Nyomtatás
Kategória: Próza

Bátyám elvégezte a főiskolát és asszisztens volt néhány filmben. Egy két esetben statisztálhattam én is bennük. A Szerelmes biciklisták című film a Balaton mellett játszódott. Ennek révén néhány napot Füreden tölthettem. A film egyik jelenetében valami esti szalonna sütésben vettek részt a film szereplői. Én is ott ülhettem a tűz mellett a többi fiatal között. Még egy mondatot is kaptam, valami ilyesmit:” Tessék helyet foglalni.”. A főszereplő lány apját alakító férfinek szólt, aki közénk ülve beszédbe elegyedett a fiatalokkal, mintegy a generációk közötti különbségek ábrázolásaként. Ott találkoztam Cseh Tamással, ő is egyike volt a tűz körül üllőknek. A film főcíme alatt az ő fütyülése hallatszik, talán ez volt az első szerzeménye, ami nyilvánosságot kaphatott. Láttam, hogy van karórája megkérdeztem hát tőle mennyi az idő. Ránézett az órájára és azt mondta: ez mindig ugyan azt az időt mutatja. Többet nem szólt. Talán egy balesetnek vagy egy szakítás megőrzendő percének volt tanúja, nem tudom. Furcsának találtam, de hallgattam. Láttam nem akar róla beszélni.

Sok, sok évvel később az egyik kollégám, Zoli hívott el engem és a feleségemet egy Cseh Tamás estre. A kultúrteremben csupa rajongó volt jelen. Megvallom engem nem fogott meg igazán a zenéje, a dalok szövegeit viszont nagyon izgalmasnak találtam. Ma már élvezettel hallgatom, tudom a kettő együtt adja a különös, máshoz nem hasonlítható hatását. Furcsa látnom a róla készült szobrot, ahányszor a Gellért-téren jövök a felszínre a Metróból.

Sose tudtam válaszolni gyermekkoromban a mi akarsz lenni, ha nagy leszel? - kérdésre. Mintha a gyerekes, folyton változó vágyak segíthetnének a válaszadásban. Leginkább felnőtt nem akartam lenni. Azok a szakmák is riasztottak, amelyekhez tudtam, hogy sokat kell tanulni. Ezért választásomat nem annyira a pozitív vonzások, inkább a taszító hatások irányították. Sokan egy életet élnek le anélkül, hogy kiderülne nekik mi lenne számukra a legjobb munka, vagy tevékenység. A lehetőségek különbözőek. Azokon a pályákon meg, ahol valakinek a különleges tehetségét kellene felmérni még nehezebb dönteni. Nincsenek abszolút mércék, a divatok, az előzetes elvárások, az ízlések döntenek. A kétes kritériumok, mércék meg éppen a legeredetibben látókat szűrik ki. Annak elfogadása gyermekként, hogy az életnek értelme, jelentősége és célja van könnyű elfogadni, de ezt közvetlenül lefordítani valamilyen kizárólagos jövőbeli tevékenységre, hivatásra nem mindenkinek sikerül.

Szószövet

A hagyományos emberi tudás a maga mítoszaival, vallásaival megnyugtatta az embert, hogy egy értelmes, célokat adó világban él. A tudományos gondolkodás úgy tűnik mintha ez ellen hatna. Az elméletek, tudományos konstrukciók az elme játékai, akkor jók, ha képesek a jelenségek meghatározott körét pontosan, jól leírni. Kepler talán az utolsó tudós, aki szintézisbe kívánta foglalni a mindenség legvégső titkait. Utána a tudomány már elvált a vallástól, a vallás a művészettől, szellemtől az anyag. Előbb utóbb az újabb kutatások, adatok megcáfolják, pontosításra késztetik az elméleti modelleket, azok sorra megdőlnek és újabbakat kell felállítani helyettük, amelyek jobban illeszkednek a valósághoz, a feltárt, újólag elért eredményekhez. Nem lehet örök érvényű tudományos kijelentéseket tenni, amit később ne kellene módosítani. Az ember problémáinak a megoldását nem várhatja egyedül a vallástól, ahogy egy ideológiától, vagy a technikai fejlődéstől sem. Talán a művészet az egyedüli, ami vigaszt, magyarázatot, örömöt tud adni minden fogékony embernek. A tudományban való feltétlen hit hamis útra visz, ha a végső válaszokat tőle várjuk maga is vallássá válik. Vegyük hozzá, hogy a modern fizika valójában már nem a dolgokkal foglalkozik hanem bizonyos absztrakciók közt fennálló matematikai viszonyokkal. A szkeptikusok azt mondják a fizikusok már semmi mást nem tesznek, mint leolvassák, amit a műszereik mutatnak. Az idő nem létezik, mi találtuk ki. Az idő az, amit az óra mutat, semmi több, nincs múlt és jövő fizikai értelemben – mondta Einstein. A fizika fogalmai emberi elme szabad alkotásai, és a külső világ által nem meghatározhatók. A valóság, pontosabban, amit mi annak hiszünk, csak egy makacs illúzió. A tudás gyarapodása azt a hamis illúziót táplálta, hogy mindenre megtaláljuk majd a magyarázatot, de minél többet tudtunk meg a világmindenségről, annál értelmetlenebbnek tűnik a létezésünk, ha nincs semmilyen folytatása az emberi életnek, akkor szembe kell néznünk az üres, isten nélküli világmindenség rettenetével.

