Gyakran megkérdezték tőlem: voltál katona? Elég bizonytalanul szólt mindig a válaszom: igenis meg nem is. Annak idején a legfontosabb motiváció, ami minket arra késztetett, hogy jelentkezzünk valamelyik főiskolára az volt, hogy szerettük volna elkerülni a katonai szolgálatot. Akkoriban két évet kellett kihúzni a mundérban. Sőt azok a pechesek, akiket a határőrséghez soroztak be három évet kellett szolgálniuk. Amikor felvettek a főiskolára az öröm, amit átéltem nem kis mértékben annak szólt, hogy konstatálhattam megkönnyebbülve, nem kell a besorozástól, legalább egy ideig tartanom. Teljesen elfecsérelt időnek véltük a katonaság kötelékében eltöltött időt. Persze utána sem szűnt meg a félelmünk, hiszen időnként az úgynevezett összeírásra szólító értesítés után el kellett mennünk a kiegészítő parancsnokságra.

Irat Budapest, Fővárosi Kiegészítő Parancsnoka 1973

Tájékoztatom, hogy 1973. július 1-ével a Budapest Főváros Kerületi Kiegészítő Parancsnokságának működési rendje megváltozik. Ezt követően -- a Budapesten állandó bejelentett lakással rendelkező hadköteles – a Honvédelmi Törvény 13 (2) b pontja (a hadkötelezettséggel összefüggő ügyekről intézkedik), illetve a katonai igazolvány betététlapjában elrendeltek szerint bejelentési kötelezettséget, valamint a hadkötelezettséggel összefüggő egyéb katonai jellegű ügyek intézését – személyesen, írásban, vagy közvetlen hozzátartozói útján – a budapesti állandó bejelentett lakásától és munkahelyétől függetlenül az alábbi helyeken teljesítheti:
- a tartalékos tisztek
Budapest III., Hévízi u. 4-8 sz. Tel.: 888-348,
- a tartalékos legénység (honvéd, tisztes, tiszthelyettes, zászlós)
Budapest XIII., Dózsa Gy. u. 49. sz Tel.: 409-515
- a sorkötelesek
Budapest XVIII., Ságvári E. u. 8. sz Tel.: 280-076

 

A katonaság elkerülése érdekében különböző stratégiákkal, de mindenki küzdött. Volt ismerősöm, aki gyengénlátónak álcázta magát, előre megtanulta a szemészeti táblák szövegét, hogy amikor a kilenc dioptriás lencsét föltették neki, a felülvizsgálatkor is el tudja mondani, ami a táblán van, annak ellenére, hogy semmit sem lát belőle. Gyula barátom meg szívbetegséget szimulált. A vizsgálat előtt megívott félliter feketekávét, amikor az orvos a szívére tette a hallgatót ijedten kapta el a fejét, annyira dobogott a szíve. Azonnal elengedték. Volt, aki a kerületi ideggyógyászatot kereste fel, hogy adjanak neki papírt arról, hogy kezelés alatt áll. Én megúsztam, mert a gyógypedagógusokat sokáig nem hívták be. Állítólag azért, mert valamikor az ötvenes években a gyógy- szó megtévesztette őket, az újoncokat felcsereknek vélték, és talán szovjet mintára, egészségügyi szolgálatra kényszerítették őket. Hiába mondták, hogy erre nem kaptak képzést, nekik kellett az injekciókat beadni, még vénásan is. Emiatt állítólag még halálesetek is előfordultak. Valószínűleg egy ilyen eset után mondhatták azt, többé ne kerüljenek a seregbe. Boldogan fizettük az úgynevezett katonaadót is, ami nem volt kevés.

1986 tájékán történhetett. Már szerkesztőként dolgoztam, és jóval túl voltam a besorozhatók korosztályán, amikor egy értesítést kaptam, hogy jelenjek meg a kiegészítő parancsnokságon. Elmentem. Egy viszonylag kicsi teremben kellett egy ovális asztal köré leülnünk. Vártunk. Aztán bejött az ajtón egy katonaruhás nő, hogy mi volt a rangja azt nem tudtam megállapítani, mert nem ismerem a rangjelzéseket. Röviden ismertette, hogy miért hívtak be minket. Egy különleges osztag tagjai lesznek, akiket majd alkalom esetén riadóztatni fognak. Mindenki kézhez kapta ott és azonnal a behívóját. Volt benne egy kis gépelt cetli, rajta egy névsor, ami tartalmazta a riasztási sorrendet. Jelentkezett egy szemüveges úr az asztal túlsó feléről, hogy kérdezni szeretne. Bemutatkozott, a nevére már nem emlékszem, de elmondta, hogy valamelyik budapesti kórház főigazgatója és szerinte neki felmentése van az ilyen szolgálatok alól a beosztása alapján. Úgy gondolom itt valami tévedés történhetett. Mondta meglehetősen magabiztosan. A százados vagy ezredes hölgy erélyes hangon kijelentette nincs itt semmiféle tévedés. Jelentkezett egy másik férfi is, ő meg azt mondta, hogy a Paksi Atomerőmű főmérnöke és nélkülözhetetlen a jelenléte még háború esetén is az erőműben. Őt is leintette. Én persze már meg sem mertem szólalni, csak azt furcsálltam, hogy mit keresek én itt ilyen fontos emberekkel egy csoportban. Odafordultam a mellettem ülő férfihez és halkan megkérdeztem, hogy ő milyen beosztásban dolgozik. Azt a feleletet kaptam, hogy segédmunkás egy gyárban. Még kevésbé értettem az egészet. Mi folyik itt, talán valamiféle kísérletben veszünk majd részt? Szorongva néztem körbe, a feszült arcokat vizsgáltam. Talán háborúra készülünk? És mi lehet az a különleges feladat, amit nekünk szántak, morfondíroztam magamban. Valaki meg is kérdezte: mi lesz egyáltalán majd a feladatunk. Azt majd a riasztáskor fogjuk Önökkel ismertetni, most nem mondhatunk többet. Az egész jelenetet az tette még furcsábbá, hogy a kiegészítő parancsnokságon való megjelenésem előtt, talán egy órával, egy sajtóvetítésen voltam, ahol a Brazili című filmet nézhettem meg. A történet valamikor a jövőben játszódik, de olyan tárgyi világban, mintha a technikai fejlődés más irányt vet volna, egy kicsit az 1940-es évek tárgyait idézve fel. Abban a jövőbeli világban már semmi nem az, aminek látszik. Ami elromolhat, az el is romlik. Az állam biztonságáról a mindenkit megfigyelő Tájékoztatási Minisztérium temérdek arctalan hivatalnoka és a könyörtelen rendőrség gondoskodik. Bárkit a legkisebb gyanú esetén elfoghatnak és a legbrutálisabb módszerekkel kínvallatás alá vethetnek. Az állam rendjét és nyugalmát titokzatos, terroristának mondott robbantások zavarják meg, sorozatosak a letartóztatások és a vallatások. Az állam célja a félelem állandó fenntartása a lakosságban. Nem emlékszem a film minden részletére, de arra igen, hogy a főhős tévedésből kerül letartoztatásba, és beleőrül a kínvallatásba, folyton a Brazil nevű dalt dudorássza magában, tébolyultan, mosolyogva. Sok nyomasztó kaland és epizód hihetetlen mértékűvé növesztette bennem, mint nézőben a szorongást. Ilyen állapotban érkeztem a parancsnokságra. A hallottak után úgy éreztem hirtelen a film nyomasztó és groteszk világába kerültem magam is, és a film vetítése nem volt véletlen, lehet csak előkészítése annak, ami majd vár rám. Napokig félve lestem a telefont, de nem jött a riasztás. Lassan el is felejtettem az egészet. Aztán hónapokkal később éjjel két és három óra között megszólalt a telefon, a szokatlan időben csengő készüléket a feleségem vette fel. A kiegészítő parancsnokságról telefonáltak és engem kértek, azonnal jöjjön be a parancsnokságra, közölte egy zord hang. Értettem, mondtam önkéntelenül katonai parancsnak véve a felszólítást. A VIII. kerületi tanácsházának az épületébe kellett mennem. Egész úton imádkoztam, hogy az egész csak egy beugratás legyen és majd bosszankodva ugyan, de mégis örömmel mindjárt hazamehetek. Amikor a kapu elé értem már sejtettem, hogy nem így lesz, a nagy tölgyfa ajtó résnyire ki volt nyitva, a fény kivilágolt mögüle. Amikor beléptem egy katona állított meg, mondtam, hogy hová jöttem. Az alaksorba irányított. Ott is állt egy katona, fegyverrel a vállán. Mutatta melyik ajtón kell bemennem. A kicsiny szobában egy asztal mögött két katonatiszt ült. Mögöttük egy nagy méretű katonai térkép függött. Az egyik, az asztal előtti székre mutatott, hogy üljek le. Leültem. Maga lesz a parancsnok mondta, a taxi elviszi majd a méhtelepre, -és az ajtó mellett álló nyurga férfire mutatott - magának kell majd a konvojt összeállítania. Mogorva arca volt, szeme alatt két gyászos zsírpárna tette megtörtté. A mellette ülő egyenruhás férfi őszülő hajú, széles homlokú elmélyedt arckifejezést öltve fürkészte arcomat. Álla buta és harcias volt. Mindent megtalál itt ezen nyújtott felém egy gépelt szöveggel ritkán teleírt lapot. Csak akkor jelentkezzen be, ha valami rendkívüli dolog történt. Megszeppenve ültem. Ezer kérdés merült fel bennem, de nem tudtam, hogy mi ilyenkor a rend, egyáltalán megszólalhatók-e. Bocsánat, de nem baj, hogy nekem nincs jogosítványom? - kérdeztem halkan. Nem, jött a gyors válasz. Indulhatnak, intett. Felálltam és tétován felemeltem a kezem, hogy tisztelegjek, de félúton megállítottam a mozdulatomat, hiszen azt sem tudtam, hogyan kell azt csinálni. Őrületnek tűnt az egész. Ki tudja, hová jutok hamarosan. Akkoriban zajlott az afganisztáni háború. Mi van, ha én bolond vagyok? Hogy is van a szabály kezdtem töprengeni: aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyosságot. Kérnem kellett volna felmentésemet. Nem kértem, tehát őrült vagyok, ha meg nem vagyok egészséges, mégis kérnem kellett volna a felmentésemet. Hiszen ez, maga a 22-es csapdája, rémlett fel bennem. De most már mindegy. Beültünk a taxiba, nekem nem kellett semmit sem mondanom, hová menjünk, tudta. A gyéren megvilágított utakon gyorsan haladtunk. Közben agyam próbálta azt a kevés információt feldolgozni, amit megtudtam, de nem lettem okosabb. Behajtottunk a telepre. A kapu mellett álló kis házban égett a villany, amikor kiszálltam a gépkocsiból egy ritkás hajú, fényes arcbőrű férfi sietett elém. Már kikészítettem a slusszkulcsokat mondta szolgálatkészen, ahogy egy parancsnoknak ez kijár. Helyeslően bólintottam. Kezdtem beleélni magam a szerepembe. A telepet megvilágító oszlopokra erősített lámpák egyre halványabban világítottak. Lassan ránk virradt. Egymás után érkeztek csapatom emberei. Mindegyik katonaruhában volt. Szabályosan tisztelegtek nekem. Bemondták a neveiket, megnéztem a listámon és kipipáltam. Nyolc tíz embert vártunk. Az egyik megkérdezte, elfúló hangon, hogy hazamehet-e, mert elfelejtette elhozni a batyuját, amiben a katonaruháját tartja. Szeme alatt nagy karikák húzódtak. Erre vonatkozóan nem kaptam eligazítást, hát meghoztam első parancsnoki döntésemet. Mondtam neki, hogy menjen. Nem jött vissza. Aggódhattam emiatt is. Talán heten, ha eljöttek. Megint nem tudtam mit kell tennem. Kiadtam hát a harcállománynak a parancsot, hogy a telepről vezessék le a teherautókat és álljanak sorba a kapu előtt. Gondoltam ezzel is telik az idő. Kiderült, hogy néhány gépkocsi nem indul be, talán nem volt bennük üzemagy, nem tudom. Mondtam, hogy vegyenek egy másik kulcsot magukhoz és próbálják ki azt. Kezdtem belejönni a parancsolgatásba. Ott álltak, járó motorral egymás mögött a gépkocsik, a volán mögött a katonákkal, és a parancsomra vártak. Átkoztam magam, valami maszkot vagy sötét szemüveget kívántam magamra, álbajuszt, hogy félelem nélkül léphessek eléjük. Rémültem törtem a fejem, mert nem emlékeztem melyik város nevét mondták nekem a parancsnokságon, ahová irányítanom kell őket: Dabas, vagy Dömsöd? - töprengtem. A bizonytalanságomat nem mertem kimutatni, nekem határozott parancsokat kell adnom. Kezdtem úgy viselkedni, ahogy a háborús filmekben láttam, hiszen más mintám nem volt. Mind a két név hihetőnek tűnt. Kiadtam tehát az indulási parancsot. Legyen Dabas. A konvoj elindult. Az öreg Zsil teherautók nagy füstöt eresztettek, a motorok hangjai összeadódtak. Furcsa pillanat volt. Amint elhagyták a telepet elfogott a bizonytalanság, hogy lehet rossz célirányt adtam meg. Most mi lesz. A tompaság, ami rám ült nem engedte, hogy a félelem, az aggódás emiatt előtörjön belőlem. Tűrtem megadással a sorsomat. De továbbra sem tudtam, mi a teendőm. Vártam egy keveset, aztán megnéztem a sillabuszomat, amit kaptam. Volt rajta egy telefonszám, azt felhívtam a kis házból. Egyet csenget, és azonnal beleszólt valaki. Próbáltam szabályosan bejelentkezni, elmondtam, hogy a konvojt összeállítottam és elindítottam. Gondosan elhallgattam a város nevét. Úgy gondoltam jobb ha minél később derül ki, ha tévedtem. Rendben, jött a jóváhagyó válasz. Jöjjön vissza. A taxi még ott várt engem, arról meg is feledkeztem. Visszatértem a parancsnokságra nem kis szorongással. Talán már ki is derült, hogy rossz helyre küldtem a gépkocsikat. Lehet miattam vesztjük el a Dicsőséges Hűségeskü Hadjáratot. Hadbíróság elé állítanak. A katonai bíróság golyó általi halára ítélt. Ott álltam a téglafal előtt, a sortűzre felsorakoztak a katonák, bekötötték a szemem, vártam a lövéseket. Beléptem az ajtón, a két katonatiszt ugyan ott ült, mint hajnalban. Álmosan rám nézett az egyik és azt mondta. Hazamehet. Ujjongva, tánclépésekkel mentem hazáig. Amikor becsengettem a lakásunk ajtaján, hallottam a porszívó hangját. Reggel kilenc óra volt. Vasárnap. Hát így voltam én katona, ha ezt az egész történetet egyáltalán igaznak lehet venni.

