Még száz évig állni fog” – hatvan éve kezdtek a berlini fal építésébe |  Mandiner


Az 197o-es években egy kolléganőmmel jártam hivatalos úton Berlinben. A programot azt hittük, hogy teljes egészében mi állíthatjuk össze, de tévedtünk. Az NDK hivatalos szervei ugyanis kiegészítették néhány kötelező elemmel. Így került sor megérkezésünk másnapján a Brandenburgi kapu megtekintésére. A hivatalos autó sofőrje be sem léphetett a területre, egy ezredes várt és kalauzolt minket. Szilárd csontozatú arca merev volt, próbált barátságosnak mutatkozni, de tekintete mást mutatott, mint aki gyanakvását soha nem hagyhatja elaludni. A kapu épületében egy kiállítást rendeztek be, nyilvánvalóan propaganda célból. Sok éve húzták fel a falat, átmetszve Berlint. Akik akkor a városban éltek nem felejtik el. Mint aki elveszti a lábát, a karját és élnie kell tovább nyomorékul, úgy maradt csonkolt lélekkel egy egész város lakossága.

A berlini fal, Ide Maurer ahogy ők röviden nevezték, Nyugat- és Kelet-Berlin határépítményeként "védte" a Német Demokratikus Köztársaságot.i Az akkori szóhasználatnak megfelelő magyarázó szöveggel kísérve kellett végignéznünk „az imperialisták aknamunkájának tárgyi bizonyítékait”, még filmet is vetítettek nekünk. Sütöttek a képek, az ölő eszmévé silányult jobbító akarat férgeket szült, a félelem mutatta fogsorát. Ahogy Szabó Lőrinc írja: "...átkozott vagy,/ ha látod: a Sátán/ mennyi szenny/ tüzéből festi be a halál/ gyászpompás keretei közé/ Műremekét, az Életet.” A szavakkal, amiket hallanunk kellett mértük az időt. Nagyon lassan telt. Aztán átkísértek a várost szimbolizáló kapu elé épített emelvényhez. Néhány lépcsőnyi magasból átnézhettünk a „bűnös kapitalista” világba. Jobbra és balra a fal betontömbjei húzódtak, amit tompa elménk át nem rághatott. A sűrű köd megakadályozta, hogy messzire lássunk. Talán 1o-15 méterre előttünk, a nyugati oldalon, a „szabad világban” egy ugyan olyan emelvény magasodott, mint a miénk. Azon is álltak néhányan, gondolom nekik meg a keleti városrészt mutatták volna, de ők sem láthattak belőle semmit, csak minket. Néztük egymást. Olyan közel álltak, hogy kivehettük arcvonásaikat. Nem tudom mit olvastak ki ők a miénkből.

 

Néhány évvel később ismét NDK-ba repülök. Türingiában megrendezésre kerülő Szocialista Filmek Hetére érkezünk. Az akkori szocialista országok mindegyike szerepelt egy filmmel a programban. Filmünk, amit bátyám rendezett és a forgatókönyv egyik társszerzőjeként magam is alkotójának számítottam, Magyarországot képviselte. Nem egy helyen, hanem a tartomány több városában, külön-külön és egyidőben tartották meg az egyes filmek bemutatóit. A mi filmünket aztán még több más városban is levetítették. Ezeken nekünk is részt kellett vennünk. Azután a gondosan kiválasztott szocialista brigádoknak kellett élménybeszámolókat tartanunk, és válaszolnunk a kérdéseikre. Utána mindig pazar fogadásokat tartottak a tiszteletünkre. Emlékszem az egyik kisvárosba a kéttagú „delegációnkat” szállító gépkocsiban ülve mutattam a bátyámnak, hogy nézzen fel a magasba. Az utca fölé kifüggesztett transzparensen magyarul, és hibátlanul írva az állt: „Üdvözöljük a magyar film alkotóit városunkban.” Az egyik nap este egy vadászházba vitték az összes részvevőt. Vadászkürt hangjára érkeztünk. Snapsszal fogadtak minket. A hatalmas terem két oldalán hosszú asztalok álltak, megterítve. Két zenekar játszott a vacsora közben, felváltva. Utána bevezettek a hosszú asztalok közé egy csikót és felkérték Gábort, hogy legyen ő a megkeresztelője, ami abból állt, hogy egy pezsgőt kellett felbontania és vele megöntöznie a gyönyörű pejt. Az egyesek között élő egyenlőbbek kézé keveredtünk, a valamikori urak lakomáit utánzó új elit életébe tekinthetünk bele. Olyan visszanézve mintha valami álom lett volna, a maga fantasztikumát másképpen nem lehet valóságnak hinnem.

