Nyomtatás
Kategória: Próza
Pontos válaszvonalat húzni a jó és a rossz, a hamis és az igaz, a szép és a csúnya között lehetetlen. Vannak rossz és jó könyvek, vannak olyanok, amelyeket feltétlenül el kell olvasni mindenkinek és vannak, amelyeket nem volna szabad elolvasni senkinek sem. Ismeri mindenki a régi társasági kérdést: melyik az a könyv, amelyiket magaddal szeretnél vinni egy lakatlan szigetre. A megkérdezettek, ahányan vannak, annyiféle választ adnak. Sok jó könyvet felsorolnak, de sok csapnivalót is. Aki nem akar válaszolni az a leggyanúsabb. Mit titkol? Vagy még rosszabb, nincs mi közül válaszon, mert kevés könyvet olvasott, azokat is régen már. Írd össze csak úgy egymás után mi az, amit szeretsz és mi az amit nem. Én is ezt teszem Luis Bunuel Utolsó leheletem könyvében felsoroltakat követve.
A lábfétistől a politikai propagandáig – Luis Buñuel világa | nlc
Luis Buñuel Portoles (Calanda, 1900. február 22.Mexikóváros, 1983. július 29.) spanyol születésű mexikói filmrendező.

Imádom a zenét, a jó zenét.

Néha régi, kevésbé ismert szerzők műveit hallgatva jut eszembe, hogy milyen sok jó zenét nem ismerhetünk, miközben nap mint nap halljuk, ha akarjuk, ha nem a semmit sem érő, zenének nem is nevezhető hangszennyező nyávogásokat. De a nagynak kikiáltottak közül sem fogott meg mindenki. Wagner például nem lett a kedvencem. Volt egy évfolyamtársam, aki viszont imádta. Együtt voltunk Kőszegen tanítási gyakorlaton, történetesen abban az épültben tanítottunk, ahol az Iskola a határon regény játszódik. Délutánonként a szálláshelyünk kultúrtermében lustálkodtunk. Ott volt egy rádiókészülék is, odaült mellé és addig tekergette a keresőgombot rajta, amíg a készülékből fel nem hangzott valamelyik Wágner opera dallama. Sajnos nem tudok egyetlen hangszeren se játszani, pedig felmenőim között volt, aki virtuózan tudott cimbalmozni. A nemes, értékes zene szeretete, azért az én vérembe is átfolyt. Apám operaénekesnek képezte ki magát Amerikában. A múltszázad nyolcvanas éveiben már a hajdani disszidensek is hazalátogathattak, kaptak vízumot. Apám is hazajött második feleségével. Mi éppen Széplakon nyaraltunk a gyerekekkel mikor felkerestek minket. Átérve repülővel Európába Nyugatnémet-országban vettek egy használt Mercédeszt, azzal jöttek meglátogatni. Egyik nap elvittek minket Badacsonyba. Felmentünk a Kisfaludy házhoz, ott ebédeltünk meg. Oda jött az asztalunkhoz hegedűvel az álla alatt egy cigány és kérdezte apámtól: mi az úr kedvenc nótája. Apám válasz helyett gyönyörű, messze zengő bariton hangján elkezdte énekelni: Zöld erdő mélyén, kis patak szélén,/ párjával élt egy öreg cigány,/ Vén öreg ember, nótája nem kell,/ senkinek sem kell a nótája már…

Talán még senkitől sem hallhatta ilyen átéléssel énekelni ezt a giccsbe hajló magyar nótát, mert miközben szépen szóló hegedűjével kísérte, láttuk, a meghatottságtól könnyek gyűlnek a szemébe. Különleges, ritka alkalom volt nekünk is a cigány hegedűjének hangjával kísért énekét hallani.

Apám, amikor már haldoklott, Klári még odaért az kórházba hozzá, vitte magával és lejátszotta neki egy magnókazettáról az egyik koncertjén készült felvételt, amin éppen Leoncavallo Bajazzók című operájának Prológját énekelte, gyönyörűen. A szemét nem nyitotta ki, de egy kicsit elmosolyodott. Saját hangját hallgatva léphetett át, abba az ismeretlen, másik világba, ahová mindannyian tartunk. Ha hallgatom az énekét, azon a néhány kazettán, ami még őrzi a hangját, mindig könnyek szöknek a szemembe, nincs mit titkolnom ebben. Apám áriája átjár teljesen, és tesz vele egylényegűvé.