Hír, hír hátán 1978. 26. szám

Rehabilitálják! III. Richárdot? A brit III. Richard Társaság 2000 tagja a társaság névadóját, a York-dinasztia utolsó tagját „az angol történelemben őt megillető helyre” akarja emelni. Nézetük szerint a színházi világ „legkegyetlenebb gonosztevőjét” az utána következő dinasztia tagjai, a Tudorok tudatosan rántották a sárba. (Élet és Tudomány)

Mi most turista vízumot kértünk, amit viszont sokkal szigorúbban vizsgáltak, mint a meghívó alapján kért engedélyt. Bizonyítanunk kellett rendelkezünk-e lakással, van-e bankkártyánk, elegendő készpénzünk az államokban töltött napok költségeinek a fedezésére. A hosszú repülő út után meg azon kellett izgulnunk, hogy tényleg beléphetünk-e az USA területére. Miután leszálltunk hosszú sorokba rendeződve vártunk, hogy átkerüljünk a vonalon túlra, ami mögött egy egyenruhás, terebélyes fekete férfi állt. Mindenkinek kérdéseket tett fel mielőtt intet, hogy beléphet az illető. Nekem is feltett valamilyen kérdést, de én mutattam, hogy nem értek angolul. Egy kicsit habozott, alaposan végignézett, aztán intett, hogy mehetek tovább. Feleségem is így járt el, és mindjárt követett. Láttam az utastársaim nem mindegyike járt ilyen jól, épen azok, aki mutatták remek angol tudásukat és készségesen válaszoltak a nekik feltett kérdésekre. Volt akit félreállítottak. Ha valakit nem engedett be, nem kellett a bevándorlási hivatal emberének megindokolnia, akit kiállítottak a sorból indulhatott is vissza a következő géppel. Miután megszereztük a csomagjainkat kisétálhattunk a csarnokból. A taxiállomáshoz siettünk. Estefelé járt már, mi az előre lefoglalt, a repülőtérhez nem messze eső sokemeletes szállodában foglaltunk szállást. Oda vitettük magunkat, öt perces út volt. A szabad világ levegője nehéz légként telepedet ránk. A szálloda éttermébe tértünk be, hogy megvacsorázzunk. Szokatlan volt, hogy nem kereshetünk magunknak szabadon helyet.

Ugyan így volt ez az NDK-ban is, az étterem előtt hosszú sor állt és várt türelemmel. Az üvegajtón keresztül láttam, hogy csak egy-két asztalnál ültek, mégse engedték be az embereket, aztán ha végre bejutottunk, akkor meg mellénk ültették az új vendégeket, pedig tele volt még üres asztalokkal a terem. Rendnek kell lenni, na és kész! Itt egy pult mögött álló valamiféle egyenruhába öltözött hölgy állított meg minket, és vezetett aztán el az egyik üres asztalhoz. Gyámoltalanul tanulmányoztuk az étlapot, hamburgert rendeltünk. Hatalmas tányéron hozták sok sült krumplival, salátával. Elfoglaltuk a szobánkat, és vártuk a lányunkat, aki autóbusszal jött New Yorkba, vagy kilenc órás utazás után érkezett meg. Akkor már egy fél éve nem láttuk. Már a lefekvéshez készülődtünk, amikor megszólalt a szobatelefon. Margit vette fel, egy idegen hang szólt bele és érdeklődött, hogy nem akarunk-e megismerkedni vele. Nem tudtuk mire vélni a javaslatát, de mereven elzárkóztunk az ötlettől. Másnap reggel Alison lengyel származású apukája jön értünk egy hatalmas, igazi amerikai autóval, ő visz be minket Manhattan felhőkarcolói közé. Huszonöt évig szolgált rendőrként a városban, most már nyugdíjas, milliomos nőkre vigyáz testőrként. Útközben észreveszem, amikor keres valamit, hogy egy pisztolyt tart a kesztyűtartóban. Megnyugodva, biztonságban bámulok ki az autó ablakán.

Minden új, minden hatalmas, minden más és mégis ismerős. Az autók végeláthatatlan tömege úszik a vonalzóval húzott, derékszögben kereszteződő széles utakon. New York egén a neonreklámok hatalmas édességeknek tűntek, amelyekhez nem ér el a kezem. A járdákon nem jár senki, mindenki a négykerekű börtönében ül. A város tompa zúgása, egyenletes hangja temet be minket is. A WTC iker tornyai mellett állunk meg. Néhány nappal korábban volt az első robbantás az épület ellen, akkor még nem gondolt senki arra, hogy néhány évvel később lesz egy újabb merénylet, amely majd teljesen lerombolja a tornyokat. Kísérőnk igazolványát látva egészen közel engednek minket az épülethez. Látjuk a bomba okozta nyomokat. Nem szállhatunk ki az autóból. Tovább hajtunk.