Valamennyien hasznot húztunk a tudományok eredményeiből. Ma kényelmesebben élünk, mint régen. De nem várhatjuk, hogy a nagybetűs TUDOMÁNY választ ad majd a végső kérdésekre. Hogyan keletkezett a világ, ha nem volt előtte semmi? Miből lett az anyag, ha más nincs és nem is volt? Időben és térben véges vagy végtelen az univerzum? Miért jelent meg az élettel együtt a célratörő cselekvés, egy olyan mindenségben, amelyben, ahogy állítják sokan, eredetileg nem volt semmiféle szándék és akarat?

Mások azt mondják az emberi jólét, a boldogság, a szabadság elérése adja meg életünk értelmét. És mi van, ha már ezt elértük, vagyis mindenki már jólétben, szabadságban él? Amit, ha józanul végig gondoljuk a lehetőségeket, sohase érhetünk el, így mindig lehet vele kapcsolatban célokat kitűzni, feladatokat megjelölni. Minden utópiáról, társadalmi mozgalomról szóló leírás, elképzelés tele van elérhetetlen célokkal. Milyen ironikus tanácsot ad Morus Tamás a királynak? „...kötelezze le magának a bírákat, hogy aztán mindig a királyi jogok mellett kardoskodjanak. – Mindig akad rés, melyen befurakodik az ármányos értelmezés.” Amúgy meg ”az ínség és szükség megpuhítja a lelkeket, türelemre tanítja és nyomásával megtöri a lázadásra ágaskodó szellemet.i

A könnyen jött gazdagság csömört okoz, mert azok a kis vágyak, amik addig vonzották emberünket, mikor hirtelen az ölébe hull nem tud mit kezdeni vele. Olyan ez, mint amit a csokoládégyárba tett látogatás után érzünk, mivel ott akármennyit ehettünk belőle, többé hetekig rá se tudunk nézni. A boldogság, a gazdagság elérése utáni vágy sem más, mint illúzió. Minden utópiáról, társadalmi mozgalomról szóló leírás, elképzelés tele van elérhetetlen célokkal. Miközben egyik sem ad választ az elkerülhetetlenre vonatkozóan. Mit kezdenek majd a jövő boldog emberei az elmúlás rémének tudatával, ha elérték az áhított nagy szabadságot, jólétet? Valójában nem előre lépünk, hanem visszasüllyedünk a régmúltba, a vallástalan ősvilágba. Arra a szintre, amiben az ősember élhetett, amikor még nem volt képe a transzcendensről. Csak a pillanat létezett számára, egyedül biológiai szükségletei hajtották. A fiatalok egy része ma így akar élni. Időtlen ideig gyermeki világukban kívánnak maradni. Csak a szórakozás tölti ki az életüket. Talán ezért nyújtják el sokan az egyetemi éveiket ameddig csak lehet? Az az életforma, aminek a szerves része volt a műveltség, a hitt összeomlott. Azoknak ugyanis, akik nem fogadják el, létünk Istentől ered és életünk ideje véges, állandóan valami könnyű élvezetet nyújtó dologgal kell foglalkozniuk, hogy eltereljék a figyelmüket arról, ami megrémiszthetné őket. Ezzel szemben áll a felnőtt, öntudatra ébredt ember, aki a halál tényét képes elviselni, mert hinni tud, vagy legalább remélheti, van valami létezési forma az élet vége után is.ii A hívő számára nincs szükség valamiféle okoskodó bizonyítékra, a vallásos hit lényegét, nagyszerűségét törné össze az, ha egy hitetlen kérdéseire próbálna válaszokat adni. Csak akkor tudja az ember a mindenségtől valóban függetlenek, szabadnak érezni magát, ha tudja a választ arra: miért érdemes élnünk? Mert kell, hogy legyen értelme.