A következő nap Jénába megyünk. A város legnagyobb mozijában vetítik a filmünket. Az erkélyen külön páholy van kialakítva, a nézőtér felé vastag üveg választja el. Hatalmas foteleken ülve nézhetjük, ki tudja hányadszor, a filmünket a helyi hatalmasságokkal és a beszélgetésre kiválasztott eminens brigád tagjaival. A lenti nézőtéren szinte kizárólag fiatalok ülnek, Jéna egyetemi város. Nagy tapssal, közbekiáltásokkal kísérik a film egyes epizódjait. A film egyik jelenete a lakásszövetkezet gyűlését mutatja, ahol az új épületekbe költözött lakók sorolják panaszaikat. Amikor az egyik filmbeli szereplő feláll és azt kiabálja, hogy le kell váltani a vezetőséget. A nézőtéren felcsattan a taps, felugrálnak, kiabálnak. Forradalmi a hangulat. Az elvtársak páholyunkban sápadtan, sötét tekintetettel méregetnek minket. Arcukon a hamis nyugalom lassú eltűnését kísérhetjük végig, amit addig csak a szokott színjáték öltöztetett rájuk. Nagy felismerést teszünk, filmünknek nem mindig ugyan az a hatása, nem mindegy ugyanis hol és kik nézik.

Észrevettem az egyik közös programon, hogy a szovjet delegáció színésznője engem néz. Próbálta először leplezni, gyorsan másfelé nézett, mikor találkozott a tekintetem az övével, de aztán láttam, hogy egy kis idő múlva megint engem keres. Nem mosolygott rám egyszer sem, csak ezentúl leplezetlenül nézett engem. Az a fajta orosz nő volt, akinek a határozott és harmonikus vonásai elszántságot, valamiféle vadságot fejeznek ki. Valódi szőke haja, és erős, izmos termete volt. Nőies formáit könnyen követhettem a rikító mintás, testhez tapadó ruháján. Mit tesz egy ismeretlenhez a váll, a csípő vonala, testének domborulata? Sokat. Keveset. Felvettette a fejét ahányszor rám nézett. Aztán egyszer a liftnél nem egészen véletlenül találkoztunk és együtt szálltunk be. Elindítottuk. Meg se próbáltunk beszélni. Mikor magállt a lift kiszálltam és intettem neki, hogy szálljon ki ő is. De akkor hirtelen félelem jelent meg a szemében, nehéz sóhaj hagyta el és intett, hogy nem lehet. Mozdulatában benne volt, hogy tudja máris vége van annak, ami el sem kezdődött közöttünk, és soha nem is folytatódhat, teljesedhet be. Fel sem vetődhetett, hogy a címét elkérjem tőle, írni úgyse tudtam volna nyelvismeretem hiánya miatt, találkozni meg valamikor lehetetlen kérésnek tűnt. Mint a hold szeme előtt elúszó felhő penge éle vágta azonnal ketté röpke álmunkat. Később rémlett fel bennem mi lehetett félelmének az oka. Delegációjukban volt egy hízásnak induló, kicsit már ritkuló hajú, hideg, kék szemű férfi, aki egyszer, észrevéve a mi szemváltásunkat, alaposan végig mért, megcsóválta a fejét, mintegy óva intve mindkettőnket a következményektől. Megértőn nézett rám, de vézna öröm is ott ült a száján. Finoman megvonta a vállát, mintha azt mondta volna néma mozdulatával, sajnálom öregem, nem tehetek mást, nekem kell vigyáznom rá. Tudtam, hogy soha senki se tudja meg tőle, hogy kapcsolatunk néhány percig a lehető legtöbb volt, ami két ember között érintés nélkül, és ilyen rövid idő alatt létrejöhet.