Irat Útlevélkérő-lap, 1966

Amennyiben külföldön tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság ellen bármilyen ellenséges tevékenységet tapasztal, ilyenekre rávenni igyekeznek, vagy ilyenről más magyar állampolgár esetében tudomást szerez – tartsa hazafias állampolgári kötelességének haladéktalanul közölni követségünkkel, s hazatérése után – ahogy ezt államunk törvényei előírják - jelenteni illetékes szerveinknek! A külföldön tartózkodó magyar állampolgár hozzájárul hazánk nemzetközi tekintélyének növeléséhez, ha szocialista emberhez méltó magatartást tanúsít és tiszteletben tartja a fogadó ország külföldiekre érvényes törvényeit. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az útlevél 2 évre szóló érvényessége nem jogosítja fel az ilyen tartalmú kint tartózkodásra, hanem csak a kérdőíven kért és a munkáltató által engedélyezett szabadság időtartamáig tartózkodhat külföldön. Valótlan adat közlése, az útlevél kérelem elutasítását vonja maga után.
A vb-döntő lázában megnézheti, milyen volt a régi Moszkva

Moszkvai szállodánk hatalmas építmény, a szocializmus nagyra törő hódító akaratát jelképezi, segítségével egyetlen helyen lehet elhelyezni, és felügyelet alatt tartani minden külföldi látogatót. Több ezer embernek nyújt szállást. A szálloda hallja egy közepes nagyságú város pályaudvarának a csarnokával vetekedik. Hosszú sor áll a recepciós pult előtt az újonnan érkező vendégekből. A művelet fárasztó, a katonai egyenruhára emlékeztető öltözetet viselő férfi fontossága tudatában végezi a munkáját. Simára fésült fekete, összes haja, arcán a kétoldalt kidomborodó csont adnak jellegzetes vonást. Ferdén összeszorított apró, fekete szemével, bizalmatlanul vizsgál meg mindenkit. A passzportban levő fényképet össze kell hasonlítania az előtte álló személy arcával, a nevét meg kell keresni a regisztráltak listájában, majd egy aláírás ellenében át kell adnia nekünk egy piros színű, tenyérnyi kartondarabot útlevelünk ellenében. Végre én is sorra kerülök és megkapom. Fogalmam sincs mit jelentenek rajta a számok és a cirill betűk. Ezzel kell a lifthez fáradnunk. Előtere kordonnal van elkerítve, egyetlen méternyi helyen lehet csak átjutni rajta, de csak akkor, ha átadjuk az imént kapott lapocskát a pult mögött álló embernek. A legunalmasabb munka, amit csak elképzelni lehet. Előhúzza a zsebkendőjét, megtörölgette a homlokát, hogy egy kis időt nyerjen, mozdulatával azt a látszatot adva, mintha emberfeletti erőfeszítést hajtana végre. Elveszi a lappocskámat, helyette egy másikat ad a kezembe. Ennek zöld a színe.

New York egyik negyven valahány emeletes épülete előtt állunk meg. Abban fogunk néhány napig lakni. Magdaléna baráti közvetítések révén adja ki valahol a 38. emeleten fekvő lakásának az egyik szobáját, így sokkal olcsóbb és biztonságosabb is nekünk. A lift némán suhan fel velünk, hihetetlen gyorsan. A lakásnak két kicsi szobájából az egyiket kapjuk meg. A szállásadónk arcának igazi jellegét csillogó, kutakodó szeme adta. Valaha csinos lehetett, szépségét már elvesztette, de kisugárzását még megtartotta. Mindig résen állt, kíváncsi és figyelmes volt, válaszokra ösztönző. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor fényképezőgépet vett elő és készített rólunk egy képet. Nem tudtam mire vélni miért teszi, aztán kiderült. A nappalinak berendezett szobában egy alacsony asztalka állt. Üveglap fedte, mutatta az alatta elhelyezett különböző korú emberek képeit. Ők laktak korábban nálam- mondta, mindenki valamelyik kelet-európai országból érkezett. Igyekeztem jóindulatú érdeklődést mutatni. Úgy éreztem mintha egy titkos társaság tagjává tettek volna akaratomon kívül.



A moszkvai szálloda liftje mély zúgással lassan halad felfelé. Akkora, mint egy kisebb szoba. Amikor kilépünk a húszon valahányadik emeleten mind a két irányban végeláthatatlan folyosóra látunk. Néhány lépésnyire a liftajtótól egy asztal áll, mögötte egy testes asszony ül. Gondoktól szántott homloka, ázsiai szabású arcának mély árkai, mintha sötét ceruzával lennének kihúzva. Merev, mosolytalan mozdulattal kéri el a zöld lapocskát, cserébe végre megkapjuk a szobakulcsot. Hangtalan mozdulattal mutatja melyik irányba induljunk el. Az autóútnyi széles folyosón az épület kiszögeléseit követve teremnyi terek nyílnak, a hatalmas ablakokon túl a mélybe látunk. Messzi kilátás nyílik a városra. Minden halottnak látszik, már nem zajlik benne a nagyvárosi forgalom, a sugárutak életéből is hiányzik a lüktető elevenség. A sokemeletes házak kicsiknek tűnnek, egyedül a templomok aranyozott hagymakupolái csillognak még az alkony sötétvörös ege alatt a szelíden kanyarodó folyó túlpartjáról.

Ahogy váratlan, felkavaró élmény volt majd egy évtizeddel később kitekinteni New Yorkban is az ablakon. A tiszta, felhőtlen ég, a napsütés éles, szuvenír képeket tárt elénk. Messze látjuk a Empire State Building karcsú tornyát, a Brooklyni híd méltóságos ívelését. Az ablak leér a padlóig, az egész falat megnyitja a látvány felé. A szemközti felhőkarcoló ezer lakásának ablakai bántón verik vissza a fényt. Kinézve, messze a sugárutak mértani rendje a város térképét rajzolja elénk. Az autók játékszereknek tűnnek. Magasan fenn az utcák fölött élem át az emberi elkülönülés ritka élményét. Elképzelem, hogy néznek fel és találgatják, akik lenn vannak, mit csinálunk mi itt a magasban. Egyszerre voltam benn is kint is, kicsiny és nagy. Hiába tudom, hogy a vastag, dupla üveglapok megvédenek a kizuhanástól, szédülve merek csak a mélybe pillantani. A légmentesen záródó ablakon a hangok nem jutnak át, emiatt minden valószerűtlennek tűnik. Az acél és üveg felhőkarcolók biztonságában mindenki úgy érezheti magát, mintha szabadon lebegne elidegenedett világa fölött, a mennyei magasságokban, miközben a mindenség zajtalanul és elegánsan körülötte forog.
Magyar Nemzeti Digitális Archívum • Hotel Ukrajna, Moszkva - képes  levelezőlap

Végre beléphetek a moszkvai szálloda nekem szánt szobájának az ajtaján, meghökkenve látom milyen hatalmas szobát kaptam, egy népes család is elférhetne benne. A széles ágy magányosan áll a falhoz tolva. Középen perzsamintás hatalmas szőnyeg terpeszkedik. Leülök az elfüggönyözött ablakkal szemben a merev hátú terebélyes pamlagra. Végre magam vagyok. Valami ébredezni kezd bennem, valami megmagyarázhatatlan aggodalom és nyugtalanság, mintha egy láthatatlan hatalom figyelne folyvást. Olyan érzés volt ez, mint amikor az ember a sűrűsödő homályba, vagy a lassan permetező esőbe tekint, és a komor balsejtelmek hatalmába kerül, pedig nincs semmi kézzelfogható oka a rosszkedvének.

Sok évvel később olasz partnerünk utazott Moszkvába, felhívtam a figyelmét, hogy vigyázzon, mert minden szobát lehallgatnak. Nem hitte el. Amikor legközelebb jött hozzánk elmesélte, hogy mi történt. Amikor megérkezett és elfoglalta a szobáját, látta, hogy a fürdőszobában nincs törülköző, a WC-ben papit. Felhívta a feleségét, hogy szerencsés megérkezéséről beszámoljon. Kérdezte, hogy milyen a szoba. Ne is mond, képzeld nincs törülköző, WC papír. Alig fejezte be a beszélgetést, kivágódott az ajtó és két nő viharzott be. Hozták a törülközőket, a WC papírt. Na akkor eszébe jutott, amit mondtam neki. Hasonlóról számolt be Faludy az önéletrajzában. Már második emigrációja idején Aczél Tamással az Irodalmi Újságban együtt dolgoztak. Elmesélte mit tapasztaltak Moszkvában a feleségével a szállodában, amikor a Sztálin-díj átvételére utaztak. Gyönyörű szobát kaptak, fehér selyemtapétával és márvány éjjeliszekrényekkel. Aczél megnézte a szobában lévő telefont, és ahogy megfordította felkiáltott meglepetésében, mert a készülék talpán a gyári cédulán azt olvasta: Telefongyár, Budapest. Látod szólt a feleségéhez, ezt is tőlünk lopták! Rövidesen megérkezett maga Férceva asszony, a Szovjetunió akkori kultuszminisztere, és autón elvitte őket a Sztálin-díj ünnepélyes átvételére a Kremlbe. Mikor visszaértek a szállodai szobájukba, Aczél Tamás meghökkenve állt meg az éjjeliszekrény előtt. A telefont, míg távol voltak kicserélték egy fekete, orosz gyártmányú készülékre.

Ugyanezt a furcsa szorongást életem át New Yorkban megérkezésünk délutánján. Gondoltuk sétálunk egy kicsit, a repülőtér közelben fekvő, a szállodánkat környező utcákban, de alig tettünk pár tíz métert felmértük, hogy nem vagyunk biztonságban. Mindenütt gyanús alakok kószáltak, méregettek minket tompa, vizenyős szemekkel, gyors, nyugtalan tekintetekkel. Az értelem legcsekélyebb nyomát sem tudtam rajtuk fölfedezni. Kihívó viselkedésük semmi jót nem ígért. Mosolyunk hamar lehervadt. Nehéz felhő takarta el lassan a napot, árnyékba borítva az utcát. Messziről látszott rajtuk, olyan környezetben nőttek fel, ahol a testi erő, az ököljog érvényesült mindig. Inkább visszafordultunk, megszaporáztuk a lépéseinket, csak lopva mertünk magunk mögé nézni, nem követnek-e minket. Megkönnyebbülve léptünk be a dupla kapun egy kis nyugodj meg lélegzés után.

Most veszem észre, hogy a moszkvai szobám ágyával szembeni kis asztalkára helyezett televízió be van kapcsolva. Díszlépésben éppen katonák menetelnek benne, egyszerre emelik a lábukat, fejüket mereven balra fordítva tartják. Fehér kesztyűs kezükben kalasnyikov. A néma képek fokozzák a fenyegető érzést bennem. Felállok és a készülékhez megyek, keresem rajta a gombot, amivel ki lehet kapcsolni, de nem találom. Alaposan körbekutatom, de csak egyetlen recés szélű forgatható kapcsolót találok, azzal a képet kikapcsolni nem lehet csak világosabbra, vagy sötétebbre állítani. Nem baj – gondolom – akkor kihúzom a konnektorból a zsinórt. Végigtapogatom a készülékből kijövő fekete drótot, de az nem egy dugaszban végződik, hanem ismeretlen helyre távozik a falon át. A lehető legsötétebbre állítom a készüléket. Ledőlök az ágyra, a halvány vibrálás furcsa elektromos töltést visz a levegőbe. A képernyőn az alakok már nem vehetők ki, de a szétfolyó árnyak masíroznak tovább.