Sokszor voltunk feleségemmel a Zeneakadémia hangversenyein. Mozart, Beethoven, Bartók, Vivaldi, Liszt, Chopin voltak, mint sokaknak, a kedvenceink. Az élő előadások nem tudják helyettesíteni a rádión, az interneten, a televízióban látott és hallott előadásokat. Már napokkal előbb készültünk az eseményre, és órákkal korábban kellemes izgalom tartott minket hatalmában, aztán már a helyünkön ülve is a várakozás feszültségét éltük át, egészen addig, amíg a zenekar el nem foglalta a helyét és a karmester fel nem lépett a dobogóra. Aztán az első hangok áradata elvezetett minket abba a különös világba, ahol az érzelmek közvetlenül tudnak hatni ránk, kiiktatva racionális énünket, visznek, mint valami édes kábítószer egyre magasabb szférákba, vezetnek gyengéden valamiféle titkos és vágyott világba. A zenét az teszi a legelragadóbb gyönyörűséggé, ad határozott fölényt a legszebb költemények hatásával összemérve is, hogy rendkívül élénk fizikai öröm jár vele együtt. Hangversenyeken figyeltem meg, hogy egy zenemű előadásának a sikerét nem a felcsattanó taps ereje mutatja meg igazán, hanem az utolsó hangok és a feltörő taps közti csend hossza. Minél tovább tart, annál nagyobb volt a zenemű előadásának a hallgatóságra tett hatása. Az éteri magasságból míg leérünk újra a földi világba az eltart hosszabb rövidebb ideig. Akire nem hat a zene és csak kötelességből üli végig a hangversenyt, hiába próbálja pedánsan követni, élvezni nem tudja. Mielőtt Isten színe elé érek, Mozart Rekviemjét szeretném hallani. Nem tudom milyen zenét hallgatnak a fülükben hallgatóval utazó, futó, sétáló fiatalok, de akármilyet segítségével mégis kizárhatják a félelmetes, és zajos város világát magukból, helyette dallamok, dobok ritmusa veszi körül őket. A zene véd meg minket. Tölti ki a csend ürességét. Ahogy a középkor emberét a gregorian szigorú dallama, fénylő vonala vezette egyre feljebb, a magasságos elé. Ahogy a barok kor zenéjének folytonos ujjongása, lángoló színei, hangjainak kavargása, polifon szerkezetének gazdagsága is az ember fölötti, mindent eldöntő Isteni hatalom nyomasztó súlyát igyekezett ellensúlyozni. A romantikus zenében nem véletlenül jelentek meg a rézfúvósok, az üstdobok, hangjuk orkánjával kívánták mintegy elűzni végleg a hallgatók csend okozta szorongását. A zenei hangokkal töltjük be a körülöttünk tátongó ürességet. És ezt szolgálják az elektronikus zene decibeljei is, mind, mind kétségbeesett kísérlet az üresség kitöltésére, a sötétség elűzésére.

Mégis sokan vágyunk a csendre is, a magányra, a nyugalomra. A csönd kedvesei még értik a madárhangokból szőtt üzeneteket, élvezik a csengő csíz trilláit, a borostyán gubancos ketrecéből hívogatóan szálldosó füttyöt. Meghallják a szél széles kertjéből a régen eltemetettek halk suttogását. Megfejtik a jövőbe küldött csapongó emberi hangokat. Kihallják a bokrok láz-zizegéséből a figyelmeztetést, tudják mit hoz egy kerengő, lanyha hinta-hang, miért fut, pendül, kondul és csendesül el végül a sóhajok ritmusa egy rím után. Egy vízcseppnyi érzelem, selymes, lámpát gyújtó, reménykedő víg-hangszer érkezik a friss felhőből, követi egy elcsukló, nyári, boldog mámor-kiáltás. Szökőkút zene-tornyai, a furulya barokk lejtései, a gordonka szomorú dallamai, a templom-hangoltárának síp-oszlopai szállnak felénk. A költők valamikor szabad mezők, hegyek és völgyek illat-kürtjeit szólaltatták meg, a kék vizű patakok bujkáló hangját, pusztáink szomjas sóhaját, asszonyaink fénylő öröm-kiáltását, gyerekeink ezüst-kacagását. A szavakból fűzött verssorok könnyű léptei a gyász rekedt énekét utánozták, és az ünnepi taktusokat, amelyből ma már nekünk egyre kevesebb jut. A kimondott emberi szavakból, ha érces, morc, füstölgő, torz, akkor is valami üzenet, meszelt-arcú félelem, térdeplős kérés, verejték-szagú könyörgés, habzsolni, ölelni akaró falánk kívánság, vagy dadogó, kapkodó arany-szálakkal hímzett vallomás, az élet és halál hulláma, fénytüze igyekszik hozzád.i

Szeretem az igazi didergő hideget.

