Nyomtatás
Kategória: Próza

Most, hogy hónapok óta bezárva éltünk önkéntes karanténban, vettem észre, hogy rajtunk kívül milyen sokféle élőlény él még itt a négy fal között. Ma nem tudtam aludni, átmentem a másik szobába és leültem a számítógép elé. Észrevettem, hogy mellettem a falon egy soklábú pók szalad éppen, hirtelen támadt hatalmas világosság zavarhatta meg éjszakai vadászatát. Megállt, várt egy kicsit aztán sebesen futott felfelé. Kint sötét volt, talán éjjel egy óra lehetett. Felfedeztem, hogy a dolgok értékelésének, a külvilágban általánosan elfogadott mércéin kívül ezernyi formája létezik. Azok a dolgok, amelyek korábban fontosaknak, értékeseknek tűntek most, hogy elérhetetlenné váltak mutatták meg nekem a korábbi életünk milyen sok jelentéktelen, megtévesztő eseménnyel volt kitöltve, hogy az embereket boldoggá vagy boldogtalanná tegyék. Minél korlátozottabb lettem a korábban normálisnak hitt tevékenységek végzésében, képzeletem annál szabadabban járt-kelt saját absztrakt világomban.

Rájöttem, hogy a közvetlen közelemben a parányi, apró élőlények bármilyen jelentéktelennek tűntek máskor, életemnek most réseseivé léptek elő, az íróasztalomon levő tárgyak fontos kiegészítői, eszközei lettek naponta ismétlődő tevékenységeimnek. A külvilág rideg valóságait, félelmeit kiszorították karantén világom új, magunk alkotta törvényei. Az ép ész, a józan gondolatok megőrzése mindennél fontosabbá vált, a múltbeli események leírása, figuráinak felidézése tette lehetővé, hogy mindig sokan legyenek körülöttem, beszéljenek hozzám. Talán soha nem volt olyan nagy szüksége a világnak, mint ma arra, hogy az emberek megosszák egymással a kreatív gondolataikat, és értelmes párbeszédek révén oldják meg konfliktusaikat.

Szószövet

Hányszor mondjuk valakire: Te nem vagy normális… Vajon tényleg az abnormális, a lelki zavarban szenvedők, a neurotikus emberek vannak többségben? Ki a beteg és ki az egészséges? Nem is olyan könnyű ezt megállapítani. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság tagjai állították össze azokat a kritériumokat, amelyek alapján szerintük pontosan meg lehet állapítani a vizsgált személyről, hogy normális-e, vagy nem, mentálisan egészségesnek nevezhető, vagy éppen betegnek. Ebben a rövidített néven DSM-nek becézett kézikönyvben például pontosan le van írva ki szenved az úgynevezett major depresszív epizódban. Ha a szeretett személy elvesztését követően két hónapon túl is levertnek, rosszkedvűnek tűnik valaki, akkor ebbe a kategóriába kell besorolni. De felmerül a kérdés, nem akkor kellene inkább aggódnunk, ha valakinek ennyi idő alatt teljesen elmúlik a szomorúsága? S nem kellene kételkednünk, ha valakire kimondják, hogy súlyos alkalmazkodási zavarban szenved, mert a válása miatti keserűségét egy év elmúltával sem tudta legyőzni, más szóval csalódásának a feldolgozása hosszabb időt vett igénybe? Lehet ennek alapján betegnek nevezni valakit? Valójában a lelki problémát az életében bekövetkezett kedvezőtlen körülmények okozták, megváltozott és a tartósan fennmaradó viselkedésének magyarázatát is azokban kellene inkább keresni. A „tünetei” ráadásul tovább erősödhetnek, ha a körülötte élők nem tekintik természetes magatartásnak, ha valaki rendkívüli helyzetbe kerülve dühös és elkeseredett lesz, vagy félelemmel teli viselkedést mutat, hanem inadekvát, beteges válasznak gondolják, abnormálisnak nevezik a viselkedését, és vigasztalás helyett a pszichiátriára küldik. Az elmeorvos sem annak az okát keresi gyakran, ami kiváltotta a nehéz helyzetbe került emberből a heves, szokatlan magatartást, hanem pszichiátriai szakszavakkal írja le állapotát, és ezzel tulajdonképpen beteggé nyilvánítja. Így válik a körülmények áldozatából, önmaga lelki problémájának az okozójává. Paula Caplani ezen a téren folytatott kutatása alapján még tovább megy, szerinte a diagnózisok csupán áltudományos címkék a társadalom uralkodó értékrendje számára kényelmetlen emberek stigmatizálására. A pszichiátria ezzel tulajdonképpen kivonja őket abból a körből, akiknek a körülményein kellene voltaképpen segíteni. Mindez azért veszélyes, mert nagymértékben elvonja a figyelmet azokról a valódi társadalmi problémákról, amelyek kiváltják a szélsőséges viselkedéseket az emberekből. A diagnózist, mint ráütött billogot kell viselniük a bajba jutottaknak, hiszen azt mondja vele: az egyén a beteg és nem a társadalom. Talán a lelki egészség a véletlenek játéka lenne csupán, hiszen az említett részletes és pontos kritériumok alapján mindenki, kivétel nélkül tulajdonképpen betegnek nevezhető, még azok is, akik erről mit sem tudnak. Mindenkit lehet valamilyen pontnak megfeleltetni, ha alaposan megvizsgálja egy elmeorvos talál a DSM regiszterben ráillő kitételt. Szerintem azért jutottunk ide, mert nincs pontos meghatározása az egészségnek. Pedig minden tudományos máz nélkül fel tudjuk sorolni azokat a vonásokat, amelyek együttes jelenléte feltehetően kizárja a lelki zavarok megjelenését. Akik könnyen tudnak a váratlan helyzetekhez is alkalmazkodni, kiknek nagyobb a tűrőképességük, különösen akkor, ha ez megfelelő önállósággal társul, amelyet a mások iránti nyitottság, bizalom és megértés egészít ki azt minden józanul gondolkodó ember egészségesnek tartja. Az ilyen embert egyfajta derűs bizakodás jellemzi, örömét leli a munkájában, képes meghitt emberi kapcsolatok kialakítására, a nemi örömök átadására és átélésére.