A racionalitásba vetett irracionális hit a ráció útján keresi az élet kérdéseire a választ. Aki ír és gondolkodik, és aki gondolkodik és ír abban a reményben teszi, hogy intellektusával választ találjon az intellektuson túli kérdéseire: csakhogy ez az út zsákutca, ha végtelenül hosszúnak mutatkozik is. A ráció a részletek feltárásában verhetetlen ugyan, de az egészre a legjobb esetben is csak gyenge magyarázatokat tud adni, ha tud egyáltalán. Választ biztosan nem. A lélek megtagadva is megköveteli a jogait. A lelkétől megfosztott társadalom voltaképpen száműzi a gondolatok egy részét, és végül a lélek lázadásához vezet. Még a racionálisnak vélt kommunista hit sincs meg lelki eredetű válaszok nélkül, hiszen magára az élet értelmére sincs racionális magyarázata. A csak a ráció és a logika diktálta következtetés az élet értelmetlenségét mondja ki, a miért élünk kérdésre csupán az öngyilkosság maradna cselekvési válasznak.

A bűn és a bűnhődés relativitása különösen kitűnik, ha nincs szilárd értékrend. Amit korábban halállal sújtottak, vagy sok éves börtön járt érte, ma lehet megteheted következmények nélkül. A homo sapienst kettős meghatározottságában látni plasztikus képet ad. Lehet nézni az embert a szabadság komédiásaként, amit önmagának játszik, de lehet úgy is mint társadalmi helyzete merev visszfényét. Az ember abba az elkerülhetetlen és tragikus létezésbe van taszítva, hogy minden pillanatában választania kell egyet a számtalan lehetősége közül, ami azzal jár, hogy meg kell tagadnia az összes többit. Ismerős ez, hiszen ezt a folyamatot írja le a keresztény hagyomány a bűnbeesés és a megváltás drámájaként. Egyetlen döntésünk sem mentesít minket a meghozatalát megelőző mérlegelés kötelessége alól.

Egy letűnt korszak arany érdemrendje a következő kurzus farsangi mulatságainak lesz kelléke. Van már talán 15 éve is annak, amikor egy vegyes társaság jött össze a nem sokkal azelőtt vásárolt, még újnak tűnő lakásunkban. Többségük fiatalabb volt nálam. A várható politikai eseményeket vitattuk meg, felolvastam egy részletet egy könyvből, sokat nevettünk, ittunk egy pohár bort. Aztán kiosztottam a fiataloknak a „kitüntetéseimet”. Néhány nappal korábban ugyanis kaptam egy tucat kiváló dolgozó plecsnit. Szinte érintetlenül hevertek a makulátlan, átlátszó műanyag dobozokban, a vörös bársonyt utánzó anyagon az ötágú csillaggal díszített, silány kivitelezésű díjak. Tréfából kitűzték egymás mellére. Lehet néhány évtizeddel korábban sokan még örültek neki. Én is megkaptam annak idején, azt hiszem valami kis pénzjutalom is járt vele. Eggyel kevesebb volt, mint ahányan fölsorakoztak elém, hogy átadjam nekik a szokásos dicsérő szavak kíséretében. Akinek nem jutott furcsa mód csalódott lett. Ígértem neki, hogy a legközelebbi díjosztáskor ő is kap majd. A korszak jelképével ellátott jutalom mára szégyenelté vált. Lehet ez lesz a sorsa annak a díjnak is, amit én kaptam néhány éve? Az egymást váltó kurzusok sajátja ez, a korábbi hatalom által kitüntetett személy megvetett lesz. Néha meg nem is ér annyit az érme, mint amennyinek látszik. Aczél Tamást, amikor megkapta a Sztálin-díjat, ezt a keveseknek ítélt kitüntetést, sokan megtapsolták, talán még azt is elhitte most már ő az ország legnagyobb költője. Amikor 56 utáni emigrációja idején megszorult, mert nem kapott akkora honoráriumot, mint amekkorára számított, hiába már nem volt dédelgetett poéta, kinek a legmagasabb járt mindig a dicsőítő verseiért, gondolta eladja a Sztálin díját, amit úgy látszik mégis becsben tartott, mert magával vitte nyugatra is. Egy halom pénzre számított, hiszen úgy hitte tömör aranyból van. Az ékszerész megvizsgálta és megállapította, hogy aranyozott réz az egész, hamis volt, mint az egész rendszer, csak néhány fontot ért.iii Volt egy rövid idő, amikor az egyik fővárosi vezető színházban csak egyetlen Kossuth díjas volt, egy takarítónő, aki fiatal korában, még sztahanovistaként kapta a kitüntetését Rákositól.