A havas tájakat, persze jól felöltözve. Nézni a hófehér, téli, napsütötte, makulátlan lankákat, a Dunán úszó jégtáblákat, ahogy a folyó méltósággal cipeli őket, a hidak pillérein megtörve egymásnak ütődnek, a vastag, fehér takarókat a háztetőkön. Mélységes megnyugvással nézni, ahogy a kémények füstje szétoszlik az ég boltozata alatt. A sétákat a süppedő hóban, csodálni benne a madárlábak nyomait. Egy kicsit fázni, aztán bemenekülni egy jól fűtött lakásba, a forró cserépkályhának dönteni a hátunkat.

Szerettem az égető napsütést.

A forró, izzasztó napokat is. A talpamat sütő homokot, amin gyorsan legyőzve a távolságot jutok az árnyékba. Amikor a Fekete tenger partján először heverhettem nem féltem, hogy leéghetek, ez velem korábban soha nem fordult elő. Élveztem a gyilkos sugarakat, aztán este lángolt az egész testem, Juli vizes lepedővel enyhítette, ahogy rám tette szinte gőzölgött. Az égő fájdalom a hideg vizes borogatására csak lassan csendesült el.

Nem szeretem a lucskos napokat, a nyirkos időt.

Az esőt, a nyári záporokat viszont mindig élveztem. Megfürdetni a meleg cseppekben az arcomat.

A görög-római múlt, és a keresztény értékrend van rám meghatározó módon hatással, ahogy ma még Európa jobbik felére is. Azokhoz tartozom, akik a görögökhöz nyúlnak vissza. Azokhoz tartozom, akik számontartják civilizációs gyökereiket. Őket becsülöm, az ő könyveiket olvasom szívesen, azokat a festményeket kedvelem, akiknek a képei ebből a világból nőttek ki, lehetnek persze absztrakt, vagy szürreális képek is, de képesek megörvendeztetni a szememet, mert valamilyen módon össze tudják kötni az újat a régi és örök értékekkel. Messzitől azért csodálom az indiai, a kínai, a japán kultúra jellegzetes termékeit, képeit is.

Utálom a tudálékosságot.

A nagyképűséget, a semmitmondó, sehova sem vezető okfejtéseket, azokat az embereket, akik a nyilvánvalót bonyolultan, idegen szavakkal fejezik ki, s ha lehántom róla a felesleges szavakat mondandójuk szánalmasan üres marad. Amíg a lapnál dolgoztam sokat szenvedtem emiatt. Előfordult, hogy egy 30 oldalas „tanulmányból” nagy nehezen 4-5 oldalnyit tudtam csak közlésre adni. Bunuel is ír erről: „Mexikóvárosban kineveztek a Centre de Capacitación cinematográfica nevű filmfőiskola rektorává, és egyszer meghívtak, hogy látogassam meg az iskolát… Bemutattak négy-öt tanárt. Volt köztük egy decensen öltözött, piruló, félénk fiatalember. Megkérdeztem tőle, hogy mit tanít. Ezt válaszolta: A klonikus kép szemiológiáját. Meg tudtam volna fojtani.” Megértem. Ez a legkevesebb, amit tehetünk ilyenkor.

Én is szeretem a pontosságot, ahogy ő.

Fizikai fájdalmat élek át, ha elkések valahonnan, mindig inkább előbb érkezem, mint később. Utálom, ha valaki pontatlan, ha várakoztatásra késztet.

Szeretem az ügyes kezű mesterembereket.

Akik szinte művészi szinten végzik, pontosan a munkájukat, rendet tartanak a szerszámaik között, ha befejezték a napi munkájukat eltakarítják a törmelékeket, tisztán hagyják ott a munkaterüket. Egyszer még a József körúton laktunk, dolgozott nálunk egy csempéző. Öröm volt nézni, ahogy gumikesztyűben, elegáns mozdulatokkal rakta fel a kötőanyagot a csempékre, akár egy cukrász mikor a tortáját vonja be fondüvel. Tökéletesen álltak sorban a csempék egymás mellett és fölött.

Szeretek a tömegben lenni.