Reggel ahogy áthaladunk az asztalok között, hogy a pultnál megtöltsük a tányérunkat a legkülönbözőbb alakokat figyelhetjük meg a vége nincs ebédlőben. Először az indiai repülőtársaság légikisasszonyai tűnnek fel, ahogy néma léptekkel, mezítláb vonulnak a termen át tarka tüll-lepleikben, aztán a jellegzetes türkmén-sapkás, szakállas férfiak csoportját figyelhetjük meg a fonott hajú, szőke, göndör hajú nők karéjában. Kikerüljük a megrakott tányérokkal már visszafelé igyekvő nyakkendős, öltönyös nyugat-európai üzletembereket. Vizsgálgatjuk a reggelinek felkínált nekünk szokatlan ételeket, olajos halakkal teli tálakat, a nyúl formájú pástétomokat, a forró húsos pirogok kínálatát. Beállunk a hatalmas szamovár előtti hosszú sorba. Egy jól megtermett lány adagolja a teát, arca kerek, fekete, élénk szeme mindenkit alaposan megvizsgál. A szállodai ételek gazdagsága éles ellentétben áll a moszkvai üzletek sovány kínálatával. A hentes kirakatában csupán néhány ötliteres uborkás üveg árválkodik.

Eszembe jutnak gyermekkorom se vége, se hosszú sorai az üzletek előtt. Milyen nehéz volt a várakozás lélektanilag legnehezebb részén túljutni, amikor végre az üvegajtón belülre kerültünk. A tömeg tagjai, amíg be nem jutottak az üzletbe méltatlankodtak. Juli sokat mesélt a falusi pékség előtti sorban állások kínjairól, amikor valaki oda kiáltotta az eladónak rájuk mutatva, hogy ezeknek ne adjanak, a nővérük a pápa szeretője. Annyi volt belőle igaz, hogy Margitka szalézi nővérként élt 1948 óta Olaszországban. A tömeg reagálása öngerjesztő módon növekedett, egy lökés és máris kint találták magukat a sorból.

De nincs sok időnk nézelődni, vezetőnk sietős léptekkel a metró lejáratához kormányoz minket. Az ízléstelen szocreál, cirádás lámpákkal díszített, földalatti megálló zsúfolásig tele van emberekkel.

Hamarosan a Vörös téren találjuk magunkat. Mi mindig ezen a néven hallottuk emlegeti. Egyáltalán nem véletlen, hogy a bolsevik időkben teljesen elhalványult a krasznaja szó régebbi, vagyis a szó szépet kifejező jelentése. A teret uraló Kreml falai és a bástyaszerű tornyát uraló hatalmas csillagnak a színe a Vaszilij Blazsennij-székesegyház szépséges épületének hatását háttérbe szorította, és be kell látnom mindenképpen indokolttá tette a szó jelentésváltozását a moszkvaiak tudatában. Az első ami meglep, hogy sokkal kisebbnek tűnik, mint amilyenre a filmekből emlékszem rá. Megtudjuk, hogy a szovjet időkben, különösen a Lenin-mauzóleum megépítése után a tér az új rend jelképe lett, és hivatalosan is a szovjethatalom központi rendezvényeinek helyszínévé lépett elő.

Az óceán partján állunk, ahonnan a kis hajó indul a szigetre, ahol a szabadság híres nőalakja vár minket. Amikor belépünk a szobor alatti múzeum első termébe éppen egy magyar nő mondatát halljuk a hangszóróból. Egymás után szólalnak meg a különböző európai nyelveken az Amerikába érkezettek. Különösnek vélem, hogy éppen akkor került sorra a magyar kivándorlóval felvett bejátszás, amikor mi belépünk. Talán nem is volt véletlen. Véletlennek mondhatjuk, ha a két dolog között oksági összefüggés nem lehet, de vajon így volt-e ez a mi esetünkben, vagy éppen ellenkezőleg, a mi ottlétünk és a magyarul elhangzó mondat időbeli egybeesése igenis előre meghatározott dolog volt, ahogy minden, ami velünk történt eddig és még történni fog? A lassan forgó falon arcképek ezrei fogadnak, követnek tekinteteikkel minket. Az eredeti fotográfiák különböző nemzetek fiait és lányait mutatják. A férfiak bajszos képeit, az asszonyok fejkendős portréi váltják fel. A szemek fájdalmat, fáradságot vagy elszánást fejeznek ki. Az új világba érkezés után a boldog jövő reménye rajtuk.

Tudta, hogy a Szabadság-szobor eredetileg egy muszlim nő szobra lett volna?  | 24.hu

Irat Vándormozgalom.

Hazánk népessége élénk vándormozgalomban él; egyfelől jelentékeny belső vándorlás folyik, melynek folytán a vármegyék lakossága kölcsönösen kicserélődik s különösen a városok magukhoz vonzzák a körülöttük elterülő, de még a távolabbi vidék lakosságát is, másfelől az ország határain túl is halad a mozgalom. Külföldről hazánkba csak jelentéktelen bevándorlás folyik, annál nagyobb arányú azonban népességünknek külföldre való kivándorlása. Ez négy irányba folyik. A Dunántúl nyugati vármegyéi Ausztriába, és kivált Bécsbe vándorolnak, ahol 1891-ben 222139, illetve 115133 magyar honosságú egyén íratott össze; a Dunántúl déli vármegyéiből, valamint Bács-Bodrogból és Torontálból Horvát-Szlavónországba özönlik a népesség, ahol ma már 112041 magyar honos él. Erdély keleti és déli háztármegyéinek népét Románia (főleg Bukarest) vonzza, ahol közel 50000 magyar telepedett le. Végül a felföldből, nevezetesen Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén, Ung, Gömör és Liptó vármegyékből nagy néptömegek vándorolnak az észak amerikai Egyesült Államokba; az amerikai statisztika szerint oda M.-ból bevándorolt: E néptömeg legnagyobb része Pennsylvaniában és New-Yorkban telepszik le s ma egyedül New-York városában több mint 12000 magyar él, az Egyesült-Államok egész területén pedig 1890-ben 62435 magyar találtatott (1870-ben 3737, 1880. 11526). ( A Pallas nagy lexikona)

Nem jutunk fel a szobor tetején kialakított kilátó magasságáig, mert váratlanul sziréna hangja harsan, a múzeumőrök kiterelnek minket az épületből. Vihar közeledését jelezték. Visznek minket vissza a szárazföldre. Madárszárnyak csattogása hallatszik. Szomorúan nézzek vissza a szabadság asszonyára, tudom már soha nem lesz módom magamévá tennem az óriás nőt, az Amerikába igyekvő milliók szimbolikus alakját

A Lenin-mauzóleum előtt hosszú, hosszú sor áll. Nekünk szerencsére nem kell beállnunk. A Gum áruházba nézhetünk be. A silány holmik nem vonzanak minket, inkább az embereket figyeljük. Egy középtermetű, erős testalkatú férfi kabátot próbál. Sehogy sem akar rajta jól állni, gombszerű, fekete szeme haragossá teszi a tekintetét, vastag bajusza követi szája lekonyuló ívét. A kabát ujja nem éri utol a kezét, mégis valahogy bőnek találja, elégedetlenül csóválja a fejét. Váratlanul az indiai légitársaság stewardessei bukkannak elő, már nincsenek mezítláb, színes saru van a lábukon.
Gördülő mesefolyam: Moszkva, Pétervár, egyebek - www.benbe.hu

Megkeressük a testvérlapunkat. Egy hatalmas bérház pinceszintjére kell az utca felől lemennünk. Végre átadhatom az ajándékot. Csupa kedves arcú férfi és nő. Az orosz nyelv iránti ellenszenvem is eltűnőben van, keménysége, a sok mássalhangzó érces dallama férfiassá teszi hangzását, megfigyelem, hogy az orosz nők hangja milyen mély és sötét, sohase csilingelő. Az orosz nyelv, ez a az idegen, nekem olyan sok kudarcot okozó nyelv, mint minden nyelv titokzatos, láthatatlan jelene, zöngése most másképpen hatott rám. Kezdem megérteni hogyan formálta az itt élő emberek gondolkodását kemény hangzása, vezényszavai, hogyan fakasztott mosolyt vagy félelmet valakinek az arcára. Kérdezem hol van a mosdó. Alig férek el benne, a kagylón nincs WC ülőke, a lehúzó fogantyúja hiányzik, a papírtartó üres, nem tudom megmosni a kezemet, hiába tekergetem a csapot, víz nem jön belőle.

A következő nap korán kelünk, amikor a szobából a lifthez igyekszem már ott ül az asszony, akinek nincs más dolga, mint elvenni a szobakulcsokat. Magyarul köszöntöm, próbálom mosolygósra hangolni, átadok neki egy otthonról hozott, levendula illatú Caola szappant, és láss csodát, a mogorva arc felderül.

A vnukovói repülőtérre tartunk. Az autóbuszból nézzük az elfogyó lakótelepi, egyformára épített házakat. Az út fölé hatalmas transzparenst szereltek, a cirill betűs feliratot nem értem, kérem Ivánt fordítsa le, „Előre, töretlenül a lenini úton!”- mondja fáradt hangon. Gyönyörű ez a jelmondat, különösen egy széles autóúton tűnik annak. A hatalom, ha nem tudja, hogy merre van az előre, mint valami varázsigét írja egünkre az elkoptatott formulát, mintegy igazolásul a semmitevés elfedésére. Olyan ez is, mint a ritkán elhangzó kritikai megjegyzések elhallgattatására kitalált pártmondat: „sajnos a gyakorlat még elmarad az elmélettől elvtársak”.

Kiérünk a városból, az utat kétoldalt elhanyagolt, bevetetetlen szántóföldek kísérik. Távolabb néhány igazi falusi rönkfából készült ház látszik, mellettük kút. Néhány sovány kecske néz csak felénk, úgy állnak mozdulatlanul a ritkás, csupasz bokrok között, mintha nem is élő állatok lennének. Egy hajlott hátú öregasszony egy csupasz faágat húz maga után, a ház felé igyekszik.