Őrzöm egy dobozban nagybátyám katonai kitüntetéseit. Néha előveszem, nézegetem őket, vajon mit kellett elviselnie, átélnie, véghez vinnie, hogy megkaphassa. Hősök és áldozatok, kitüntetések itt is, ott is. Igazságok helyébe új igazságok lépnek mind a két oldalon. A tegnap dogmái elolvadnak, mint a tavalyi hó. Az értékvesztés ideje hamar eljön. Az ember dicsősége a tárgyakkal együtt tűnik el. A halála is csak a kezdet. Élete azokkal együtt válik hamuvá, akik ismerték őt és már nincsenek. Senkit sem menthetünk meg, még az öröknek vélt eszmékkel sem a felejtéstől.

Még a vállalkozásunk kezdetén történt, még éppen tanultuk, hogyan kell intézni a külkereskedelmi ügyleteket, amikor megkerestek minket, hogy Olaszországban készíttessünk a Corvin Áruházak megrendelésére arany láncokat. Az előzménye ugyancsak érdekes történet. A Londonban élő gyanús múltú üzletember, aki a rendszerváltozás előtt kiszolgálója volt az akkori hatalomnak és a valutás üzleteket is állítólag ő hozta létre, a szépség koronájaként árult 18 karátos arany nyakláncokat, adott el az áruháznak, amiről kiderült, hogy csak 9 karátosak. Csak sejteni lehetett hol és kik kotyvasztották. Valamelyik vevő pénzzavarát enyhítendő megpróbálta eladni a becses ékszert, és ilyenkor persze megnézik hány karátos a lánc. Szerencséjére megvolt még az eredeti számlája. A botrány elkerülése érdekében visszahívták az eladott ékszereket és minket bíztak meg, hogy a Nemzeti Banktól igényelt aranyból gyártassuk le a 18 karátos láncokat. Juli vette át az aranytömböt és vitte ki a repülőtérre, hogy feladja az olasz ékszerésznek. Akkor tapasztalta, hogy az arany valóban a legnehezebb fém, amikor a kezébe adták az aranyrudat a kis zacskóban nem akarta elhinni, hogy az hét kiló. Sokszor mosolyogva nézem a filmeken, amikor a hatalmas aranytömböket könnyedén dobálják, mert valószínűleg aranyra festett fából készülhettek. Ha valódi lenne lehet meg se tudnák emelni. Egy másik emlékem is az aranyhoz kapcsolódik. Silvano olasz barátunk egy ékszerbemutatóra érkezett hozzánk. Autóval jöttek Pistivel. Az ékszerekkel teli dobozokat felhozták hozzánk. Mikor letették kérdeztem: mi van benne? Aranyékszerek, a vámoláskor 40 millióra becsülték- hangzott a válasz. Te jó Isten és csak így hoztátok. Kicsit ideges lettem, hogy a felfoghatatlanul nagy érték most a mi lakásunkban pihen másnapig. A Vigadóban tartották a bemutatót, manökenek viselték a nyakukon. Én az első sorban ültem és videóra vettem az egészet.