A tömeg kicsit olyan, mint egy különleges, hatalmas élőlény, addig gyarapszik, ameddig erre lehetősége van. A tömeg mozgása arrafelé viszi az embereket, ahol legsűrűbb a sokaság. Mintha elemi és természetes törekvése lenne a sokszorozódása. A fejlődő tömegben minden akarat egy irányba mutat. Amint megáll a gyarapodása, oszladozni kezdii.Néha átéltem én is, milyen a tömegbe zárt egyén élménye, a sokaságban állva éreztem magam is a különös, szinte varázslatos hatását. A csápolók öröme a rockzenekarok hangversenyein ebből fakad. Euforikus érzés lesz úrrá mindenkin. Ilyenkor nem idegenkedünk attól, hogy mások hozzánk érjenek, érintésük nem vált ki bennünk, mint a hétköznapokban, undort vagy gyűlöletet. Feladjuk azt, ami egyébként mindenkor körülhatárol minket, elválaszt az idegenektől. Tömegben állva tud egyedül az ember megszabadulni a „ne érj hozzám-félelmétől”. A sűrű tömegben, mikor test testhez szorul, senki se törődik azzal ki szorongatja. Ott álltam én is Nagy Imre és társai újratemetésének nagygyűlésén a Hősök terén. Éreztem magamon is a tömeg felemelő, semmi máshoz nem hasonlító hatását. Mindenki egyforma, egyenrangú lett benne, fiatal és öreg, együtt vett lélegzetet, a nemek közti különbségek is eltűntek.

Nagyon sok filmet szerettem régen.

De a mai filmek már nem nyűgöznek úgy le, mint azok, amikért fiatal koromban lelkesedtem. A filmművészet hanyatlik ezt nem lehet letagadni, és a régi, korszakos alkotások lassan elporladnak. A remekműveknek hitt alkotások is sokszor élvezhetetlen és unalmas dolgokká válnak. (Talán éppen Bunuel az egyik kivétel.) Ahogy a mozik is lassan megszűnnek, marad a magányos filmfogyasztás az interneten, vagy az okos telefonon, ami már teljesen más, mint amikor a moziban több száz ember együtt lélegzett, rémült meg, nevetett a vásznon látottakon. Talán születnek majd új művészeti ágak megint, mert minden kornak kell hogy legyen adekvát művészeti kifejeződése, de ennek egyelőre még nem látom nyomát sem. Pedig valaha egészen közel kerültem a filmművészethez, magam is alkotó akartam lenni, jelentkeztem a Főiskolára is, de a felvételi harmadik körében kiestem. Ma azt mondom szerencsére. Részt vettem filmforgatókönyvek írásában is. Abban az időben 4-5 forgatókönyvből legfeljebb egy ha eljutott a forgatásig, és abból sem lett biztosan kész mű, vagy ha elkészült is, lehet tiltó listára került. A Fogjuk meg és vigyétek címmel mozikba került film egyik írója én lehettem. Már az anyaggyűjtésben is intenzíven részt vállaltam, riportokat készítettünk, háttér anyagokat írtunk, szereplőket válogattunk. Átélhettem a forgatókönyv elfogadásának különös, izgalmas pillanatait, mint társszerző. A filmszakma szereplőinek egymás iránti irigységének terepe volt az a szoba. A rendezők voltak ugyanis a stúdiók tagjai, akik pontosan tudták, hogyha egy külsős lehetőséget kap egy film megrendezésére, akkor abban az évben az ő esélyeik romlanak. Véleményeikben, kritikájukban a totális bizalmatlanságuk jelent meg. Nem beszélve arról, hogy a hatalom állásfoglalást, néha agitációt várt el a művészektől. A vállalható kompromisszumokra épülő politikai szerepvállalásnak azonban alapvetően tisztázatlanok voltak a határai. Az enyhébb légkörű Kádár korszak második szakaszában is működött a cenzúra. Emlékszem Gábor dokumentum filmsorozatot készített az akkori elismert, még élő öreg írókról. Déry Tibor is közéjük kerülhetett, újra megszólalhatott. Amikor már úgy hitte elkészült az összeállítással jött egy elvtárs valahonnan föntről és kitessékelte a vágószobából. Látni és hallani akarta mit mondott a filmben az író, aki ugyan letöltötte 56 miatt a börtönbüntetésének egy részét, de azért nem mondhat akármit egy róla szóló portréfilmben sem. Éberség elvtársak nem lankadhat. A rendezők óvakodása az érzékeny, politikus témáktól állt az egyik, a hatalom túlbiztosított és tiltóreagálása ugyanezeknek az érzékeny témáknak a ritka felbukkanására a másik oldalon. Ami nem volt elfogadható a hatalom szempontjából ott és azonnal kikerült a filmből. Jobb, ha ilyenkor a film rendezője nincs is jelen.

