vacsora és ebéd meghívásokkal történik. Este egy gyönyörű úton egy kis öbölbe megyünk. Közvetlenül a tengerpart mellé telepített teraszon foglalnak helyet a vacsorához. Ott van a cég egész vezérkara. Egymás után hozzák a tenger kincseivel telerakott pazar tálakat. Lassan rájövök, hogy nem szabad gyorsan enni, mert azonnal elém tesznek egy újat, kagylókkal, rákokkal, tintahalakkal, apró és nagyobb halakkal telerakva. Egy idő után már ránézni sem tudok, pedig finom spanyol borokat kínálnak hozzá. A puhításunk magasabb fokozatba lép. Margit élénken beszélget velük. Amikor katalánra váltanak is fordít, csendesen súgva nekem, miről beszélnek. Észreveszik, hogy Margit érti miről váltottak az anyanyelvükön szót egymással. Látom az ijedséget az arcukon. Elhallgatnak, ajkuk is elfehérlik. Bikafejemet magasan tudom tartani továbbra is. A ceremónia királyi pompának is beillene, ha nem tudnánk mire megy ki az egész.

Másnap reggel korán jönnek értünk. A repülőtérre visznek minket, az utolsó pillanatban érünk fől a gépre, ami kétszer akkora, mint amivel mi érkeztünk Budapestről. Irány Madrid. Egy óra múlva már egy bérelt autóban ülünk, gyorsan elhagyjuk a várost és valahová egy kis faluba igyekszünk, hogy megmutassák nekünk azt a tejüzemet, amit most szereltek fel a cég gépeivel.

A kopár tájat itt-ott szélmalmok díszítik. Már várom a látványt, amikor Don Quijte de La Mancha lovagja megvív velük. Sehol egy szép lélek se, pedig tudjuk jól, a kóbor lovag hölgy nélkül olyan, mint fa levél nélkül. De fákat se látunk, se közel, se távol, nem hogy leveleket. Magamat is Busképű lovagnak kezdem vélni, akinek ki kell fürkésznie az ismeretlen világ rejtett zugait, felfedezni szépségeit, és ki kell állnia a nap égető sugarainak kegyetlenségét. A meleg szinte elviselhetetlen, hiába jön be a leeresztett ablakon át a levegő, forró az is. Egy lovagot a sárkányok sem rémiszthetik meg, nyugtatom magam, mégis megijedek, amikor egy szirénázó rendőrautó vág váratlanul elénk. Kísérőnket gyorshajtásért büntetik. Kisebb hiba, ha sofőrünk bátorsága a vakmerőséget érinti, mintha gyáva maradt volna, száguldásunknak köszönhetően nem késünk el a találkozónkról.

A falusi házak előtti padokon fekete ruhás asszonyok, elözvegyült Dulcineák ülnek, csipkét vernek. Olyan mintha múzeumban járnánk, pedig valóságos minden: a vakító fehér fallal körbevett templom, a poros utca, a kutyák ugatása. A kis üzemben már minden a helyén van, de a termelés még nem kezdődött meg. A rozsdamentes gépek csillognak, makulátlan csövek kígyóznak köztük. Minden tiszta, kifogástalan. A bemutató célja éppen ez, elénk tárni a masinák nemességét, mutatni rajtuk a tündöklő inox-fényt. A tulajdonos lelkesen magyaráz, sorolja az adatokat. Tompa aggyal hallgatjuk a szakmai beszámolót, és készségesen elhiszünk mindent. Véleményünket megtartjuk magunknak, de tudjuk a hallottak hamarosan a feledés mély örvényébe futnak.

A következők napokban sorra járjuk az üzemeket. A teljesen automatizált sajtüzemtől kezdve, a sonka- és szalámi érlelőkig bezárólag.

Az utolsó nap jön el a viadal végső felvonása, a Suerte del muerte, a mi esetünkben a szerződés véglegesítése. Tárgyaló partnerünk a hátrányos bekezdéseket újra és újra megpróbálja a szövegbe csempészni, mint a bikát a matador mulettájára erősített piros kendőjével, ezzel ingerel minket az öklelésekre. Matadorunk megtévesztő szófordulatokkal próbálja figyelmünket elterelni, hogy ne lássuk már a halálos döfésre készül. A kardot, akarom mondani a tollat, aláírásra a jobb kezébe veszi. Az elénk tárt szöveg nem hat meg minket, toll-tőre rövid, nem éri el szívünket. Együttműködésünkből végül nem lesz semmi. Gondolom, hazautazásunk után nem sokára ismét felharsant a cég trombitája, hogy Kelet-Európa karámjának sötét mélyéből porondjukra érkezzen a baleknak kijelölt következő áldozat.