Hír, hír hátán 1982. május 20., csütörtök

Jaruzelski Szófiában Szófia, május 20. Lengyel párt- és állami küldöttség érkezett ma reggel Szófiába, hogy Todor Zsivkovnak, a Bolgár Kommunista Párt főtitkárának, az Államtanács elnökének meghívására hivatalos baráti látogatást tegyen. A delegációt Wojciech Jaruzelski hadseregtábornok, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, miniszterelnök, a Nemzeti Megmentési Katonai Tanácsának elnöke vezeti. (Esti Hírlap)

Fáradtnak látszom, ujjaimmal végigsimítom színét vesztett szemöldököm ívét. Kíváncsian méricskélem magamat, egy idegen szemével nézem arcomat: a száj szegletében húzódó két mély árok keményebbé teszi vonásaimat. Hajamnak csillogó feketesége eltűnt, aki régen látott szokatlannak találhatja szürke színét, az évtizedek brutális módon sütötték rám az öregség bélyegeit. Régi arcom elsüllyedt, a vonzerő kiveszett belőlem teljesen.

Most eszembe jut, egy különös, régi eset. Együtt nyaraltunk Olaszországban 1983-ban egy tengerparti, pálmákkal teli kis településen, valahol a csizma közepén a sógoromékkal, olasz feleségével, Lorénával és kislányával. Pisti üzlettársa szerezte a szállást, a háziak átadták nekünk lakásuk egy egy szobáját, ők meg a garázsban rendezkedtek be. Nyaranta így kerestek egy kis pénzt. Este együtt mentünk vacsorázni egy hangulatos olasz étterembe. A dombon kialakított teraszról ráláttunk a tengere. Pisti üzlettársát menyasszonya is elkísérte. Igazi latin szépség volt, a pompeji falfestményeken, ókori vázákon látható nők harmonikus arcát idézték vonásai. Mélységesen sötét szeme folyton az enyémet kereste. Ez nem volt veszélytelen dolog, ismerve az olasz férfiak féltékenységét. A vacsoraasztalnál egészen közel ültünk egymás mellett. Próbáltam közönyös maradni, ami nem volt könnyű. Szépsége engem is megfogott. Ő nem törődve vőlegénye rosszalló pillantásaival kitartóan rajtam felejtette újra és újra a tekintetét. Lassan mindenki észrevette ezt, persze a feleségem is. Ő viszont nem neheztelt érte, talán még büszke is volt rá, hogy lám az ő férje milyen hatást vált ki egy fiatal és szép olasz nőből. Tudtam, ahogy ő is, lehetetlen számomra bármilyen előrelépés ebből a helyzetből.

Másnap a főtérre mentünk a vásárra, ahol ezerféle dolgot, ruhákat, strandszereket, játékokat árultak tarka összevisszaságban. Én mindig untam ezeket az órákat, a tűző napon sétálgatva kutakodni a sok bóvli áru között, de az asszonyok imádják, ki tudja miért. Egyszer csak éreztem valaki néz. Igen, megérzem mindig, még háttal állva is, ha valaki tekintetével éppen kíséri mozdulataimat. Az előző esti lány volt az. Kerékpárral mehetett valahová, amikor meglátott minket. Vagy húsz méterre állt meg tőlünk, leszállt a nyeregből titokzatos mosoly bujkált rajta miközben a tekintetemet kereste. Sokáig meg se mozdult, csak állt és nézett. Rövid ruhát viselt, mint könnyű sejtelem omlott csípőjére, és szabaddá tette formás, nap barnította lábait. Feléje biccentettem üdvözlésképpen, de őt ez láthatóan nem elégítette ki, nem is viszonozta. Tovább sétáltunk, én lopva visszanéztem rá, ott állt megkövültem felém fordulva, továbbra is mozdulatlan nézett antik-szobor arcával engem, csak engem.