Ott voltam a rendező mellett, közös filmünk minden felvételén. Egy teljesen eredeti ötletet felhasználva készítette el a jeleneteket. A szokásos beállításonkénti ismétlések helyett, minden jelenlevő szereplőt sorban mutatva vette fel a jelenetet újra és újra. Így mindenkinek játszania kellett, a szereplők nem tudták éppen kit figyel a kamera. Volt, aki a jelenetben nem mondott semmit, csak az arcának a játéka mutatta miként hatnak rá az éppen beszélő szereplő szavai. Ez a film összeállításakor persze túlságosan gazdag anyagot adott, nehéz volt választani a beállítások közül. Akkor tudtam meg, az hogy a film milyen lesz, valójában a vágóasztalon dől el. Ranódy László a tapasztalt rendező is ott volt velünk a vágószobában. Finom tanácsaival terelte filmünket a jó irányba. Én hátrahúzódva ültem, nem akartam zavarni a vágót a munkájában, aki egyébként is rossz néven vette, hogy nekem is helyet szorítottak a kicsi szobában. Egy nehezen eldönthető jelenet összeállításakor Ranódy váratlanul hozzám fordult és az én véleményemet is kikérte. Attól kezdve megnőtt a szerepem. Ma is sajnálom viszont, hogy igazán nem használtuk ki azt a lehetőséget, amit a több szemszögből felvett beállítások nyújtottak. Talán lehetett volna a jelenetek egyes részeit előre és hátra tenni, anélkül hogy az ismétlésnek hatott volna. Mintegy a filmidőt szabadon alkalmazva, különös hatást keltve a nézőben. A filmjelenetet ilyen módon megnyújtva, kinagyíthattuk volna a drámai pillanatokat, többször láthattuk volna a kiválasztott idejű jelenet egyes részeit. A képsorok különbözhettek volna, mert ugyanabból a pillanatból mindig egy másik szereplő gesztusa, arcjátéka került volna a vászonra. Újra átéltetve a nézővel az azonos idejű pillanatot egy másik szemszögből. Az egyes jelenetek részletei előbb vagy később is felbukkanhattak volna a filmben, és mikor a történet szerint következett volna, azt egy még nem használt másik képsorból állíthattuk volna össze. Különleges szövetét adva a filmidőnek, egészen eredeti képsorokból építkezve.

A jó zene örök marad, ahogy a nagyok költészete is.

Bizonyos irodalmi művek hamar az enyészeté lesznek, gyorsan elfelejtődnek. A divatok változnak. Az örök értékek maradnak csak meg. A hatvanas években – idézi Nemes Nagy Ágnes egy emlékét - „egy akkori állami főkritikus közölte velem fehér asztal mellett, hogy igenis, beszélhetek, amit akarok, csakis a mű számít. Miközben én – teszi hozzá, -egy életen át melengettem magamban, hogy „csak a mű számít”, erről a szájról hallani ugyanazt valahogy meglepő volt. Mondta ő ezt persze néhány állami író védelmében, akikről úgy hitte: csináltak valamit.” Vallom én is, hogy igazán jó alkotás megalkuvásból, gyávaságból nem születhet. Az író, a művész erkölcsi tartása, élete igenis rávetül műveikre. Hivatkozhatunk Ibsen sokat idézett kijelentésére is: Írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött. Ha valaki persze rájött vétkeire az akár remekművet is alkothat a maga pokoljárásáról. Ha azonban ragaszkodik hozzá, hogy az ő hite hamis eszméiben szent dolog volt, írhat akármit, hatni rám nem fog. Az irodalomban ugyanis – teszi hozzá Nemes Nagy Ágnes - mégsem lehet elvágni azt a furcsán pöndörödő szálat, ami a művet a mű létrehozójával összeköti. „Ha a jellem repedezett, előbb-utóbb megjelennek a hajszálrepedések a jónak tartott művön is…” Nagyon is így van ez, ma különösen Magyarországon, és teszem hozzá egész Európában, de talán még inkább így van ez az Egyesült Államokban. Mintha megfordult volna a világ, igaz szavú művek ma leginkább Oroszországban születnek. Egy sor nagyszerű író tűnt fel náluk az elmúlt évtizedekben, regényeik a régi nagyokhoz mérhetők.

