A legnehezebb minden művész számára hogy alkotásával mások elé állva vállalnia és fogadnia kell a reakciókat. Ezt a legnehezebb kezdetben elviselni. »Ilyen idős koromban én is írtam verseket« - mondogatták József Attilának kollégái, mikor a bankban dolgozott. Mert nincs igazi mérce, és a legnagyobbak is kételkednek időnként magukban. Mert mi van, ha azoknak van igazuk, akik szerint értéktelen, amit írsz? Nem is tudom honnan vettem a bátorságot, hogy megrendezzem első verskötetem bemutatóját. 2010. április 10-én egy kis kávézóban tartottuk meg, ahová barátaim és volt kollégáim is nagy számban eljöttek. Staar Gyula valamikori szerkesztőtársam, a Természet Világa főszerkesztője mutatott be a közönségnek, Turbók Attila költő méltatta verseimet, közülük néhányat Józan László a Vígszínház fiatal színésze olvasott fel. Különleges ajándék volt nekem, Kathy-Horváth Lajos virtuóz hegedűművész verseim ihlette művének a bemutatása.

Ö adott helyt a következő évben, az általa igazgatott Nap-házban, újabb kötetem bemutatójának. Zenész barátjával, Szakcsi-Lakatos Bélával improvizáltak a Takács Ervin Bence által elmondott verseimre. A kiváló zenészek együtt éltek a versekkel, a helyszínen improvizált dallamok pedig tovább erősítették a verssorok által életre keltett hangulatokat. A hangszeres zene felerősítette a verssorok ritmusát és dallamát, és tovább fokozta a versekből áradó drámai feszültséget, zeneiséget, hangulatot. A vershez irt zenét szólaltatták meg, egyfajta nyugtalan groteszk dalokat, olyanokat, melyek képesek egyensúlyt teremteni az akusztikus zenei akkordok és a hangzó verstartalmak között, az eksztatikus hegedű és zongora kitörések elindítására szolgáló sorok, versek révén. A sorban egymás után megjelent köteteim bemutatóit is közreműködésük tették emlékezetessé. Ezzel a komplex megjelenítési móddal, - már, már új műfajt alkotva - kívántuk gazdagítani a Vers-estek – így neveztük el bemutatóinkat - nézőinek élményét.

Egy felejthetetlen Zene-vers est, amikor egy indiai szitár művész és egy indiai táncosnő is szerepelt velünk.