Amikor sütőipari gépek eladásával foglalkoztunk mindig igyekeztünk újabb és újabb cégeket találni, amelyeknek a termékeit aztán a Hoventa, a BMV vagy az UKBA kiállításokon mutattunk be, remélve, hogy találunk rájuk vevőket. Így akadtunk rá a genovai cégre, akinek a dagasztógépei felkeltették a figyelmünket. Írtunk nekik, hogy szeretnénk felkeresni őket. Szívesen vártak. Az út hosszú volt, de érdekes, mert addig főleg Milánó, Verona, Vicenza környékének a gyáraival volt kapcsolatunk. A sütőipari gépgyártók, bár maguk nem tudták előállítani az összes pékségbe való gépet, mégis saját márkanevükön komplett pékségekre tudtak ajánlatot adni, mert kínálhatták azokét is, a velük kötött szerződések révén, akik csak egy vagy feljebb néhány gép előállítására voltak képesek. Sok néven, de lényegében nagyon hasonló termékekből álltak az ajánlatok. Sajnos soha nem lehettünk biztosak abban, hogy más magyar céggel nem tárgyalnak-e rajtunk kívül. Mint ahogy ez nem egy esetben sajnos kiderült. Mi meg szerettünk volna kizárólagosságot, és versenyképes árakat elérni, ezért próbáltunk újabb és újabb cégekkel felvenni a kapcsolatot.

Amint beléptünk a gyárba tudtuk, hogy ez a gyártó egészen más, mint a többi. A hatalmas csarnokban egy több tíz méteres gépcsoda állt, amihez még hasonlót sem láttunk korában. Éppen tesztelték a teljesen automata gépsorból álló, masinát, amivel a Mars csokoládékat kívánta a megrendelőjük csomagolni. Fehér köpenyes mérnökök hada vette körül a monstrumot, melynek robotkarjai kompresszor-tüdejéből fakadó szélrohamokkal kísérve csomagolta, továbbította, gyűjtötte és dobozolta a csokoládék ezreit percek alatt.