A Barcelonában töltött napokra mégis szívesen gondolok vissza. Nem lehet feledni Antonio Gaudí Sagrada Familia templomát, a Casa Batllo építészeti remekét, az 1992-es Olimpiai játékokra felépített stadiont, a temető emeletes sírjait, a kikötő élénk látványát. De ezekről szóljanak inkább az útikönyvek.

Az utolsó emlékem, a kikötő melletti hatalmas, szabadon terjeszkedő étteremhez kötődik, ahol egy óriási méretű paelleát hoztak ki nekünk, tíz ember sem tudott volna megbirkózni vele. Alig tudtunk egy kis rést ütni, a tengeri herkentyűkkel gazdagon telerakott ételkülönlegességen. Amikor már egy falatot se tudtunk többet enni belőle, egy kis madár szállt a serpenyő szélére és bátran falatozni kezdett az ínyencségből. Csak ültünk és hallgattuk tovább Antonio kínai élményeit. Emlékszem éppen az a selyem ing volt rajta, amit onnan hozott. Míg mesélt sorban lesetek róla a hanyagul felvarrt gombok. Felesége úgy látszik fel volt erre készülve, mert a retiküljéből cérnát és tűt vett elő, és ott az asztal mellett varrta vissza őket.

Levél Calistoga 2007. augusztus 7.

… teljesen függetlenül tartózkodásom földrajzi helyétől mindig áldozata voltam a tolvajoknak. Feltehetően valami személyemből kiáramló emanacio legyőzhetetlen hatása eredményezi, hogy a magántulajdont messzemenően tisztelő és becsülő személyekben is felébredjen az eltulajdonítás ingere, vágya. Még inkább feltámadt a kényszer azokban az ösztönös tehetségekben, akiket engem segíteni rendeltek hivatalosan hozzám. Találkozásunknak már az első pillanatában, megfigyeltem, alig titkolható izgalom tüze kezd bennük lobogni. Lopva körülnéznek, mit ígér majd a jövő nálam? Felsorolom a veszélyeztetett tárgyakat: hátizsák, zsebkendők, ágyneműk, alsónadrágok, pantallók, pulóverek, bőrmellények, köpenyek, vadászathoz használatos tárgyak, étkészletek, beretvapengék, cipőfűzők, töltőtollak, krokodilbőrből készült levél- és pénztartók, cipőkrémek, cipőkefék, ruhafogasok, fürdőnadrágok, kalapok, bőrkesztyűk, kerti szerszámok. A felsoroltak persze nem adnak hiánytalan képet, csak amikre emlékszem…Lehet Klárikával hazamegyünk a gyógyfürdők áldásával segíteni az életkorunkkal járó bajokon. Mindemellett nagyon sajnálom, hogy az egész család nem követett minket Ide. Ismerve képességeiteket, nagy valószínűséggel itt érvényesültetek volna. Most már az idő túlhaladt a korábban kínált jó alkalmakon; bár a hazai hírek még mindig a távozás mellett szólnak. Persze a nyelvi nehézségek, az életkor nem elhanyagolható tényezők. Mi is sok mindent másként tennénk, ha újra kezdhetnénk. Van azonban egy hatalom, amivel szemben tehetetlen az ember, ezt még említeni is csak tisztelő megadással szabad: a Végzet, amely dönt a cselekvés pillanatában. Én még mindig csak magyar könyveket olvasok, és csak magyarul írok, amit magyarul kifejezek az angolban elcsitul. Klárika viszont már nem tud magyarul írt könyveket élvezni, csak angol könyveket olvas. Rendkívül érdekes angol nyelvű filmeket nézünk, amit időnként megszakítanak a hirdetések. Ez a rossz fiú! - kiáltok fel néha, de sokszor tévedek. Lassan megtanultam, hogy a jók a film elején rengeteget szenvednek, a rossz fiukat a végén a jó fiuk barátai jól elverik. Gondold el mit nevetnénk, ha együtt lehetnénk...

Folytatás: 28.