Önmagunk feltárása mindig együtt jár azzal, hogy ki is szolgáltatjuk magunkat. Aki írásra adja fejét, annak számolnia kell azzal az olvasók ítéletet mondanak majd fölötte, szidják, vagy jó esetben megjutalmazzák egy mosollyal. Életemben találkoztam sok rossz és jó indulatú emberrel. Az utóbbira emlékezem szívesebben. A történet azért is kedves nekem, mert Petőfi Sándor nevéhez kapcsolódik. Amikor 1967 nyarán, mintegy előrehozott nászutunkra elutaztunk Julival Bulgáriába. A hosszú vonatutunkra jól emlékszem, ahogy keresztül utaztunk Erdélyen, ezer helyen megállva, átéltük a román vasutasok inzultusait, ugyanis újra és újra megvetették velünk a helyjegyet, azt állítva, hogy amit előzőleg megvettünk már nem érvényes, végül csak megérkeztünk Várnába, tulajdonképpeni utunk végcéljához. Bejártuk az egész országot, szárnyas hajóval mentünk tovább Burgasba, onnan repülővel Plovdivba, majd autóstoppal Szófiába. Visszagondolva nem is tudom, hogy volt ennyi pénzünk. Minden nagyon olcsó volt, ma már nem engedhetnénk meg egy ilyen utat. Mindenki kedves és segítőkész volt velünk, amikor kiálltunk az országútra és integettünk, hogy vegyenek fel, szinte azonnal megállt valamelyik autó, kérdezte hová tartunk és készségesen elvittek minket. Volt, aki gyümölccsel kínált, mások süteménnyel. Próbáltak beszélgetni is velünk, honnan jöttünk, hová tartunk. Talán tetszett nekik, hogy két fiatalnak, akik láthatóan egymáshoz tartoztak, nyújthatnak segítséget. Amikor megérkeztünk Szófiába kitettek minket egy barátságos téren. Mi ott álltunk az ismeretlen nagyváros kellős közepén. Tanácstalanul néztünk köbe, hová menjünk, nem voltunk fölkészülve, még térképünk se volt. Ahogy ott tébláboltunk egy nyakkendős úr észrevéve a tétovázásunkat megszólított minket. Kérdezte, hogy honnan jöttünk, mondtuk magyarok vagyunk. Á, Petőfi Sándor - mondta elismerő mosollyal, hogy valami olyan gesztust tegyen felénk, amit mi is értünk és kifejezi a rokonszenvét irántunk. A nagy költőnk sietett segítségünkre. Mondtuk, hogy hotelt keresünk. Intett nekünk, hogy menjünk vele. A tér túlsó oldalán egy tekintélyes külsejű régi épület állt. A kapu fölötti tábláról leolvasva tudtuk meg, hogy az egyetem épületébe tartunk. A széles lépcsőn felmenve jutottunk a szobájába. A szobában többen is várták már, a hallgatók hozták munkáikat a papír hengerekbe tekert térképeiket a mi emberünknek, némelyiket kivette, megnézte, elégedetten bólogatott. Látszott, hogy jó kapcsolatban van a hallgatókkal, viccelődtek, hangosan fel is nevettek időnként, nem tartotta a szokásos tanári távolságot velük szemben. Mosolygott rájuk, ha mondtak neki valamit, a válaszának hangsúlya nem tűnt kioktatónak. Érdekes volt így a nyelv ismerete nélkül követni a párbeszédeket. Néha beletúrt a kicsit kócos hajába, ahogy a dolgozatként leadott rajzokat nézegette. Lassan világossá vált számunkra, hogy aki segít nekünk valószínűleg a földrajztanszék egyetemi tanára lehet. A diákok rohama után leült a telefon mellé és megpróbált nekünk szállást találni. A telefonkönyvből sorra hívta a hoteleket, Néha az órájára tekintett, szórakozott mozdulatokkal fel is húzta, de közben tovább nézte a szálloda címeket, az ujját a következő telefonszám alá helyezve és tárcsázott tovább egymás után, a nemleges válaszok nem csüggesztették, de arckifejezéséből leolvashattam, mindenütt telt ház volt már, egyre reménytelenebbnek tűnk, hogy talál majd nekünk egy szabad szobát. Közben azon izgultunk, mi lesz, ha csak valami drága helyet talál majd nekünk. Időnként megnyugtatóan intett felénk látva rajtunk, hogy egyre reménytelenebbnek hiszük a helyzetet. Volt időm körbenézni a szobában. A falakat mindenütt régi, Európa középkori századaiból származó térképek takarták, valamelyiken felfedeztem a a Magyar Királyság valamikori határait is. Végül segítőnk kitartó kísérletét siker koronázta. Az egyetem kollégiumának vendégszobáját sikerült nekünk lefoglalnia. Örömmel fejezte ki gesztusokkal, hogy minden megoldódott. Lekísért minket az egyetem előtti trolimegállójába. Éppen jött, intett szálljunk fel gyorsan. Megkérte a vezetőt, hogy szóljon majd nekünk hol kell leszállnunk. Még megköszönni sem volt alkalmunk, csak az ablakon át tudtunk integetni neki meghatódva.

Miért tud az egyik ember önzetlenül segítséget nyújtani, és a másik nem? Mi áll az altruisztikus viselkedés hátterében? Milyen lélektani folyamatok előzik meg, váltják ki? Mint kikutattam, különbséget kell tenni két alaptípusa között. Az egyikben az altruista személy a másoknak nyújtott segítségével kívánja megteremteni vagy megőrizni a magáról alkotott pozitív képét, mert valakin segíteni számára örömöt kelt, belső melegséget, simogató, kitörni készülő ujjongó érzését okoz. Minél több esetben képes segíteni másokon, annál inkább biztos lehet abban, hogy ő “jó ember”. Ennek a tudata adja tulajdonképpen az önzetlennek mutatkozó cselekedete jutalmát. „Előbb utóbb az ember rákényszerül, hogy válasszon a jó és rossz között, mert az erkölcsi öntudat megköveteli tőle ezt, s ez a feltétele annak, hogy holnap is el tudja viselni önmagát.” -írja William Faulknerⁱ.