Kiderül, hogy a Tbiliszibe induló gépünk reggel hét óra helyett délelőtt kilenckor indul csak. Várunk. Az értelmetlenné vált korai felkelésünk rosszkedvűvé tesz minket, éhségérzésünk egyre nő a kimaradt reggeli miatt. Végre beszállhatunk, az utasok tömegének meg kell várniuk, amíg a különleges utasok felszállnak, mi is közéjük vagyunk sorolva. Élénk tekintettel figyelik kis csoportunk felfelé igyekvő lépéseit, arcukon a megvetés és az irigység keveréke. Tiszta ég alatt lent vége nincs síkság terül elénk, az utakon nagy ritkán tűnik csak fel egy-egy magányos gépkocsi. A Kaukázus gyűrt hegyláncaiban gyönyörködünk, éles vonalat rajzolnak a völgyek sötétjéből kiemelkedő, gyöngyház-fehér hegycsúcsok.

Hír, hír hátán 1991 I. szám

Magyarországi népvándorlás keresztútján. Napjainkban nagy nyomás hárul hazánkra a tekintetben, hogy néhány éve egyre csak nő az itt menedéket keresőknek és a bevándorlóknak a száma. A jogi szabályozásban nagyon is sürgős e hiányoknak a pótlása, hiszen az érvényes normák ma csupán néhány részletkérdésre adnak választ. Egyebek között a „klasszikus” politikai üldözöttek és a rendezett körülmények között érkező bevándorlók jogi helyzete mondható viszonylag megoldottnak. Ám a címben is jelzett újkori népvándorlás – teljes összefüggésrendszere átfogó, joghézagoktól mentes programot kíván meg. (Élet és Tudomány,)

Őszhajú, magas, erős testalkatú férfi vár minket. Könnyű, gyors léptekkel jön oda hozzánk, kemény kézszorítással üdvözöl. Nemes vonású, barna arcát, élénk szem egészíti ki. A városba vezető úton elénk tárul az egymás mögött magasodó, dombokra épült házak sora. Az idegen formájú templomok ódon épületei között apró, fabetétes, balkonos házak, meredek, macskaköves utcák kanyarodnak. Egy igazi grúz étteremben kötünk ki. Egy kosárban asztalunkra teszik a meleg, grúz, lepényszerű kenyereket, az illatos lavast. Törünk belőle, a fatálkában levő zöld növényekből kínálnak minket, mutatja hogyan kell fogyasztani. A hosszú szárak hegyét bele kell mártani a sóba és a kenyérfalatokhoz harapni belőle. Finom grúz bort szolgálnak fel nekünk. Vendéglátónk elmeséli, hogy amikor „a nagy testvérország” része lett Grúzia a szovjet urak azonnal létrehoztak egy alkoholelvonó intézetet, hiába mondták, hogy náluk nincs alkoholizmus, nem hittek nekik. Egy év alatt összesen egy beteget kellett gondos kezelésben részesíteni.

Másnap egy egyetemi professzorhoz megyünk, aki a grúz-magyar történelmi kapcsolatok kitűnő ismerője. Rögtönzött előadásával kápráztat el minket, régi könyveket mutat nekünk, köztük az első grúz nyomtatott kötetet, kiemelve, hogy a két nemzet közötti szoros kapcsolatot Misztótfalusi Kis Miklós alapozta meg, hiszen ő metszette az első nyomtatáshoz a grúz ábécé betűit. Órákat töltünk az ételekkel roskadásig megrakott, terített asztal mellett. Minden sajtot, előételt és sültet, minden grúz ételkülönlegességet, bozartmant, csahohbilit, baszturmát és még ki tudja mit, végig kell kóstolnunk, mert jól tudjuk, hogy visszautasítani semmit sem illik. A grúz asztalnál szigorú rend uralkodik, erről a tamada gondoskodik, aki általában a házigazda, így van ez most is. Ő szabja meg ki mondja a pohárköszöntőt. Következnek is egymás után a tósztok, elsőként természetesen a vendégeket, vagyis minket köszöntenek. Kezünkben tartott pohárral állunk, és élvezettel hallgatjuk, a remekbe szabott beszédeket. Nemrégiben olvastam, Andor Hencke, aki tolmács volt a német-szovjet megnemtámadási szerződéskötéskor Moszkvában, és később a Harmadik Birodalom külügyminiszter-helyettese lett, az amerikai kihallgatói előtt tett vallomásában büszkén mesélte el, hogy ő volt, aki lefordította Sztálin Adolf Hitlerre mondott pohárköszöntőjét, ami valahogy így hangzott: tudom, mennyire szereti a német nép a Führerét, ezért az ő egészségére iszom. Ne felejtsük el Sztálin grúz volt, nagyon tudta mikor milyen pohárköszöntőt kell mondani.

Mivel csak fordításban halljuk valószínűleg nem jut el hozzánk a szónokok ékesszólásának, humorának és költői tehetségének minden árnyalata, de azt érzékeljük, hogy valóságos szellemi vetélkedő alakul ki az asztal körül. A gazdag költői képeket, metaforákat tartalmazó beszédek alkalmasak arra is, hogy a két népnek a szomszéd népek általi leigázásaira utalva, a jelen kor történelmében rejlő párhuzamaira is tegyenek rejtett utalásokat. A poharat minden egyes tószt után fenékig kell üríteni, kivéve azt a személyt, akire a tósztot mondják, az ugyanis csak néhány kortyot ihat a borából. Aki nem bírja az italt meg kell tanulnia hosszú tósztokat mondani, hiszen amíg a szónoklata tart nem kell innia. Megpróbálok rögtönzött válaszomban én is finoman jelezni, hogy értettük, mi a közös a sorsunkban. Nem könnyű a feladat, mert sejtjük, hogy tolmácsunknak nem csak fordítania kell, hanem majd jelentenie is arról amit mondunk.

Recept SASLIK-BASZTURMA

Hozzávalók: 50 dkg bélszín, 2 hagyma, 2-3 szál zöldhagyma, 1-2 evőkanál borecet, 1 babérlevél, 4-5 szál petrezselyemzöldje, 1 kiskanál őrölt bors, 2 kávéskanál só

A húst kockákra vágjuk, és beletesszük egy porcelántálba vagy zománcozott edénybe. Rászórjuk az apróra vágott hagymát, ráöntjük az ecetet, beletesszük a babérlevelet, megsózzuk, megborsozzuk, és két-három órára hideg helyre tesszük. A húsdarabokat nyársra húzva parázs fölött sütjük. Tálaláskor apróra vágott zöldhagymával és petrezselyemzölddel díszítjük.

BÁRÁNYHÚSBÓL VAGY DISZNÓHÚSBÓL KÉSZÜLT SASLIK PADLIZSÁNSASLIKKAL

Hozzávalók: 50 dkg disznó- vagy bárányhús, személyenként 1 közepes nagyságú padlizsán, farokfaggyú2-3 szál zöldhagyma és menta, 1/2 kávéskanál őrölt bors 2 kávéskanál só.

A húst kockákra vágjuk, megsózzuk, felhúzzuk a nyársra, és parázs fölött állandóan forgatva megsütjük. Körítésként padlizsánsaslikot adunk mellé. A padlizsánokat hideg vízben megmossuk, a kocsányát levágjuk, majd késsel hosszanti irányban nem túl mélyen bevágjuk. A nyílásba megsózott, megborsozott farokfaggyút, valamint ízlés szerint apróra vágott koriander zöldet, petrezselyemzöldet, mentát teszünk. Az így elkészített padlizsánokat keresztben felhúzzuk a nyársra, és parázs fölött puhára sütjük. A padlizsánokat először a bevágott oldalukon sütjük meg.

Grúz barátunk a zongorához ül és ősi grúz dallamokat játszik, büszke zenéjükre, melyben már a XII. században megjelent a többszólamúság. Nehéz elhinni, hogy ez a melegszívű, nemes jellemű nép adta a világnak Sztálint, akiről köztudott volt, hogy nagyon szerette a komoly zenét. Nos, egy este Mozart Á-dúr zongoraversenyét hallgatta a rádióban, ami igen nagy hatást tett rá. A szólót Marina Jugyina a kiváló orosz zongoraművésznő játszotta. Az istenként tisztelt, korlátlan hatalommal bíró főtitkár a széles körben keringő történet szerint állítólag még el is sírta magát meghatottságában, bár nem tudom ki látta ezt, de nem is ez az érdekes. Tudjuk, hogy a művészek életét nagy figyelemmel kísérte halálukig, a balerinák felé meg még kitüntetettebb érdeklődéssel fordult a kommunista vezér. Telefonált a rádióba, hogy megtudja ki játszotta a zongoraszólót az imént közvetített hangversenyen, Marina Jugyina - szólt a válasz. - Remélem meg van lemezen? - kérdezett tovább. - Természetesen. - Akkor kérem küldjék el holnap reggel nekem a Kremlbe! Jellemző módon a zenei rendező nem merte bevallani, hogy élő közvetítés volt, és nem készült róla felvétel. Nem volt mit tenni, a zenekar és Maria Jugyina újra eljátszották a darabot, hogy rögzíthessék. A lemezgyárban hajnalig el is készült a felvételről egy példány, hiszen annak reggel a pártfőtitkár asztalán kellett lennie.ii Itt, ezen a ponton eszembe jut még egy történet. Ez Rákosiról szólt. Állítólag valamikor az ötvenes évek elején egy augusztus huszadikai beszédében - amit akkor az új kenyér ünnepének neveztek -, kijelentette szeptember 1-re pedig minden gyerek kezében új tankönyvet adunk. A baj csak az volt, hogy erről a Tankönnykiadót elfelejtették értesíteni, a vállalat vezetői csak a beszéd közvetítéskor értesültek róla. De ha Rákosi pajtás megmondta, akkor annak úgy kell lennie, és rohammunkával el is készültek az új tankönyvek. Jugyina hamarosan kapott egy borítékot, húszezer rubel volt benne. Hihetetlenül nagy összeg volt ez akkoriban. Azonnal megírta a választ: „Köszönöm a segítséget, Joszif Visszarionovics. Imádkozni fogok Önért éjjel-nappal, és kérem az Urat, bocsássa meg a nép és az ország ellen elkövetett nagy vétkeit.” A pénzt átadta az egyházának. A művésznő ugyanis mélyen vallásos volt, minden fellépésekor nyakában keresztet hordott. Sztálin a szokatlanul bátor levelére nem válaszolt, és ami még meglepőbb Jugyinának nem esett bántódása. Sőt, amikor 53-ban a generalisszimuszt holtan találták a dácsájában, állítólag éppen ez a felvétel volt a lemezjátszón. Szvjatoszlav Richter, a nagy pályatárs is nagyra tartotta a zongoraművésznőt, volt néhány zenedarab, amit soha nem volt hajlandó eljátszani, ez a Mozart mű is köztük volt. Ha kérdezték, miért nem játssza, azt felelte, mert olyan kitűnően, mint Jugyina, nem tudnám úgysem eljátszani.