A kereskedelmi igazgató kézfogása barátságos, életerős volt. Mint megtudtuk a dagasztógépeket csak kiegészítésként gyártották, hogy két nagy csomagoló gépsor elkészítése, összeszerelése közben is gyártsanak valamit, kihasználva a kapacitásaikat. A spirálkaros dagasztóik egészen más minőséget mutattak, mint a többi cég hasonló terméke. A forgó csésze és a középső terelő oszlop egy acélból volt kialakítva, más gyártók ezt utólag hegesztették mindig bele. A spirál karok pontosan tudták így terelni a tésztát. Olyan mérnöki precizitás valósult meg benne, ami ebben az iparágban szokatlan volt. A fő termékük, az automata csomagológépek gyártása megkívánta a pontosságot, és ez a melléktermékük kivitelezését is azonos, magas műszaki szintre emelte. Könnyen megállapodtunk velük, megígérték azt is, hogy a következő pékipari kiállításra küldenek is egy gépet nekünk. Az igazgató kék szeme büszkén megcsillant, amikor mesélte, hogy most kaptak egy rendkívüli megrendelést Irakból 500 ilyen dagasztóra. Kicsit csodálkozott is, vajon hány pékséget akarnak indítanak egyidőben, ha ilyen sok dagasztógép kell nekik. Akkoriban szigorú embargó sújtotta Szaddam Husszein országát, de az élelmiszeripari gépek nem tartoztak bele. Az iraki háború után tudtuk meg a nagyszámú gép rendelésének az okát. A cég precízen gyártott dagasztóit ugyanis könnyen lehetett centrifugákká átalakítani. A nehézvíz előállításához volt erre szükségük, ami az atombomba gyártásához nélkülözhetetlen. A kiállításon sajnos nem tudtunk vevőt találni rá, akik pékséget akartak létesíteni egyszerre és egy gyártótól akartak minden gépet megvenni.

A pékipari kiállításokhoz sok emlékem kapcsolódik. Az első alkalommal egy teljes kis mini pékséget állítottunk ki. Az üvegfal mögött az olasz pékmester a látogatók szeme előtt készítette a bagetteket, cipókat, olasz kifliket, kisebb kenyereket. Még az akkori gazdasági miniszter is látogatást tett a standunkon. Miénk volt a kiállítás legnagyobb attrakciója. Ott sütöttük a kíváncsi látogatók előtt az elektromos kemencén a különféle pékipari termékeket. Az utolsó napon a több mázsa lisztből sütött pékárut ingyen kiosztottuk a látogatóknak. Kevesen mondhatják el, hogy kenyeret osztott a „népnek”, nekem ez megadatott. Különleges, örömteli élmény volt.