 

Irat Országos Széchenyi Könyvtár – Olvasójegy, 1985

Az olvasójegyet csak a tulajdonosa használhatja. A könyvtári szabályok ismételt megsértése esetén a jegyet bevonjuk. Olvasóink számára a díjtalan ruhatár használata kötelező. Az olvasótermekbe felsőruházat, táska, csomag, illetve az olvasó saját könyve nem vihető. Kérjük olvasóinkat, hogy kikért, illetve a kézikönyvtárakban rendelkezésre álló kiadványokat gondosan és kímélettel forgassák. Nem szabad a kiadványok lapjaira jegyzetelni vagy jelölni, illetve a kiadványokra helyezett papírlapon írni, ábrákról, illusztrációkról átrajzolással másolatot készíteni. A könyvtár gyűjteményeit, mint társadalmi tulajdont, jogszabályok védik. A könyvtár állományába tartozó muzeális jellegű kiadvány, kézirat stb. rongálása, jogtalan eltulajdonítása nemcsak kártérítési kötelezettséggel, hanem büntetőjogi felelősségre vonással is jár. Az olvasói terekből könyvtári dokumentum ki nem vihető!

Bunuel, utálta a reklámokat.

Olvasom az életrajzában, és meg tudom érteni, én is utálom az ötlettelen, ízléstelen reklámokat, de nagyra tartom a remek, frappáns reklámfilmeket, szlogeneket. Sajnos ezek nagyon ritkák. A nyolcvanas évek elején alkalmam nyílt a MAHIR részére, az akkori Magyarország talán egyetlen cégének, amelyik reklámokkal foglalkozott, dolgozni. Új áruházláncoknak kerestünk megfelelő neveket, vagy a Pepsi cégnek dolgoztunk ki reklámkampányt. Szolnokon egy mozi vagy színház teremben folytattam le vagy nyolcvan emberrel interjút. Egyenként és folyamatosan szólítottam fel az embereket, hogy válaszoljanak a kérdéseimre, gondolkodás nélkül: miért szereti, mi nem tetszik a reklámokban, mikor fogyasztott először és utoljára Pepsit, stb. A kérdésekre adott válaszokat összegeztük és elküldtük a Pepsi cég központjába, angolra lefordítva. Érdekes, kreatív munka volt, és jól megfizették.

Szeretem én is a magányt.

De ugyan úgy szeretem a társaságot is, az élénk beszélgetéseket, csak az unalmas frátereket kerülöm, ha ilyen ember viszi a szót megnémulok, elmenekülök.

Az irigységet sem tudom megérteni.

Miért okoz rossz érzést valakiben az, ha másnak sikerül valami? Erről írja Bunuel, hogy az irigység az egyetlen bűn, mely elkerülhetetlenül oda vezet, hogy a halálát kívánjuk annak, akinek a boldogsága boldogtalanná tesz minket. Sokszor magunknak sem valljuk be, azért utálunk valakit, mert irigyeljünk tőle, amit elért. Nem vesszük észre, milyen kárt okoz ez a negatív érzés bennünk, milyen éket ver életünkbe. Különbözik a féltékenységtől, ami kevésbé gonosz érzés az irigységhez képest. Míg az irigység egyfajta vágy mások gazdasága, jóléte, boldogsága után, a féltékenység csak szűkre szabott félelem attól, hogy elveszíthetjük azt, aki fontos nekünk. Az irigység húsodba vájt kés, melyet mások előnyös helyzete utáni éles vágy mély metszése okoz. A hírek, a filmek, az interneten elénk ömlő történetek folyamatosan arra ösztönöznek minket, hogy összehasonlítsuk magunkat másokkal. Minden az irigység lángját táplálja bennünk. Kancája meredek ösvényre visz, és ha eléri a domb tetejét sem pihen meg. Neki miért van nagyobb fizetése, szebb, vagy nagyobb háza, miből futotta neki, hogy megint újra tudta cserélni az autóját. Az anyagi javak elérésére hajt a szellemi értékek megszerzése helyett. Hiába szerzed meg te is az irigyelt dolgot, mindig találsz valaki mást, akit irigyelhetsz. Alattomos disszonanciákat teremt az emberi kapcsolatokban, hiszen akire irigykedünk azt előbb-utóbb utálni kezdjük, elzárva magunktól a lehetőséget arra, hogy megtudjuk tőle mit kellene tennünk nekünk annak érdekében, hogy mi is elérjük, amit ő már elért.iii

Utoljára hagytam, amit talán a legjobban utálok: kérdőíveket kitölteni. Ezzel gondolom nem vagyok egyedül.