A következő nap gyalog sétálunk a fák szegélyezte kis utcácskákban, az öreg, roskatag épületek között. Feltűnik, hogy a járókelők mennyivel jobban vannak öltözve, mint a Moszkvaiak. Megtekintjük a katedrálist. Szambeba tele van hívőkkel, a misét a grúz pátriárka, a Katholikosz celebrálja. A kórus egyházi dalokat énekel, a szokatlan szertartásrend, a hívők áhítattal teli tekintete mély hatást vált ki belőlünk.

Szentháromság székesegyház, Tbilisi, Grúzia — Stock Fotó © markovskiy  #72468369

A program folytatásaként ellátogattunk a grúz Pszichológiai Intézetbe. A szerény épület öreg kiszáradt faajtaján átlépve, aládúcolt lépcsőházba jutunk, a festék tenyérnyi lapokban foszladozik a falakról. A várószobát egy régen letűnt kor illata lengi át. Az intézet hajdani nagyjainak portréi, hatalmas keretekbe illesztett, múltszázadi arcok köszöntenek minket akárhova nézünk. Középen, a többinél egy kicsit nagyobb méretű festményről, egy barátságos férfi, okos tekintete néz biztatóan ránk. Átkísérnek minket egy párnázott, szárnyas ajtón, ormótlan kerek asztal terpeszkedik a szoba közepén, támlás székek veszik körbe. Egy teljesen kopasz férfi lép be. Szinte minden átmenet nélkül, mintha az egyetemi előadásán lenne, ismertetni kezdi a beállítódás lélektana néven világszerte idézett elméletét. Mély, ünnepélyes hangja tele van azokkal a torokhangokkal, amelyek akkor sem tűnnek el a grúzok beszédéből, ha oroszul szólalnak meg. Jó előadó, érdekes példákat hoz, élvezettel hallgatjuk. Meggyőzően érvel amellett, hogy helytelen a pszichikus jelenségeket azonosítani a tudattal, mert ahogy nevezi „szükségszerűen elvezet a pszichofizikai paralelizmus téves filozófiai álláspontjához.” Az irányzat hívei szerint az általuk feltárt és kísérletesen bizonyított "beállítódás" egy olyan "nem tudatos" mechanizmust képvisel, amely a legkülönfélébb pszichológiai folyamatok meghatározója és szabályozója. Nem minden lesz világos számomra, de érdeklődéssel hallgatom. Amikor vesztett valamit a beszéde a szónokiasságából, tolmácsunknak láthatóan könnyebb volt megérteni, amit mondani akart, a fordítás is pontosabb lett. Valóban, a cél elérése szempontjából fontos a környezeti ingerek észlelése, hogy képesek legyünk a kellő pillanatban végrehajtani a megfelelő cselekedeteinket, ezt talán éppen az eltérítő ingerek ellen mozgósított beállítódásunk fenntartásával érhetjük el, teszem hozzá magamban csendesen. Ez a képességünk tesz alkalmassá arra, fűzöm tovább magamban a gondolatot, hogy szükség esetén hatékonyan tudjunk váltani stratégiát, változtatni terveinken.

Furcsamód a szomszéd szobából időnként hancúrozó gyerekhangok szüremlenek át. Közben bejön a szobába egy férfi, akinek a ruhája tetőtől talpig kék, a szeme is kék, kifogástalan ruházatán sehol egy gyűrődés vagy folt, sehol egy porszem. Felénk biccent, az ablak közelében álló hatalmas íróasztalhoz igyekszik, valamit keresgél, közben pipára gyújt, fátylas tekintettel valahová a messzeségbe néz, mintha valami emlékét kutatná. A nyitott ablakon egy röpke kis fuvallat leng be, hogy elérjen minket is virágillatú füstje. Már búcsúzkodunk, amikor egy újabb ember lép a szobába, ő is kezet fog velünk, szigorú arcéle akár egy tábornoké is lehetne. Nehezére esik neki a beszéd, talán a hamis fogsora miatt, amit láthatóan rövid ideje hord csak. Egy-egy könyvet ad át nekünk. Néhány cirill betűs oldal után a lapok a régi grúz betűkkel vannak tele.

Vermontban Margit bemutat minket az első családnak, akiknél először lakott. Az apa közgazdász és az egyik kórház igazgatója. Ott ugyanis a kórháznak nem orvos a vezetője. Elvisz minket a munkahelyére is, ahol büszkeséggel mutatja meg az idős betegek rehabilitációját végző részleget, bemutat néhány orvosnak is. Az intézet orvosai függetlenek egymástól, mindenkinek jól berendezett rendelője van, mindennel fel vannak szerelve, ha kell vért is tudnak venni és egy automata vérvizsgáló készülékén azonnal megkapja az eredményt is. De van saját EKG gépe is.

Tbilisziben nehezen tudok elaludni az autótülkölések, az utcáról beszűrődő beszélgetések zajára. Az emberek mintha félnének a csendtől, ezekben a késői órákban is hangosan beszélgetnek. Nem tudom mit mondanak egymásnak, de gondolom ugyan úgy, mint nálunk ők is semmiségekről diskurálnak, az untig ismételt szavakat, az agyonkoptatott mondatokat ismételgetik egymásnak, a fociról, a nőkről, az időjárásról, csupa olyan dologról amivel elterelhetik gondolataikat az igazi gondjaikról.

Reggeli, majd utazás autóval Mtskheta városába, mely az i. e. III. századtól az V. századig a Grúz Királyság székhelye volt. A ránk záporozó adathalmazt nem próbáljuk megjegyezni, inkább igyekszünk a város ősi atmoszférájából minél többet megőrizni, élvezni a hegyekkel körülvett város látványát, megfigyelni az itt élő embereket. Mint például azt, aki éppen szembejön velünk, gyors léptekkel jár, karját himbálózva lógatja, fontoskodó arccal tekint ránk, haja művésziesen hosszúra van növesztve. Fején a jellegzetes grúz sapkát hátratolva viseli, hátán valamilyen népi hangszer lóg. Megpróbálom elképzelni az itt élő emberek életét, a miénktől különböző szokásaikat, és azon töprengek vajon milyen sors várna rám, ha itt kellene a hátralévő éveimet leélnem.

Másnap tovább utazzunk Bostonba. Azzal az ezüstszínű busszal, amit annyi filmben láttam már. Hosszú volt az út mégse unalmas, annak ellenére, hogy a busz utasaival együtt sok órán át kell néznünk a vigasztalan tájat. Az út menti reklámtáblák színeit a napfény már kiszívta. Tarka autókaravánok kúsznak, hagynak el minket gyorsan a mellettünk levő sávban. Sokszor megállunk a teljes pusztaságon át vezető főútvonal mentén található kis vidéki településeken. Betérünk az állomások mellé telepített falatozókba, eszünk igazi Hot-dogot, iszunk amerikai híg kávét, nézzük a baseball sapkában étkező egyszerű embereket. A helyiségek berendezése mindenütt szegényes, és csaknem üres. Éppen ilyennek képzeltem olvasmányaim alapján őket. Egy zömök, nyakkendős férfi, egy szeme alatt sötét karikákkal díszített, halálsápadt fiatal nőt kísér be éppen, láthatóan sem az apja, sem a soron levő partnere nem lehet. A portól szürke ablakokon a napsugarak megtörnek, a sok használattól elgyötört asztalok az áporodott cigarettafüstbe vesznek.

Hálókocsival utazunk tovább Jerevánba. A kopott plüsshuzatú fekvőhely, a valamikori előkelő berendezés, a foszlott sötétítő redőny, a nedves padozat, amit sebtében moshattak fel, és így még piszkosabbnak tűnik, mutatja az új világ utasainak igénytelenségét. Az ablak mögötti világ némán suhan el a vonat mellett. Nagy néha világolnak csak fel egy távoli falu vagy város fényei. Ismeretlen nevű állomáson robogunk át. A peronon vattakabátos, borostás arcú férfi áll, lába mellett vászonzsák, kopott bőrönd hever, üveges tekintettel néz a lassító, majd megállás nélkül tovább suhanó vonatunk után. A mély feketeségből a hegyek meredek, kopár falai sejlenek fel. Lefekvéshez készülődök. A frissen felhúzott párna huzatának szürke színe nem kelt bennem bizalmat. Bőröndömből előveszem a törölközőmet, azzal terítem le mielőtt ráhajtanám a fejemet. Nem tudok aludni. A vasúti kocsi hatalmas kilengésekkel zakatol alattam, az alvás és az ébrenlét határán lebegek, nyitva a szemem, de a sötét álomárnyak benne nyüzsögnek, a képek kisiklott, felborult vasúti kocsikat mutatnak.

Amikor Pistivel a nyugat-európai utunkról már visszafelé tartottunk kényelmesen utaztunk Párizstól Münchenig, annak ellenére, hogy zsúfolásig tele volt a vonat utasokkal. A mi kupénkba nem keresett helyet senki, pontosabban megpróbáltak, de mikor kinyitották az ajtót visszahőköltek, és gyorsan kifaroltak. Az oka az volt, hogy rettentő bűzt éreztek. Én ugyanis mielőtt elindultunk be mentem egy párizsi sajtüzletbe és egy nagy papírzacskónyi mindenféle érett, különleges sajtot összevásároltam. Mi már nem éreztük a tömény szagot, de aki először szimatolt a fülke légterébe az erős késztetést érzett, hogy meneküljön. Végigheveredtünk az üléseken és békésen aludtunk. A folyosón a pótüléseken ültek villámló és megvető tekintetetekkel méregettek minket, de nem törődtünk velük. Azóta is nagy rajongója vagyok a francia sajtoknak. Münchenben a szálloda szobáját is elárasztotta a sajtszag, amit könnyen össze lehetett téveszteni a lábszaggal. A takarítónőről kiderült, hogy magyar és megsajnált minket, mondta, hogy adjuk oda neki a koszos ruhánkat, majd ő kimossa. Mondtuk, hogy nem mi árasztjuk a bűz, hanem a francia sajtok. Hiába tettük többrétegű nejlon zacskókba, nem használt. Elkérte és betette valahol a jégszekrénybe. Mire megérkeztünk Budapestre már a legtöbb Camembert folyékony, és igen érett állapotba került, nem csoda, hogy rajtam kívül más már nem kért belőlük.