A reggeli szél édesebb. A nehéz, vizes homok mintha beszélne, a hullámok ütemét követve mondják monoton imájukat. A múlt végtelenje tart vele a partra. A nap vére hömpölyög benne, égalja messziről hullám hullámra hull. A papa minden kora reggel kievezett a tengerre és egy halom tintahallal, kagylóval és egyéb, számunkra ismeretlen nevű tengeri lénnyel tért vissza. Az egyik nap egy vödör tintahalat kaptunk tőle, hogy készítsünk belőle valamit. Azt se tudtuk egyáltalán melyik részét lehet elfogyasztani és melyeket kell kidobni. Megmutatta nekünk, hogyan kell a szépia csontot kivágni, a felesleges, ehetetlen testrészeket eltávolítani. Mire ezt a gyorsan megtanult műveletet elvégeztük szerencsénkre a felére csökkent az adomány. De mit csináljunk belőle?- törtük a fejünket. Csináljunk belőle pörköltet, olyat biztosan nem ettek még tintahalból – javasoltam. Nekiálltunk. A lányok meg csináltak palacsintát. Meghívtuk a házikat is. Furcsamód nagyon ízlett nekik. Nekem nem annyira.

A filmfesztivál zárórendezvénye mindent felülmúlt. Egy hatalmas épületbe vittek minket. Minden teremben más és más rendezvény, bemutató zajlott. Kaszkadőr jeleteket játszottak el nekünk. Olyan élethűen adva elő a verekedéseket, hogy bevallom féltem valóban vér fog folyni. Egy másik teremben indiánok lőttek le nyilall valakit. A vesző vége eltűnik a mellében, összeesik, mint aki valóban meghalt. Aztán persze megmutatják a mi a trükk benne, hogyan repült egy szinte láthatatlan szálon végig vezetve a nyílvessző és csapódik az ing alatt lapuló falapba. Zenekarok játszanak minden emeleten mást és mást. Ami szem-szájnak kell minden kapható, és ingyen a büfékben. A város, sőt az egész tartomány elitje ott hömpölyög körülöttünk. Már tudom mi csak ürügyül szolgáltunk ehhez az antik bacchanáliákat megszégyenítő esthez.

Mikor először léphettük át 1973-ban a vasfüggönyt, együtt Julival, a határon túl mindjárt úgy éreztük szabadabban tudunk lélegezni. Nekünk könnyebb volt, mert Juli nővére, Margitka várt minket, az a kevés valuta, amit kiválhattunk is elégnek mutatkozott, mert tudtuk jó néhány papig vendégek leszünk, és nem kell költenünk semmire. Emlékszem még az egyik kolléganőm történetére, aki nem régen jött vissza nyugatról. Valakitől vett nagyon sok forintért egy százdollárost, hogy egy kicsit gondtalanabbul utazgathassanak. De hová rejtsék, hiszen akinél megtalálták súlyos büntetésre számíthatott, és kockáztatta, hogy többé nem engedik ki nyugatra. A fényképezőgépbe tekerték bele, mintha film lenne. Amikor kiértek az első dolgunk volt, hogy átváltsák lírára, a bankban alaposan megvizsgálták és megállapították, hogy hamis. Nem jelentették fel őket, de persze nem kaptak érte semmit. Így aztán hetekig szinte éheztek, hogy kijöjjenek valahogy. Igen ám, de vissza is kellett hozniuk, hogy visszaszerezzék a pénzüket attól, aki eladta nekik a hamis pénzt. Visszafelé jövet még jobban izgulhattak, mert ha megtalálják náluk nem csak azért vonták volna felelősségre őket, mert valutát csempéztek be az országba, de még attól is tartaniuk kellett, hogy kiderülhet hamis a pénz, ami náluk van. Szerencséjükre nem buktak le.