Irat
A magyar ember szép testtartás, nyugodt, méltóságos járás, erő, ügyesség, nemes büszkeség és bátorság által tűnik ki. Bizonyos méltóság, nyugodt komolyság, őszinte nyíltszívűség, becsületesség s magára-tartás, lángoló honszeretet, nagylelkűség és határtalan vendégszeretet minden igazi magyarnak kiváló jellemvonása. Gyakran heves és indulatos, forrón szeret és gyűlöl: de a bosszúvágy, a ravaszság, az álnok, gyáva, csúszó-mászó és kétszínű magaviselet idegen tőle és utálatos előtte. Vérmes természetű, könnyen fellobban, hamar lelkesül minden igaz és szép dolog iránt, de nem eléggé szívós és kitartó, sőt hamar el is csügged. (A szalmatűz közmondássá vált.) Valóján bizonyos komolyság, sőt némi bú és bánat ömlik el, de érzelmei hamar változnak; sírva, vigad a magyar. Általában a magyar népet bizonyos előkelőség és arisztokráciái szellem jellemzi. Az újkor szelleme a magyar nép életére, erkölcseire és szokásaira is módositólag hatott; a nagyzás és fényűzés a köznép között is lábra kapott. Különben a magyar nép általán véve erkölcsös és vallásos, de se nem vakbuzgó, se nem türelmetlen, hanem természeténél fogva józan és tisztességtudó. Legszívesebben a magyar- nép a mezei gazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozik, de a mesterségektől sem idegenkedik, a gyárakban is kiállja a versenyt más munkásokkal, legkevesebb hajlamot mutatott eddig a. kereskedési üzletekhez. Ha kell, erősen tud dolgozni, kivált a mezőn aratáskor túltesz minden, más nép gyermekén; de mikor nem sürgős a munka, akkor henyélni is szeret. A szülék és gyermekek között általában a kölcsönös szeretet és gyengédség nyilatkozik, a gyermek az apját édes apám uramnak, az anyját édes anyám asszonynak nevezi. Általán véve a magyar nép tisztességtudó, közlekedésében és társalgásában illedelmes és udvarias, virágos, sőt költői kifejezésekkel szokott élni beszélgetéseiben. Egyik rossz szokása a káromkodás. (Révai nagy lexikon)

A jó cselekedetért nem vár pénzben, ajándékban kifejezhető ellenértéket, mert elegendő számára az a megerősítés, amely a saját magáról alkotott pozitív énképének fenntartásában jelentkezik. Mivel önmagáról elővételezte azt, hogy tud önzetlen lenni, amikor ilyen cselekedetet hajt végre, ennek az anticipált képnek felel meg. Úgy érzi felemelkedhet a csillagok közé, de legalább a fák fölé, a többi közönséges, átlagos ember fölé. Nem sokáig, egy két pillanatra, míg arcán egy enyhe pír átfut. Ha egy segítségre szoruló embert látva nem segítene önzetlenül, ellentétbe kerülne önmagával. Az altruista, ezért amikor csak lehet, alkalmat igyekszik teremteni arra, hogy gyakorolhassa segítőkészségét. Nem valamiféle siránkozó filantropikus gesztus ez a részéről, hanem ama józan virtus, amely az önfegyelmezésben edző erőt, önnön örömét mások boldogságában keresi. A rajtunk Szófiában segítő professzor bizonyára ebbe a típusba tartozott.

A másik esetben az altruista viselkedés jutalma abból származik, hogy valakinek a helyzete szemmel láthatóan javult. Az önzetlen segítségre kész személy ebben az esetben minthogy előre látja a segítségre szoruló személy életében beálló változást, ez az előrevetített kép vezérli cselekedetét. Látja a segítsége révén végbement változást, mint valamiféle filmet, előre. Aranyeső hajszálak sisteregnek. Lágy és édes képek hullanak eléje. Amikor a kívánt változás végbemegy, az anticipált kép beigazolódik, vagyis cselekvése visszaigazolja – jutalomként – az altruista viselkedését, ilyenkor nyugszik meg igazán, él át elégedettséget. Itt tehát a külső térben végbemenő pozitív változás a jutalom, szemben az először említett viselkedéssel, ahol az öröm a személy belső világában bekövetkező változásából ered. Az altruisztikus cselekedetet külön kell még választani ezenkívül, mélyről fakadó szeretet-vezérelte magatartástól is, ami az igazi vallásos embereket jellemzi. Itt a jó cselekedet várható jutalma feltehetően túlvilági lesz.

Nem csak a cselekedeteinkben, hanem a köznapi beszélgetéseinkben is együttérzőnek kell lennünk. A jelenlévő nyilvánvaló hiányosságait sem gúnyolja ki az igazi altruista, és a távollevő érdemeit sem kisebbíti mondjuk egy tréfa kedvéért.

Irat SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI IMRE HERCEGHEZ – részlet

Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét. (Kuruc Ágnes fordítása)

Nem szívesen emlékezem vissza a rosszindulatú emberekre, akiket az elégít ki, ha árthatnak valakinek. Az ilyen magatartásnak széles skálája van, a gúnyos megjegyzéstől, a zavarba ejtő közbevetéstől kezdve egészen a névtelen feljelentésig. Akiből hiányzik az ilyen viselkedés csírája is, teljesen védtelen az ilyen megnyilvánulásokkal szemben. Engem is mindig lebénított.

