Nyomtatás
Kategória: Próza
Pistivel kettesben utaztunk 1979-ben nyugatra. Párizsban legalább tíz napot kellett töltenünk, mert a kedvezményes vonatjegyünket csak így érvényesíthettük. A szálódában egy tágas szobát kaptunk, ami a mi pénztárcánknak egy kicsit drága volt, de gondoltuk néhány napot tölthetünk a kényelmében. A szoba mind a két oldalát szárnyas ajtók határolták, utalva arra, hogy apartman volt korábban. Így persze minden szó áthallatszott. Furcsa volt, mert a szomszédból magyar hangok jöttek, először csodálkoztunk ezen, de aztán rájöttünk, hogy a szállodánk címét a magyarok egymásnak adták tovább, mi is így kaptuk az ötletet hol érdemes megszállnunk.
Az első nap bőséges reggelit kaptunk, egy fél bagettet, levárt, vajat, tejeskávét. Másnap mindenből kevesebb került az asztalunkra. Aztán láttuk, hogy a felszolgáló lányoknak, asszonyoknak mindenki oda csúztat egy-egy frankot, borravalónak. Tanultunk belőle. Másnap reggel mi is ezt tettük és bevált, még az első napi bőségnél is többet kaptunk. Amikor a Notre-Dame templom tornyába tettünk látogatást és kaptunk gesztusokkal gazdagon kísért előadást, Quasimodónak mindenki távozáskor adott egy-két frankot, mindjárt ki is számítottuk, hogy milyen tetemes jövedelme lehetett ebből a toronyőrnek.Talán a harmadik nap reggelén kértek minket a recepcióhoz, nem tudtuk elképzelni mit akarnak tőlünk. Kérték, hogy adjuk át szobánkat, cserébe egy kisebb szobába helyeznek át minket, amiért feleannyit kell majd fizetnünk. Készségesen beleegyeztünk. Összecsomagoltunk és egy szobaasszony felkísért minket a manzárdra, egyre keskenyebb lépcsőkön, egyre feljebb jutva értük el az új szobánkat. A tetőtéri helyiségnek ablaka sem volt csak egy üvegezett kijáró a háztetőre, amit felemelve egy rúddal ki lehetett támasztani. A látvány viszont lenyűgöző volt, alattunk a párizsi háztetők százai terültek el, néhány templomtorony magasodott ki közülük és az öreg hölgy karcsú, égbe igyekvő tornya, Párizs jelképe, az Eiffel-torony látszott csak. Két vassodronyos ágy fért csak el, meg egy kopott szekrény a szobában. Kiválasztottam az egyiket és mindjárt ráfeküdtem. Az öreg sodronyhuzalok azonnal leeresztettek a földig, mint egy teknőben úgy feküdtem, lehetetlen volt benne megfordulni.

Párizsban | classic interiors blog

 
Elfogadom Webáruházunk, süti (cookie) fájlokat használ. A cookie-k az Ön  gépén kerülnek tárolásra. Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k  használatába. További információért kérjük olvassa el Adatvédelmi  elveinket. Cookie Consent plugin for ...
 
Nosztalgiával gondolok vissza azokra a napokra, amikor még békésen lehetett sétálgatni a párizsi utcákon, és nem volt okunk tartani semmitől. A város a valódi szabadságot jelentette nekünk, akik kiszabadulhattak egy hónapra a lezárt határokon túlra. Ma, amikor valamiféle háborúban élünk, gondolhatunk arra a koronavírus járványt talán sikerül a vakcinákkal majd legyűrni, de mit tehetünk az emberi észt elért fertőzésekkel szemben? Lehet-e küldeni egy józan gondolatot, egy pohár vizet nyújtani, egy jó szót, oltást adni valakinek, társtól társig, agytól-agyig lépni. Ha a szellemi működés egészét éri fertőzés, ha az idegrostok nem kapják meg a szükséges egészséges táplálékot megszűnik működni. Különösen manapság, mikor talán még soha annyi embert nem jellemzett a minden és mindenki iránti bizalmatlanság, a tartózkodás és a zártság, mint manapság. Ami sokszor éppen ellenkezően túlságos kitárulkozást mutat. A gondolat, a vélemény a fecsegéssel fedhető el a legkönnyebben. Sokan úgy gondolják ajánlatosabb hallgatni, mint másokért szánkat szólásra nyitni. Fölösleges, hízelgő szavakat, butaságokat mondunk egymásnak, hogy igazi gondolatainkat ne keljen kimondanunk. Az SMS-esek világában a nyelvi kifejezés módjai lecsupaszodtak, sablonossá váltak. (Nem tudom vallanak-e szerelmet a mai fiatalok SMS–esek segítségével, ha igen kíváncsi lennék, hogy miképpen szólnak?) Az élő, igazi érdeklődésből, szeretetből fakadó kapcsolatok gazdag érzelmi telítettségét az ilyen módon küldött üzenetek meg sem közelíthetik.
 