Nem lehet leírni azt a fantasztikus, gazdagító utazást, amit Olaszországban élhettünk át. Óráig jártuk a kis hidakkal teli utcákat Velencében A megélénkült szél felvonta a nedves, szakadozott függönyt, és előtűntek a kupolák, a harangtornyok, mintha egy bonyolult színpadi gépezet éppen most emelte volna ki a őket a hullámokból. Egyszerre, mint egy eleven képeslap terült elénk a város zsivajgó utcáival. Micsoda érzés volt átsétálni a Ponte di Rialton, felülni a vaporettóra. A gótikus stílusú ötszáz éves épületek, a fehér kockákból kirakott, hatalmas, sima felületek, a márványfaragással díszített erkélyek látványa igazi esztétikai élvezetet nyújtott. Csak ámuldoztunk, amikor a palota és a bazilika közötti széles, galambok lepte San Marco tér kompozícióját tekintetünkkel szabadon bejárhattuk. A zárt átjáró híd látványa, mely a börtönt kötötte össze a palotával, a két magányos oroszlános oszlop, az Óra torony, a Dodge-palota látványa a hullámok szelíd hangjától kísérve álomszerűvé tett mindent. De aztán láttuk, sőt undorral néztük a hömpölygő turisták lehangoló embertömegét is, ahogy a parti árusok vacak áruit mustrálgatják, a lármás, tülekedő emberek hadát, a kikötőben tétlenül őgyelgőket. Észrevettük hulladékok hevernek a kövezeteken, néztük ahogy a kockák közti réseken a zöld szálak próbálnak életet nyerni. Felfedeztük, hogy a viharvert, málladozó homlokú palota formájú házak csúcsíves ablakai, kőpárkányos erkélyei mögött kihalt üresség tátong. Megláttuk a kavargó szennyet a parthoz csapkodó hullámokban. A város a szépség mulandó és pusztuló valóságára is figyelmeztetett minket. A tenger fölött cikázó, vijjogó sirályok a fokozatosan előtörő ambivalens érzéseink kivetülésének tűntek, az élénk szél ott sziszegett szárnyaik hegyén.

reneszánsz és barokk: Canaletto (1697-1768)

Canaletto teljes nevén Giovanni Antonio Canal itáliai festő (1697-1768)

Néhány évvel később Pompeji nyűgöz le minket A gyorsan lezajló vulkánkitörés okozta pusztulás olyan csodálatosan őrizte meg az ókori várost, hogy az akkori élet egészen kézzelfoghatóan lépett elénk. A romokat, a hiányzó ház és templom részeket könnyen kitölti fantáziánk. Mint egy időutazás olyan volt sétálni a feltárt, szinte éppen maradt házak, falak között. Láthattunk kis boltokat, kocsmákat, fürdőket, templomokat, a valamikori nyüzsgő és hangos utcák megelevenedtek előttünk. Nem tudtunk betelni az egymás mellett sorakozó házak látványával. Persze mindenütt ott voltak a turisták is. Egy japán nőkből álló csoport tagjai vihogva nézték az egyik éppen maradt patrícius ház falára festett, hatalmas falloszát mutogató, a kertek tolvajait riogató Priapus-t.

Pompeji | Új Szó

Pompeji falfestmény

Nápolyban egy olyan szállodát találtunk, amelyiknek az utcáról nyílt ugyan a recepciója, de csak az utolsó, talán negyedik emeletén voltak szobái. A ház falára szerelt szálloda nevét mutató betűk azt a látszatot adták, mintha az egész épület hotel lenne.

Szobánk ablaka nem az utcára néz, inkább valamiféle fényudvarba. Kinyitjuk és a néhány méterrel szemben levő ablakon át egy népes olasz családot látunk, a jelenet erősen emlékeztet minket az olasz filmekből látott jelenetekre, amiben az asztal körül ülnek és élénk beszélgetés közben éppen spagetti esznek. Nem zavarja az asztalkörül ülőket, hogy bámuljuk őket, már megszokhatták. Mi meg élvezettel nézzük az ingyen filmet.