A jereváni pályaudvaron egy fekete ruhás, fekete hajú nő vár minket. A negyvenes éveiben járó asszony belső békét, nyugalmat sugárzó tekintetével kitűnik a sok fáradt, megtört arcú ember közül. Határozott mozdulattal tessékel minket fel a trolibuszra. Néhány megálló után leszállunk egy sokemeletes modern épület, a szállodánk közelében. Valami adminisztratív hiba történhetett, mert az előre regisztráltak nevei között a miénk nem szerepel. Kísérőnk nem jön zavarba, int, hogy üljünk le. Várunk. Egy munkaruhás férfi a hotel halljának seprésével van éppen elfoglalva. Egy széles fejű partvis van a kezében, apró lépésekkel halad előre. Láthatóan azon igyekszik, hogy a lassított felvételnek tűnő műveletével kitöltse munkaidejének a nagy részét. Időnként megáll, rátámaszkodik a seprű nyelére, körbenéz. Minket is alaposan megvizsgál. Talán egy órába is beletelik amíg végre megkapjuk a szobánk kulcsát. A söprögető férfi ezalatt még a terem felével sem végez.
Jereván: Örményország fővárosának látnivalói

Az autó ablakából nézzük az alattunk örvénylő gyors folyású folyót, csodáljuk a Jerevánt három oldalról körbevevő hegyeket, a távoli Ararát hósipkás csúcsait. Az 1915-ös, több millió örmény áldozatot követelő genocídium emlékhelyét látogatjuk meg. Nem véletlen, hogy legelőször ide vezetnek minket, az örmény nép fájdalmas emlékét még mindig sokan tagadják a világban. Nincs lehetőségünk, hogy elmondjuk a mi népünket is sújtó, felejteni próbált, vagy eltagadott, hasonlóan tragikus események történeteit. Megrendülve nézzük a hatalmas fáklyára emlékeztető építményt, megpróbáljuk elolvasni az idegen betűket, nem értjük mégis tudjuk miről szólnak a feliratok.

Nem messze a várostól, egy kis településbe visznek minket. Itt megnézhetjük hogyan sütik ősi módon, egy földbe vájt gödör tüzes falára tapasztva, a kovászolatlan kenyeret. Nyilvánvalóan csak turista látványosság ez ma már, de érdekes megfigyelni a lepénytésztát formázó asszonykezeket, a gyakorlott ügyes mozdulatokat. Mi is kapunk egy hatalmas még forró lapot, alig bírjuk a kezünkben tartani, annyira éget. Megkóstoljuk, érdekes, a pászkára emlékeztető íze van, megenni az egészet képtelenség, nem tudjuk mit kezdjünk vele, odaadjuk hát egy járókelőnek, aki örömmel fogadja el.

Másnap Ecsmiadzinba, az Örmény Apostoli Egyház központjába látogatunk, katedrálisa, mint megtudjuk az egyik legősibb, még működő keresztény templom a világon. Az örmény apostoli szent egyház független a többi keresztény egyháztól, a legfelsőbb törvényhozó testületét, a nemzeti egyházi zsinatot minden örmények Legfőbb Pátriárkája mindig ebbe a templomba hívja össze.

Délután a város mögött emelkedő hegyeken kanyargó úton jutunk el a sziklatemplomokig. Kopár hegygerincek, és mély völgyek között haladunk, lent az Arkasz kanyarog, a távolból barátságosan mosolyog ránk az Ararát hatalmas hófödte csúcsa. Kétezer méter magasan járunk, semmihez sem hasonlítható kilátás nyílik a völgybe, és a szélesen elterülő városra. Mintha másfél-ezer évet lépnénk vissza az időben. Egy szűk sziklába vájt bejáraton keresztül jutunk a szent helyre. Belülről tökéletesen formázott oszlopok, oldalhajók láthatók, csúcsos ívek törnek a magasba, mintha egy gótikus templom belsejében járnánk valahol Európában. A különleges, nekünk szokatlan szertartás áhítatot keltő hatása alól mi sem tudjuk kivonni magunkat, ilyennek képzelem az üldözött őskeresztények titokban tartott miséinek a hangulatát. A hívők között szerzetesek sétálnak, szent könyvekkel megérintik az imádkozók fejét, gyönyörű, többszólamú egyházi énekek hangzanak, az oltárt papok serege veszi körbe. A simára faragott falak évszázadok sóhajait, reményeit, végtelen ideje mormolt imák hangjait árasztják felénk.

Hirtelen, számunkra váratlanul tör be, és szabadon száguld a New York-i széles sugárúton az óceán felől betörő szélvihar. Alig tudunk tovább menni. Egy kis kínai étterembe megpróbálunk bemenekülni, ahol a pincérkötényt viselő ázsiai férfi a kifelé nyíló üvegajtóval birkózik éppen, mi a belső ajtótón át, amelyik befelé könnyen nyitható, bejutunk. Az ablak melletti asztalhoz telepedünk le. Mint a moziban nézzük az utcai jeleneteket. Kifordult esernyőket röpít a magasba az orkán, egy idős férfi és egy nő egymásba kapaszkodva próbálnak nem túl nagy sikerrel tovább jutni. Kalapok, sapkák keringenek, könnyedén tovalibbennek a levegőben. Rendőrök próbálják elkapni a tehetetlenül sodródó embereket. Az ablakon túl az esőt permetező utcán könnyező arcok a tenger habjaként hullámzanak, a süvöltő hangok, a repülő tárgyak folyton változó forgatagában. A szél olyan erős, hogy valakit még a földön ülve is visz előre, mintha Münchhausen báró kalandjaiban szereplő orr-fújó mester, aki még a vitorláshajókat is képes volt messze röpíteni különleges adottságával, okozná a szélvihart.

A visszavezető úton, Jereván előtt, hatalmas állványon Brezsnyev mosolygós képe fogad minket. Mint a ragadozók, mikor a territóriumukat megjelölik a vizeletükkel, a szovjet hatalom legfőbb ura is jelzi, hogy Örményország is neki alárendelt terület.

Emlékszem azon a napon amikor temették Brezsnyevet mi éppen meghívást kaptunk a feleségemmel barátunkhoz, ahol valami összejövetel volt, ha jól emlékszem éti csigából készített valamit, és mi is elmentünk ezt az ínyencséget megkóstolni. Nem vágytunk igazán rá, de nem lepődtünk meg, tudtuk sok mindent összeszednek az emberek, hogy megegyék. A csigákat a franciák a fákról, de földből is kikaparva gyűjtik. Nem baj kibírjuk, legföljebb kiköpjük. Elhatároztuk, hogy valami meglepetéssel mi is készülünk, és erre jött kapóra a neves főtitkár temetése. A Blaha Lujza téri aluljáró újságos standján mindig lehetett kapni Pravdát, a Szovjetunió pártlapját. A közeli éjjel-nappali közértben vettem egy orosz pezsgőt, azt betekertük a Pravdába és egy vastag fekete szalaggal átkötöttük, hogy gyászosan nézzen ki. Varrtunk a karunkra is egy egy gyászszalagot és felszálltunk a hatos villamosra, felvettük a legtemetőibb arcunkat és némán álltunk a villamos végén. A megállókban felszálló utasok kicsit megrökönyödve néztek ránk, de nem szóltak semmit. Amikor becsöngettünk és kollégám meglátott minket fekete szalaggal öltözötten, nagy nevetéssel fogadott, azonnal értette miért tettük fel.

A jereváni piac forgataga, az egzotikus gyümölcsök, zöldségek választéka lenyűgöz minket. A délutáni fényben jókedvünk felszabadul. Csupa olyan növény, ami nálunk ismeretlen, a legtöbbről nem is sejtjük mire való. Veszek egy szép gránátalmát a feleségemnek.

Vacsora közben kedves élményben van részünk. A szomszédos asztalnál ülő magányos férfi, hogy ne szomorkodjunk egy üveg örmény bort küld át nekünk a pincérrel, mert látja nincs az asztalunkon borosüveg. Középtermetű ember, pocakot még nem eresztett, ősz szálak sincsenek sűrű fekete hajában, mély ráncokkal barázdált arcát fekete, csillogó szeme teszi élénké, orra kerek, ajkai vastagok. Fej és kézmozdulatokkal köszönjük meg, nem tudjuk mi ilyenkor a tennivaló, talán azt várja, hogy hívjuk meg az asztalunkhoz, de erre nem kapunk felhatalmazást kísérőnktől.

Alisonéknál vacsorázunk, New Jersey-i házukban. Édesanyja fogad minket, örömmel üdvözöljük egymást. Ingatlan közvetítéssel foglalkozik. Amikor meglátogatta lányát Budapesten, akkor találkoztunk vele először. Nálunk éppen egy baráti összejövetel volt, amikor váratlanul betoppant. Most nagyszerű vacsorával várt minket, aztán kötetlen beszélgetést folytatunk, összevetve az ottani életet a miénkkel. Tekintete, mosolya, keze mutatta elevenségét anélkül, hogy nyugtalannak látszott volna. A szobában egy zongorára hasonlító alkalmatosság hívja fel a figyelmemet. Egy gépzongora. Látva kíváncsiságomat rögvest be is mutatja nekünk a korábban csak filmeken látott furcsa hangszert. Amit egyáltalán nem könnyű megszólaltatni. Elmagyarázza nekünk hogyan működik. A gépzongorás hangfelvételeknél egy zongorista játssza le a zenedarabot, amit közben egy szerkezettel papírtekercsre visznek. A tekercsen keletkező lyukak a zongorahangok magasságát, időtartamát és erősségét fejezik ki. Lejátszáskor a tekercs elhalad az úgynevezett olvasó előtt, a papíron lévő nyílás szabaddá teszi a levegő előtt az utat, ez nyitja ki a szelepet, hogy a kalapács a húrhoz ütődhessen, és a megfelelő hangot kiadja. A pedál megfelelő ütemben történt hajtásával lehet elérni, hogy az előre rögzített melódia megszólaljon. Lehet hamarabb megtanulható a szerkezet működtetése, mint az ujjak használata a kották lejátszásához, de azt láttam, hogy nem kis ügyesség kell ehhez is.