Azok, akik arra biztatják az embereket, hogy ne zabolázzák meg a vágyaikat, valójában arra késztetik őket valódi szabadságuktól megfosztva ösztöneik ketrecében éljék az életüket. De az előjáték hárfafutamai hamar véget érnek. Azok, akik, azt sugallják ilyen módon találja majd meg az ember létezésének legfelszabadultabb formáját illúziókat táplálnak, és épp ellenkezőleg teljesen elveszítik azonosságukat, öntudatukat üvegkupola alá űzik. Kintlévőségeik nem folynak be többé. Ha minden megengedett, ha minden fény, hang dúsított, a gondolat meg borostyánjába temetve hallgat, ha mindenki azt teheti, amit a késztetései diktálnak az Igazi Szépség, a valódi öröm átélésének a lehetősége elérhetetlen lesz. Véletlenek színjátéka marad az élet. Többé nem Te írod a szerepedet.

Szószövet

A mai, úgynevezett posztmodern művészet és társadalom, mikor el akarja törölni a múltat és a hagyományokat, tulajdonképpen szembe megy a természet törvényeivel. Megdermeszti érzékeinket és energiáit a tagadásra használja, ahogy régen a hitbuzgalom az eretnekeket üldözte, máglyára rakta, úgy tüzeli most a hitetlenség a nagy tömegek gyűlöletét a hit ellen. Amikor azt mondja: a létezőt le kell rombolni, az lesz, amit akarunk, ezzel valójában a világ megvetését, sőt, gyűlöletét terjeszti. A múlt semmivé válik, a jövő értéktelené lesz. Hogyan éri el célját az új posztmodern hatalomra törekvő elit? Nem diktatúrával, mint a korábbi totális hatalmak, hanem a kellemes időtöltés teljes megteremtésével. A szórakozás, az élvezet nagy hatalom és azt bizony ki nem magyarázza a világból sem tudás, sem erőszak. A modern élet raffinált élvszomja úgy leng át mindenen, mint a tenger lehelete a pusztán. Akire rálehel az előtt megcsillan a szenvedély démoni ereje. A beteg embernek a láz kell, a kábítószeres látomásokat kergeti. A szórakozás parttalan kiterjesztésével, nem szükséges áldozatot vállalni a jövőért, hiszen csak a ma, a most létezik. Rajtunk kívül nincs semmi. Nincs transzcendens valóság. Pedig az emberré válás éppen azzal kezdődött, hogy az állati sorból kiemelkedő ember rádöbbent: van rajta kívül valami, ami több a puszta létezésnél.iv A szellem által lesz az ember igazi individualista, kedves és erős, enyhe és bátor, nyugodt és csupa élet. A szenvedélyes ember égboltján, ha háborog is, ne a sötét, hanem az erkölcsi ideálok ragyogjanak. A tiszta emberben, mert azért még akad ilyen, a méltóság, az igazi nagyság ébred öntudatra, s rajta van a belső szépség mosolya. Nem pusztít, nem gyilkol, hanem fékez, derít, épít. Nem telít másokat undorító gondolatokkal, nem utáltatja meg az életet, munkája nem rombolás, hanem az alkotás. S óvakodjunk az ostoba kérdésektől: ki volt az első a világon, mielőtt senki se volt még? Aki tudja rá a választ bizonyára még a napot is meg tudja állítani, hogy ne keljen fel holnap.

Azé lesz a hatalom, aki a modern média eszközeit a kezében tartja, mert segítségével képes felkelteni és alakítani az emberek vágyait, ellenőrizni az emberek mindennapi életét. Hihetünk abban, hogy a hazug reklám vagy propaganda végül önmagát leplezi le, de a többség olyanokból áll, akik nem csupán igenlik a saját maguk elámítását, hanem még csak nem is válogatnak abban, mit higgyenek el. Sem az ítélőképesség önállósága, és alapossága, sem pedig az igazságra irányuló akarat nincs meg már eléggé bennük, így aztán az ügyes propaganda úgyszólván mindent el tud fogadtatni, mindent el tud fedtetni. Mivel a hétköznapi embernek nincs módja a hamis állításokat ellenőrizni, gyakran igaznak véli. S amit egyszer elfogadott azt később már nehéz nála megcáfolni. Hiába állítjuk vele szembe az evidenciát, a tapasztalatot, makacsul tartja magát minden meggyőzési kísérlettel szemben. Meggyengült az igazság önerejében vetett hit. Ha egy ígéret, egy új eszme a tömegeket a kívánt irányba képes vinni, mellékes lesz, hogy igazak-e az állításai. Nem az igazság a fontos, hanem a mítosz. Kit érdekel milyen volt az arca, hiszen a szava volt a bájvarázsa. A nyálas áradás. A tevékeny kételkedés, minden megkérdőjeleződésének az attitűdje ma a modern. Ez áll a mai propaganda mögött. Ez segíti a demagógot, amely gondosan elkerüli a valódi kérdések tárgyalását, inkább mellébeszél. Másfelől meg felnagyít, falra festi az ördögöt, s ezzel tereli el a figyelmet a valódi válaszok elől. Indulatot szít mások ellen, s közben egyrészt a reményre, másfelől a gyűlöletre épít. Könnyű a mindenhol igazságtalanságot vélt emberben a mások iránti gyűlöletet felkelteni. Látod mások a Te szegénységed rovására gazdagodnak, a Te sikertelenséged révén érnek el sikereket, a Te mellőzöttséged árán kerülnek előtérbe. Mivel az igazságtalanság esetleges és önkényes úgy hiszed, ellenséged lesz mindenki, akinek jobb a sora, mint a tiéd. A hétköznapi ember félelemmel pillant a jövőbe, ütemre üget az utcán, a szólamok csábítják el, boldogan fedezi fel bizonytalanságérzésének okát azokban a dolgokban, amelyeket a demagóg szónok sorakoztat fel. 