Másnap Capri szigetére tartunk egy kis hajón. A sokféle országból jött turista között egy igazi dél-olasz család is utazik velünk. Egy fiatal fiú gitározik, a többiek olasz dalokat énekelnek. Vidámságuk ránk is átragad. A sziget magaslatán a tengert bámulva figyeltem fel a magyar beszédre, mindig vegyes érzést keltetett, ha magyarokkal találkoztam külföldön. Jó volt hallani újra a magyar szót, de féltem is, hogy valami olyasmit tesznek, amiért nekem magyarként kell szégyenkeznem. Velünk egykorú férfi volt, sorolta milyen sok mindent látott, hány városban járt és milyen jól be tudta osztani azt a kis valutát, amit kiválthatott. Én mióta itt vagyok kenyéren kívül még nem vettem ételt, mondta büszkén, és kikanalazta a májkrémes dobozból az utolsó falatot. Kicsit megsajnáltam, mit ér az egész út, ha nem ehet egy igazi pizzát sem, vagy nem ihat egy pohár olasz bort.

A parton heverésztünk a homokban. Pletykás szellőcskék kerülgettek, a pajzán lég csiklandta testünket. Néztük a fehér sörényű tengeri méneket, a zablazabáló hullámokat. Fürdőruhára vetkőztem és beszaladtam a vízbe. Juli a parton maradt. Egy kis idő múlva visszanézve látom, hogy három férfi telepedett köréje. Gyors tempóban úsztam visszafelé. Amikor a közelebb értem hozzájuk fedeztem fel, hogy japán turistákkal próbál beszélgetni. Julinak különleges képessége volt, hogy mindenkivel meg tudta értetni magát, el tudott beszélgetni nyelvtudás nélkül is. Az egyiknek gyér szakálla volt, furcsán vigyorgott állandóan, a másiknak feltűnt a kerek hasa, a csupasz melle, a harmadik meg szigorú arcot vágott egyfolytában, csak ha mégis elmosolyodott valamin értettem meg miért volt zár a száján, hiányoztak elől a fogai. Itáliában szezon idején kétféle ember van csak, az olaszok és a külföldiek, a turisták egy csoportba tartoztak mind.

Eszembe jut, amikor Korfun nyaraltunk valamikor a 90-es években. Élénken él bennem a bódító olajfák illata, a gazdagon megrakott reggeli asztalok kínálata. Az ételek hossz-hosszú asztalra voltak kitéve, egy hétig voltunk a szállodánkban, de nem tudtunk a végére járni. A tenger meleg és forró volt, az eget egyetlen felhő sem takarta. Messze kint a végtelen tükre hunyorgatott. A forró homokon szaladó lábak a fodrozó habokat ostromolták. A párzó karok a tenger fehér mellét szelték. Összhangzatokat zúgattak a partra küldött hullámok. Hárfahúrokat pengetett az opálos víz árján a szél. A szálloda hatalmas medencéjében is sós víz volt, de mi inkább a homokos parton hevertünk.

Busszal beutaztuk az egész szigetet. A kikötő, a város képe most is előttem van. Talán a harmadik napon befizettünk egy görög estre. Volt ott minden, görög ételek, szirtaki és buzuki, mégis művinek tűnt, a turistáknak kitalált olcsó szórakoztatásnak tűnt minden. Gyenge bor került az asztalra, még a zenészek sem tetszettek autentikusnak. Ki is derült róluk, hogy magyarok, a táncosnő meg szirtaki helyett, valami fátyolfélében hastáncot lejtett, Debrecenből vetődött oda. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Ez volt az egyetlen turista utunk, amit utazási irodán keresztül intéztünk, nem kellett belőle több.

iA fal 1961 és 1989 között állt fenn. Először szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét. Ezt később betonból épült védelmi zóna váltotta fel, ami a szökést szinte teljesen lehetetlenné tette. Mégis sokan megkísérelték, de majd minden menekülő szabadságvágyáért életével fizetett. A fal 1989-es lebontása egyben a hidegháború befejeződését is jelentette.

Folytatás: 15.