Amikor az egyik könyvbemutatómon, ahol a kitűnő zenész barátaim is közreműködtek és a nagyszámú közönség nagy tapssal fogadta zenei improvizációkkal kísért, remek előadó által megszólaltatott verseimet, és vége lett, egy közelinek hitt rokonom lépett oda hozzám, naivul azt hittem gratulálni akar, de helyette azt mondta gúnyos hangsúllyal: na és most boldog vagy? Nem is értettem először és őszintén válaszoltam, hogy igen, azt hiszem. Kellett egy kis idő míg a harmatcseppként szálló örömöm szétolvadt a terem magas mennyezetén. Hiszen minden okom meg volt rá. Ritkán él át az ember olyasféle sikert, mint amit akkor én ott. Azt hittem egy makulátlan hófehér lélek küldi üzenetét, helyette egy tévelygő állt előttem. Ezek a boldog órák, néha csak percek, általában nem tartanak sokáig, de valahol nagyon mélyen megmaradnak az emberben, inspirálnak a további alkotásokra. Nos, aki ezt az örömet nem szereti látni máson talán akkor nyugszik meg, ha egy rosszindulatú, gúnyos megjegyzéssel csökkenteni tudja valaki elégedettségének érzését. Sápadtan rávetettem megbocsájtó mosolyomat könnyeim küszöbén. Bevallom sikerült egy kicsit elvenni az örömömet, szerencsére nem egészen, de annyira igen, hogy még mindig emlékszem rá.

Az erőszak, és ebbe a verbális erőszak is beletartozik, abban aki elköveti elégedettség érzését váltja ki. Amikor a fúrós, piszkálós megjegyzését követve a rosszindulat fényessége lobbant valakinek a szemén, néma maradtam mindig, mint a sír. Ha kivonjuk a tettéből az elégedettséget cselekedetének értelmetlensége rögvest kiderül. Soha nem tudtam valami frappáns viszont megjegyzést tenni. Csak órákkal, vagy napokkal később gondolkodtam el, vajon mi alakíthatta ki a rossz akaratú emberemben ezt a fajta magatartást. Ahogy a szerelemesek féltékenységéből nem hiányozhat a gyermekkori eredet, a szülők közti szerencsétlen házasság teremtette viszály, a gyűlölködő magatartás mélyén - legalábbis a lélekgyógyászok szerint, s ezt én is hajlok elfogadni - itt is a korai életkorban átélt élmények káros hatásai lapulhatnak. A feszültség feloldásának ugyanis, egyik nem tudatosan követett hatékony módjává válhatnak - a szexuális kielégülés utáni oldódáshoz hasonló hatást keltve - a rosszindulatú megjegyzések, vagy cselekvések is.

Szeme fehérje látszik inkább, mint a szembogara, amikor valaki a rosszindulatú megjegyzését kimondja. Szikrák sisteregnek, fenyőtüskék röppentyűi pukkannak szájából. Ha tapasztalja, hogy egy időre szüneteltette a benne dúló kellemetlen érzést, a feszültség feloldásának ez a módja megerősítően hat rá, és egy idő után egyre nagyobb szükségét érzi, hogy a kelletlen érzéseit másoknak okozott kellemetlenséggel enyhítse. Vérében van, gondolnád. Itt is, mint annyi más esetben úgy vélem a belső lélektani területek közti beteges kapcsolatok okoznak zavart. Bezárva nyugszik a gödör fenekén, a családi titok mélyén valódi okozója, legtöbbször kibogozhatatlanul. A rosszindulat gyűlöletté fokozódhat, állati szintű dühhé, amelynek lassú, de pusztító ereje megnehezíti a légzést, értelmetlen megbélyegzések, vádaskodások sorozatát váltja ki belőle, a kisebbségi érzés mérgező lángnyelve táplálja, az irigység, a butaság lapul mögötte. A felmérhetetlen magányosságba taszít, amiben nem talál nyomorult testének helyet. Úgy érzi ő az áldozat, mikor viselkedése miatt bizalmatlanság és a gyanakvás veszi körül, majd elhatalmasodik benne a ne bízzál másban csak saját magadban érzés. A szerencsétlenek rosszindulata vezeti el végül őket a permanens boldogtalanság állapotába. A gyűlölet és a bosszú gyümölcse szinte kivétel nélkül véres következményekbe fút, férgese helyett a java hullik.
Folytatás: 23.