Sose értettem miért vonzódnak az emberek az aranyhoz, a drágakövekhez. Amikor Velencében voltunk, láttunk sok magyart, akik inkább aranyláncot vettek a Piázza San Marco valamelyik ékszerüzletében, mintsem kifizessék a belépőjegy árát a Palazzo Ducale nyújtotta élményekre. Ha semmi mást nem láthat valaki Velencéből, akkor is gazdagon térhet haza, aki rászánja a pénzét. Láthatja a például művészettörténet első festészeti versenyének eredményét. A vetélkedőre olyan kiváló festőket hívtak meg, mint Tintoretto, Veronese, Bassano. A feladat nem volt könnyű, a művésznek egy 7 méter magas, 22 méter hosszú freskót kellett festenie Mária megkoronázásáról. Hátterének ábrázolásában meg követnie kellett Dante Az isteni színjáték című művének a mennyről szóló leírását. A Földnek és a mennyboltnak, az időbeliségnek és az örökkévalóságnak az összekapcsolása sokszor megjelent a korábbi, a templomokat díszítő képeken is. Kifejezve ezzel az embernek azt a vágyát, hogy a mindennapi élet rendezetlensége felett azért ott őrködik a rend, az univerzum láthatatlan, mégis lényegbeli rendezettségének hatalma. Már 1580-ban is működtek zsűrik, akkor ült össze ugyanis, hogy döntsön. Veronese, és Bassano munkáját tartották a legmegfelelőbbnek. Felkérték őket, hogy hangolják össze valahogy a tervezeteiket, de ezt lehetetlen feladatnak vélték. Közben Veronese meghalt, Bassano pedig visszalépett, elismerve a feladat meghaladja erejét. Végül, jobb híján Tintoretto kapta meg a megbízást. Az elkészült freskó ugyancsak távol került az eredeti elképzeléstől, Velencét úgy ábrázolja, mintha maga volna a Földön megvalósult Paradicsom. Úgy látszik a művészek akkoriban sem voltak kevésbé kitéve a regnáló hatalom akaratának, mint a későbbi korokban, még olyan sokszor.

A Fortepaniv fotók, képek gazdagon hozzák vissza elém az eltűnt évtizedeket. Az utcák hangulata, a járókelők ruházata, az autók, a hirdetőoszlopok, a mozik bejárata fölötti filmcímek hirtelen, mintha időgépbe ültem volna röpítenek az elfelejtetnek hitt világomba, mintha a régmúlt napok újra itt teremnének.

A fürdő párafelhője borítja a medencét, a deréig vízben álló kibicek a kőlapra helyezett sakktáblát nézik és a két gondterhelt játékost.

Vakolatot hullató ház mellett a szabadon nőtt magas fűben kis székeken négyen ülnek, középen egy hokedlin kártyalapok. Zsugáznak, egy mankóra támaszkodó férfi követi a partit.

Egy málló erkély alatt, a ház tövében, messze figyelő, kopott kőszobor áll, talapzatán zsúfolt tömeg, gyerekek, asszonyok, férfiak, fiatalok és idősek szorosan egymás mellett ülnek. Mindenki előre néz, oda ahová a szoboralak. Nem tudjuk a határozott érdeklődésükkel éppen mit néznek. Van akinek léggömb van a kezében, egy másiknak fényképezőgép, vagy távcső. Egy testes asszonyságnak nem jutott hely, hátát a talapzatnak vetve áll.

Egy idős férfi, kezében szétnyitott újság, olvas, szemüveges, szemüvegének az egyik üvege törött.

Koromtól fekete falak, hatalmas kapu, a násznép most tódul ki, elől az ifjú pár, a menyasszony a vőlegény ölében, előttük kisgyerekek sora. Két oldalt két fiatal lány egy kötéllel állják el az utat, különféle tárgyak lógnak le róla, bébi ruhácskák, cumisüvegek, csengőcskék.

Kávéház üvegablaka mögött az asztal mellett két fiatal, hosszú hajú fiú ül, minket néznek.

Egy hölgy, dús bájai hiánytalanul virítanak nőisége teljes virágában, estélyi ruhája mélyen kivágva úgy szemlélteti kebleit, hogy a domborulatok többnek látszódjanak a sejthetőnél, húsos ajkai nyitva, ragyogó fogsora, nagy sötét szemei bűvölnek. Némi erőltetett ünnepélyességgel áll egy zongorának támaszkodva és vár.

Megannyi elkapott pillanat a 70-es évekből, ami csak akkor volt, és ma már nincs. A gyerekek felnőttek, az idősek meghaltak, a tárgyak tönkrementek, lehet a házak se állnak már.