Szószövet

Már-már úgy tetszik, senki se hiszi azt, amit mond, s nem azt mondja, amit hisz. Mintha a szavak nem azt jelentenék, amire szolgálnak. Sokszor a kimondott igazság is süket fülekre talál, az emberek nem hallják meg, nem fogják fel, nem hiszik el. A képtelenebbnél képtelenebb hírek ezrei érkeznek hozzánk és egyikről sem tudjuk mi az igaz belőle. Nem beszélve a rosszakaratból születő híresztelésekre, amelyek sanda politikai célokat, vagy üzleti érdekeket szolgálnak. Az átlag ember kétféle választ adhat minderre, leteszi a fegyvert és elhiszi a csoda- gyógyeljárásokat, a hirdetések ígéreteit, a politikusok „magyarázatait” vagy mindent gyanakodva fogad és magába gubózik. Az foglalkoztatja, hogyan kerülje ki a beszélgetés veszedelmeit, és nem az, hogy miről beszéljen. Közben mindenről van „véleménye”! Megfigyelhető ez az internetes beszélgetéseken. Amikor elkezdik mondani vagy írni, még nem tudják, mit fognak közölni, de megállás nélkül dől belőlük a szó, mert a közlés, még ebben a torz formájában is, kielégíti az ember egyik legelemibb szükségletét. Mert valakivel beszélni kell. Ha nincs kivel magában is beszélgethet az ember.(Ma már ez fel sem tűnik, azt hihetik a mobiljába beszél!) A beszédet nem arra használjuk, amire való: hidat verni embertársainkhoz, feloldani mások és a magunk magányát, átadni kínnal megszerzett tapasztalatainkat legalább azoknak, akiket szeretünk. (Sokszor a másik szobából is mobilon szólunk át élettársunknak.) Úgy látszik nincs mit mondani egymásnak, mintha már teljesen megszakadt volna a kapcsolat a dolgok és a jelenségek között, a valóság az egyik, a szavak a másik úton haladnának. Igaz az ember nem mindig mondhatja ki azt, amit gondol, és nem mindig tehet föl egyenes kérdést. Csak a kisgyermek mondja ki habozás nélkül a véleményét; okoz is ez elég kínos percet a szülőknek! Az embereknek másokhoz fűződő viszonyát pontosan minősíti az, hogy mit hallgat el, s mit nem. A mindennapi életünkben barátunknak többet elmondunk, mint egy futó ismerősünknek, de azért titkaink előtte is vannak. (Ez azonban nem mindig igaz, sokszor hosszú vonatutazásokon lehet megfigyelni, hogy a teljesen vadidegen emberek egész életüket hajlandók elmesélni, akár az intim részleteket is, mert úgy gondolják úgysem találkoznak többet a másikkal ebben az életben. Az interneten folytatott beszélgetések is ezért lehetnek gyakran nagyon kitárulkozóak! Az idegen emberek élete egyszerre és tömören jelenhet meg előttünk. Kíváncsiságunk, amelyet szemtől szembe ülve álszemérmesen rejtegetünk, itt kielégülhet. Kérdéseket tehetünk fel, belebújhatunk valaki másnak a bőrébe, vágyainkat valóságnak mutathatjuk be és így tovább.)