Ragyogó napsütésben szállunk fel, alattunk a Kaukázus gyűrt hegyláncai, akár egy domborzati térképet néznénk. Útitársamra hirtelen rátör a honvágy, már ma haza szeretne utazni. Nem tartom jó ötletnek a kérést forszírozni, még a végén nyugat helyett távol-kelet felé küldenek minket. Kérdezi Ivánt lehet-e róla szó, határozott nem a felelet. A programot végig kell csinálni, a rendszer merevsége nem engedi meg az improvizációkat, bele kell nyugodnunk.

Az utolsó moszkvai esténken a kongresszusi palotába megyünk, egy balettelőadást nézhetünk meg. A pártkongresszusokról szóló híradásokból jól ismert több ezer ember befogadására alkalmas terem közepén ülünk, a színpad mégis nagyon távolinak tűnik, a táncosokat alig élvezhetjük, látszik, hogy egy egészen másféle előadásra tervezték az épületet. Ahol most a szereplőket látjuk, oda szokták elhelyezni a párt vezetőinek a pulpitusát, s mögéjük a vörös zászlók rengetegére felerősített istenségek - Marx, Engels és Lenin – arcképeit. Sztálin akkor már kikerült a marxista istenségek köréből. Pedig amíg élt ő volt, akihez fohászkodni kellett. Kelet-Lengyelország elfoglalása után Andres lengyel tábornok ír le egy ezt megerősítő esetet. Egy bolsevik bizottság meglátogatott egy iskolát, ahol a kisgyerekek az élelmiszerhiány miatt szinte mind éheztek. Ti istenhez szoktatok imádkozni - mondták az oroszok. - Akkor most imádkozzatok hozzá, hogy adjon kenyeret. A gyerekek imádkoztak. Aztán hosszú szünet. - Látjátok, nem kaptok semmit. Most kérjétek ugyanezt a nagy Sztálintól. Szinte azonnal került az osztályterembe tea, szendvics és édesség. Most már látjátok, ki a jobb és a hatalmasabb.

Miért van az, hogy időnként egyes emberek arra az elhatározásra vetemednek, hogy a többiek nevében szólaljanak meg? Mintha az ő igazságuk lenne az egyedüli, és azt mindenkinek el kellene fogadnia. Ott ülve a több ezer ember között szinte saját bőrömön érzem milyen lehet az egymástól elkülönült egyénekből álló küldöttek mélyen gyökerező, rejtett tehetetlenségi érzése, amit aztán az újabb és újabb rendszerek vezetői beszédeikkel mindig nagy szakértelemmel tudnak saját céljaikra felhasználni.

Vermont kis városkájába érkezünk meg, lányunk ott lakik egy családnál, a fából épült házuk egy erdő borította domb tetején áll, nagyon barátságosan fogadnak minket. Margit szorgalmasan fordít nekünk. Mutatják a házukat. Az emeleten vannak a hálószobák, a nagy méretű fürdőszoba, tágas minden. Az ablakokon sehol sincs függöny, itt nincsenek szomszédok, a legközelebbi is pár száz méterre van tőlük. Megmutatják a mi lakrészünket a földszinten, egy teljesen szeparált lakrészt kapunk. Reggel, mikor felébredek a széles ablak túloldaláról őz néz minket. Vendéglátóink megmutatják a környék nevezetességeit. Másnap vasárnap van, templomba megyünk velük. A metodista közösség tagjai sorban odajönnek hozzánk és üdvözölnek minket. Éles a különbség a New York-i élet és az itteni között. Itt mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről mindent. Olyan, mintha egy a múlt században játszódó történet részesei lennénk. Elhatározom, hogy az utolsó napon viszonzásul mi főzzük az ebédet. Elvisznek minket a környék legnagyobb szupermarketjébe, hogy megvehessük az ebédhez valókat. Marhahúst veszünk pörkölthöz, még magyar pirospaprikát is tudunk venni és az italrészlegen az egyik polcon remek választékát találjuk a legkitűnőbb magyar vörösboroknak. Nem győzünk csodálkozni ezen. Egyedül a mi, hazai vöröshagymánk hiányzik. Egy kicsit elszámítjuk magunkat, mert az elektromos tűzhelyen sokkal lassabban készül az étel, bizony egy órával később készülünk el vele. Annál nagyobb az étvágy, és az igazi nokedlivel feltálalt étel nagy sikert arat. Tartottuk magunkat a mondáshoz: aki a népek lelkét meg akarja ismerni, annak mindenekelőtt ennie kell az ételeikből.

Recept Marhahús paprikás

Két kiló felsárszélt és vese-pecsenyét, - mely jó kövéres - vagdaljunk fel egyforma, nem igen apró kockákba, tegyük ezt vízbe s egy jó nagy kanál zsírt tegyünk lábasba forrni. Ha jó meleg a zsír, lökjünk bele 2 nagy fő kockára vágott vereshagymát és egy kávés kanál szegedi paprikát, gyorsan felkavarva, azonnal tegyük bele a vízből kiszedett húst; sózzuk meg és öntsünk reá annyi hideg vizet, hogy ellepje a húst. Fedjük be a lábast és egyforma tűzön hagyjuk főni. Mikor már kevés lé van alatta, de még nem pirult meg, újra öntsünk bele annyi hideg vizet, hogy az edény félig legyen, egész addig ismételve ezt, a míg a hús ízlés szerinti puha nem lesz. Mikor ezzel készen vagyunk, a jó és bő lébe tegyünk néhány kockára vágott burgonyát nyersen, ügyelve, hogy el ne főjön, és levét el ne sűrítse. Legyen tehát rajta mindég ennyi lé, hogy fellepje, de azért szép pirosságát látni lehessen. Ezt lehet burgonya nélkül is készíteni; csak annyi leve legyen, hogy soha meg ne pirulhasson. Hosszú tálban szokás asztalra adni. Legtöbbnyire felvert galuskát szoktak mellé kínálni. (Zilahy Ágnes: Valódi magyar szakácskönyv, 1892.)

A balett előadás szünetében a meglódult tömeg a mozgólépcsőkön a felső szintre igyekszik, minket is magukkal sodornak. Nem értjük miért ez a nagy tülekedés. Fent a hatalmas ablakokkal teli teremben, amelyeken át a Kreml vörös téglás falai látszanak, fehér terítőkkel letakart asztalok állnak. A büféasztalok az egyszerű moszkvaiak számára elérhetetlen dolgokkal vannak tele, kaviáros szendvicsekkel, narancs hegyekkel, pezsgővel teli poharakkal. Zavartan nézem az embereket, ahogy rávetik magukat az ételekre. Mintha az evés valamiféle hódítási rítus volna. Tegnap még nélkülözés, ma gyöngyöző pezsgős poharak a kezekben. Sokak számára a mai nap maga a beteljesülés. Mintha a kiváltságosokhoz tartozás tudata növelné meg éhségüket. A táplálkozó martalóc állkapcsok fürgén járnak le-fel. Minden falatot úgy vesznek magukba, mint a győztes katona a magának megkaparintott prédát a szabad rablás idején a meghódított városban.

Hír, hír hátán Péntek, 1988 szeptember 16.

Önálló gondolkodásra és cselekvésre buzdított az SZKP főtitkára. A pártban történt változások kapcsán elmondta, hogy a tagság az alapszervezeti titkárok negyven százalékát leváltotta. Gorbacsov ezt úgy értékelte, mint a tagság öntudatának az erősödését. (Magyar Nemzet)

Már Bostonban sétálunk és csodálkozunk mennyire más, inkább európai levegőjű a város. A nagy parkokban, mindenütt padok, a fákon meg rengeteg mókus. Láthatóan a városi lakósok kedvence, mert nagyon szelídek, egészen közel merészkednek hozzánk is, de ha kell villámgyorsan felmenekülnek valamelyik fára. A szálloda is európai léptékű, talán nyolc emeletes lehetett. Nem elégednek meg az útleveleinkkel, a vizakártyánkat is be kell mutatnunk, hogy kiválaszthassuk a szobánkat. Kérdezik, hogy dohányzunk-e. Mutatja a recepciós a szálloda rajzát, csak két emelete van kijelölve dohányzásra, a többi a nem dohányosoké. Könnyűnek és szabadnak érezzük magunkat. Ellátogatunk az Akváriumba, ott sétálgatunk az átlátszó csőben, körülöttünk meg hatalmas cápák úszkálnak. Az Atlanti Óceán partján nézzük messze kint a hajókat, az elhomályosult víztükör fehérjét, a sirályok vijjogását hallgatjuk. A hullámok ölelve dúlnak, összhangzatokat zúgnak, párzó szavak remegnek az opálos lég árján. Visszaadhatatlan élmény az egész. Ahogy a kisebb hajók elhagyják az öböl bejáratát kezdenek szétszóródni, távolodni egymástól. A nap már régen kibukkant a tengerből, erősen sütött, a víz visszatükrözte a sugarakat, hunyorognom kellett tőle.

Harvard Egyetem Fotó Túra

  1. Levél Calistoga, 1987. január 30.

...Ezzel az amerikai szokással, hogy mindent nyilvánosságra hoznak és elérhetővé teszik a gondolkodó ember számára azokat az ismereteket, amelyek korábban, máshol csak a beavatottak számára voltak elérhetők akadály gördült a sarlatánok lelkiismeretlen mesterkedése elé. Számos ember esett áldozatul derék és nagy hírű sebésznek, akik gyógyításképpen megoperálták a szívét, levágták a mellét, kivették a méhét, vagy a veséjét valakinek, szép pénzeket vágtak érte zsebre, az áldozat meg hamarosan meghalt, vagy rokkant lett, szenvedett sokáig. Magam is eddig Magyarországon három, itt négy esetben menekültem meg felesleges műtétektől, mert a józan megítélésünk szerint nem tartottuk indokoltnak, illetve döntés előtt meghallgattuk más orvosok véleményét is. Végül is az ember szervezetében, fiziológiai működésében a helyes ráhatások akkor is segítenek, ha azok nem orvosoktól származnak. Ha súlyos mellékhatásokat okoz egy hanyagul alkalmazott gyógymód, nem megfelelően kiválasztott gyógyszer a következményeket így is, úgyis a betegnek kell eltűrnie.
Folytatás:
10.

iBrazil 1985-ös brit film, rendezte: Terrence Vance Gilliam. A film mintegy továbbgondolása Orwell híres 1984 című regényének

iiAz epizód szerepel a Sztálin halála című filmben is. (A remek filmet Armando Lannucci rendezte 2017-ben)