Nehéz helyzeteket is szült a vállalkozási élet. Cégünk bonyolította egy ideig az import ügyeit annak az olasz cégnek, amelyik játékautomatákba gyártott különféle monitorokat. Magyarországi eladásaira egy külön társaságot alapítottak, aminek történetesen Pisti, feleségem testvére lett az ügyvezetője, A múltszázad kilencvenes éveiben sokan próbáltak üzemeltetni játéktermeket, mások meg a gépek házait gyártották hozzá. Így aztán jóformán mindenki hozzánk fordult, ha monitorra volt szüksége. Volt amikor a komplex gépet is tőlük rendelték meg. Ilyen esetben egy székesfehérvári céghez fordult a monitorok eladásával foglalkozó, a mi cégünkkel azonos épületben levő rokon-cég, akik aztán legyártották a berendezést beleépítve az olasz monitorokat. A szokásos kereskedelmi haszonnal adták tovább, vagyis a vevő nekik fizette ki a kialkudott árat, a cég meg a gyártónak a gyártásért járó összeget. Mivel Pisti cége volt az eladó neki kellett a megadott címre leszállítania. Engem kért meg az ügylet bonyolításával. Lementünk az unokaöcskössel Székesfehérvárra, hogy a gépek felrakásánál ott legyünk, utána meg lekísérjük Pécsre, hogy a fizetés ellenében átadjuk a berendezéseket a megrendelőnek. Mint minden ilyen eladást akkoriban, mi is készpénz ellenében rendeztünk le. Az előleget a játék automata gyártójának a vevő már korábban kifizette. A megadott helyen és időpontban azonban senkit sem találtunk, és a gépeket sem láttuk sehol. A helyzet aggasztó volt, hiszen a kész gépeket eladhatták akár másnak is, miközben a vevő tőlünk követelte volna a berendezéseket. Tudtam, hogy a szupermarket, ami a műhelyük mellett állt szintén az övék. Bementem és nagyon magas, erős hangon követeltem, hogy a tulajdonost azonnal hívják fel. Olyan határozott voltam, hogy azonnal intézkedtek. Néhány perc múlva három fekete Mercédesz farolt az üzlet elé. Hat-nyolc férfi ugrott ki az autókból és vettek fenyegetően körbe. Szerencsére én egy pillanatra sem estem ki a szerepemből, de azért nem mondanám, hogy mélyen, belül ne aggottam volna. Az egyik széles vállú kopasz férfinek az arcán a harag és a megdöbbenés szántott végig. A másik hatalmas termetű alak, szürke öltönye ellenére nem tűnt valami elegánsnak, szemöldöke mintha egyetlen fekete pamacs lett volna. Kicsit messzebb állt meg, mintha a menekülési útvonalunkat akarná elállni. Láttam rajta, hogy rúgni, ütni szeretne, és csak a parancsra vár. A magas, vékony fekete bajuszt viselő férfi egyetlen lépéssel elém állt, kezdett volna valami fenyegetőt mondani, de én felemeltem a kezem és megállítottam. Mint, aki mögött az olasz cég kérlelhetetlen maffia kapcsolatai állnának néztem farkasszemet vele. Egy csöpp félelem sem látszott rajtam. Higgadt szavakkal kértem számon a gépeket, ellentmondást nem tűrő hangon követeltem, hogy azonnal tegyék fel őket a teherautóra. Arcomon tükröződött: ez a pasas nem tűri, hogy ellentmondjanak neki. Hangomon lemérhették, megszoktam, hogy követik az utasításaimat. Magam is csodálkoztam a színészi alakításomon. Beleélésem a maffiafőnök szerepébe tökéletes volt, pedig a testi adottságaim erre nem adtak támaszt. Kísérete tagjai egyre kisebbek lettek. Meglepődtek, nem erre számítottak. Halkan, rekedten utasította a bajuszos az egyik széles arcú férfit, hogy menjen és intézkedjen. Szabályos balraátot csinált és lelépett. A parancs az parancs A bajszos egy lépést tett hátra. Láttam, hogy keze közben ökölbe szorul, és nehezen tudja visszatartani a dühét. Én meg sem mozdultam Jó lenne békésen elintézni az egészet, nem szeretném felhívni olasz barátaimat ennek az ügynek az elsimítására. Hallgattak. Az egyik idegességében rágyújtott, homlokán verejtékcsepp futott végig. Tíz percen belül a teherautón voltak a gépek. Jó munkát és további jó együttműködést kívánva, kézfogással búcsúztunk el egymástól. Talán felfogták, hogy nem érdemes velünk ujjat húzni. Gyors meghátrálásukba belejátszott az is: semmiképpen nem jártak volna jól, hiszen a játékgépeikbe a speciális monitort csak tőlünk tudták beszerezni.

Két órai út után érkeztünk meg Pécsre a megadott címre. Átadtuk a gépeket, a vevő meg elővette a vételárnak megfelelő pénzköteget. A legnagyobb címlet akkor még az ötezres volt. A milliók még az eredeti banki kötegeléssel voltak ellátva. Öt millió forint tekintélyes mennyiségnek tűnt. Amikor átvettem valahogy kiesett a kezemből az egész halom. Lezuhanva az aszfaltra, a pántok szétszakadtak, és szanaszét hullottak a pénzkötegek. Olyan volt az egész, mint egy olasz vígjáték filmjelenete. Négykézláb szedegettük össze a bankjegyeket az autó alól. Közben azon izgultunk, hogy ne vegye észre senki. Nagy nehezen bedobáltuk a gépkocsi hátsó ülésére az egészet. Amilyen gyorsan csak lehetett eliszkoltunk. Egész úton azt figyeltem nem követnek-e minket.

Így történt valóban? Alapjában véve utólag sosem tudjuk meg, hogyan történtek a dolgok, ahogy nincs, nem lehet lezárt ítéletünk önmagunkról, életünkről sem. Vállalnom kell, ha már a megírására adtam a fejemet, amit itt elbeszélek az így történt, mert így emlékezem rá. Hiszem az örök változásban is tovább él valami, az ami bennünk nyomot hagyott nem véletlenül maradt meg.

Folytatás: 25.

iPaula J. Caplan: THEY SAY YOU’RE CRAZY – How the world’s most powerful psychiatrists decide who’s normal