Múlik az éjszaka, futnak az órák, hallgat a félhomály.Most, hogy mindenkinek a kezében ott van az okos telefon lassan elfelejtenek az emberek olvasni, és írni. Már most is a legtöbben buta kis jeleket teszek a szépen kifejtett, vagy udvarias formulákat tartalmazó köszöntők helyett. A görög és római klasszikus világban a könyvek voltak a józan ész, a törvény, az előrelátás, a gondolkodás és a költészet terjesztői. A II. évszázad végén Marcus Aurelius uralkodása alatt Rómában nyolcvannyolc közkönyvtár volt nyitva; száznegyven év múlva, Nagy Konstantin idején egyetlenegy. Évszázadok következtek, mikor az emberek nem tudtak sem írni, sem olvasni, könyv néhány kolostorban volt csak, írni csak a szerzetesek tudtak.v Nem ez a helyzet ma is? Ki olvas ma már? A diákok a kötelező olvasmányok helyett a néhány oldalas kivonatokat futják csak át. Az iskola ahelyett, hogy megtanítaná a régi szavak használatát a diákoknak, átfogalmaztatják a klasszikusokat mai szóhasználatúra. Vagyis silány szöveget adnak a kezükbe, de a tanulók azt sem olvassák el. Nincsenek igazi beszélgetések, a társasági élet, ami a múlt század közepéig még élt, teljesen kiveszett. Múltunk és emlékezetünk eltüntetése a könyvek értéktelenné tételével kezdődik. Ma már nem kell könyveket égetni, elég az olvasásról leszoktatni az embereket. Ötszáz esztendeig a könyvek uralkodtak a világon, azokból tanítottunk, szereztünk tudást, kaptunk hitet, erkölcsi elveket, hazaszeretetet, nélkülük civilizációnk értékei tűnnek el teljesen. Könyvek nélkül nem lesz az ember ember többé. Lehet beszélni sem fog majd.

Emlékezés nélkül nem élhetünk. A legrettenetesebb, ha még élünk, de már nem ismerünk magunkra, már nem tudjuk kik vagyunk, nem emlékezünk sem a régen történtekre, sem arra ami tegnap történt, ha meghalt a bennünk élő, folytonosan alakuló, mégis változatlan belső világunk. Emlékezni kell, emlékezésünk fűzi össze a bennünk meglevő dolgokat, határozza meg értelmünket, érzelmeinket, cselekedeteinket. Emlékek nélkül nem élet az élet. Az emlékek felhalmozódnak, ahogy telnek múlnak az évek, de aztán ahogy öregszünk egyre kevesebb dolog jut spontán az eszünkbe, ott van a nyelvünk hegyén, mégsem tudjuk kimondani.

Folytatás: 19.

iA döltbetűs rész Vesztegzárban (2020) című kötetem prózaverséből való.

iiElias Canetti: Tömeg és hatalom című művében ír erről részletesen

iiiA Biblia erről tesz említést a Példabeszédek könyvében, miszerint: „Mikor elesik a te ellenséged: ne örülj, és mikor megütközik: ne vigadjon a te szíved, hogy az Úr meg ne lássa és gonosz ne legyen szemeiben, és el ne fordítsa arról az ő haragját te reád”.

ivChantal Delsol: A világ gyűlölete

vFaludy György: A pokol tornácán