Vannak emlékeink, jók és rosszak, amelyekről már megfeledkeztünk, amelyeket tudatunk legmélyebb zugaiban rejtegetünk, de egyszer csak előbukkannak, mintha csak az alkalomra vártak volna. A nyomasztó eseményeket hagyjuk, hogy távolba vesszenek a szemrehányás halovány árnyékával, mintha sose lettek volna, vagy ámíthatjuk magunkat másképpen estek meg. De egy véletlen szó, tárgy vagy kép életre keltheti őket, feltámadnak és a szemünkbe néznek, mintha csak látomások lennének, álomképek, miközben lágy muzsikaszó hallatszik valahonnan, vagy a hűs esti táj némasága vesz körül minket, távolit el idézőn, a múlt eleven pompájában, vigasztalón, vagy szemrehányón.

Egy gyorsan jött vihar képe villan elém, az özönvízszerű eső eláztat minket. Gáborral autótoposok lehettünk, az országút árkán át sietünk egy fa oltalma alá. A túlsúlytól terhes sűrű viharfelhők tusakodnak, mint leomló birodalmak, és vadul a szikkadt földre hullatják nedvességüket, fehéren cikázó ostorcsapások hasítják váratlanul szét sötét belsejüket, mennydörgések vad visszhangjai kísérik. A vég ér utol minket, ha a következő villám a mi fánkat találja meg. Az isten tiszta munkát végez, a bűnösre sújt le váratlanul, nekünk ad még egy esélyt. A vihar hamar odébbállt.

Szószövet

Kísérletekkel igazolták, az emberek 94 százaléka az átlagnál intelligensebbnek, okosabbnak, nagyobb tudásúnak tartja magát, ráadásul nem restek dicsekedni vele, kirakatba tenni sorvadt szürkeállományukat. Két amerikai pszichológus vállalkozott arra, hogy feltárja ennek a jelenségnek a hátterét. Teszteket írattak különféle tárgyakból, és utána megkérték őket, hogy álapítsák meg szerintük milyen lesz az eredményük. Azt tapasztalták, hogy a legrosszabbul teljesítők rendre túlbecsülték a tudásukat, míg a jók nagyjából reálisan értékelték, vagy inkább alábecsülték magukat. Amikor meg a tesztalanyokat szembesítették valódi eredményeikkel, a leggyengébbek továbbra is védték hamis önértékelésüket, ragaszkodtak ahhoz, hogy ők felkészültek, a tudásuk megfelelő, csak most talán nem figyeltek eléggé. Akár a harcias vízköpő sárkánypofa képesek voltak ontani magukból az önigazoló mondatokat. Az ilyen emberek a láz rózsáit sem képesek meglátni nehéz arcukon, ha tükröt tartanak eléjük, akkor sem. A szélsőségesen inkompetens emberek nem képesek felmérni saját hiányosságaikat, fölényes pillantásuk könnyedén suhan körbe a többieken, a dölyfös mosoly örökké ott ül rajtuk. Képtelenek saját hozzá nem értésük szintjét felismerni. Hamis önbizalmuk teszi lehetővé, hogy a nekik szegezett objektív adatokat is elhárítsák maguktól. Hitüket fenntartják akkor is, ha a makacs tények egyértelműen mutatják nincs igazuk.v Torz eszmék táplálta történelmi tudatuk dagadt vitorlákkal repül tovább. Dühük méregnyilait a náluknál képzettebbekre, okosabbakra lövik ki, akiket persze mind ostobának vélnek. Igaza volt Bertrand Russell-nekvi: "Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak viszont mindig tele vannak kételyekkel." Agyunk csak egy darabkája annak a kifogyhatatlan termékenységű talajnak, melyen a világ élete zajlik. Gondolataink csak apró foszlányok abból a csodálatos árny és fényegyvelegből, mely a mindenséget tükrözi. vii

Folytatás: 26.

iMorus Tamás (1478-1535) Utópiát

iiHankiss Elemér: Az emberi kaland

iiiFaludy György: A pokol tornácán

ivA Fortepan egy szabad felhasználású, közösségi fotóarchívum, ahol több mint százezer archív fényképet böngészhetünk és tölthetünk le ingyenesen, jó minőségben.

vEzt nevezi a lélektan Dunning-Kruger-hatásnak a jelenséget feltáró két pszichológus neve alapján.

viBertrand Russell (1872-- 1970) filozófus.

viiVégképp hinnünk kell Albert Einsteinnek, aki szerint: „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.”