A hátsó gondolat ellen nehéz védekezni, különösen másoké ellen. Mert mit is kezdhetünk azzal, aki megtilt nekünk valamit – hatalmánál fogva – csak azért, mert arról, amit lát valami eszébe jutott. Ennél már csak az a rosszabb, amikor valaki egy nyilvánvalóan káros és tiltandó dolgot nem tilt meg, nehogy azt higgyék róla, hogy ő azt hiszi... Néha úgy tetszik, mindenki hátsó gondolatokkal beszél. Amikor valaki hosszú ideig hirdet olyan elveket, amelyekhez nem tudja tartani magát, csak a hazugság marad a tett és az elv között feszülő ellentmondás áthidalására. Mindez megfertőzi a magánéletet. A szerelem, a barátság, a családi kapcsolatok hazugsággal telítődnek. Aki megpróbálja kitalálni, mit vár el tőle a másik ember, és mindig aszerint cselekszik, az ingoványos útra téved. Egyre kevésbé fog hinni saját ítéleteiben, mások óhajai vezetik, s észrevétlenül elmerül, elveszti önmagát. Nem kap, nem várhat igazi segítséget senkitől sem, hiszen magából kiindulva bírálja el mások gondolatait, s hátsó gondolatokat fedez fel ott is, ahol erről szó sincs. Kénytelen szerepekbe menekülni, határozottnak, céltudatosnak mutatja magát, akinek az ítéleteire rábízhatják magukat a többiek, vagy lelkesedést mímel, mintha volna tartalma annak, amit előad. Eszerint semmit sem tehetünk ellene? Ezt azért nem mondanám! Általában segít eloszlatni a hátsó gondolatokat az egyenes, kertelés nélküli beszéd. Amikor nem megyünk bele az „én is tudom, hogy te is tudod, de én sem mondom, mert te sem mondod” taktikázásba. Ha mellébeszélés és indulatok nélkül tesszük fel a kérdéseket, s csak az egyenes választ fogadjuk el, legalábbis megóvhatjuk magunkat attól, hogy bennünk is elszaporodjanak a hátsó gondolatok.

Ma már nehéz elképzelni, hogy volt idő az életünkben, amikor a lábbelit az egyik legnagyobb kincsnek tartottuk. Feleségem 1951-ben kezdett iskolába járni. Nagyobb testvéreitől éppen nem volt mit örökölni a lábára. Mezítláb ment első nap, és utána még sokáig az iskolába. Talán nyolc éves lehettem, amikor Nagymaroson töltöttem egy-két hetet Adél néniéknél, apám nővérééknél. Férje volt a község gyógyszerésze. Nem nagyon emlékszem mivel töltöttem ott napjaimat, magányos voltam, és elhagyatott. Mégis jó volt kiszakadni megszokott környezetemből, látni a hajókat a Dunán, nézni hogyan köt ki a komp a vöröslő déli napfényben. Bámulni a visegrádi várat a hegy tetején. Érezni a víz felől jövő szellő simogatását. Talán a harmadik napon Dezső bácsi, amikor végig nézett rajtam, a kopott, kicsit kinőtt ruházatomon, a szeme megakadt a lestrapált szandálomon. Csóválta a fejét. Intett, hogy menjek vele. Ott hagyta félig nyitva a gyógyszertár ajtaját, és átkísért az utca túloldalára. Nem tudtam mit akar tőlem. Szófogadóan követtem. A boltban kihoztak nekem a raktárból egy vadonatúj szandált, és kérték, hogy próbáljam fel. Amikor látta rajtam mennyire örülök nem engedte, hogy megköszönjem vagy hálálkodjak érte. Apámra tett valami rosszalló megjegyzést, miért hagyták, hogy ilyenben járj. Furcsa volt lépni benne, kicsit törte is a sarkamat, mint minden új cipő, de én nagyon boldog voltam. Apámtól emlékezetem szerint egyszer kaptam cipőt, pontosabban egy síbakancsot. Egyetlen luxus tárgy volt az akkori életemben, amihez hozzájutottam. Így már megpróbálhattam síelni, igaz sínadrágom, és felsőm nem volt hozzá. Nagykabátban kellett lecsúsznom a galyatetői lejtőn, egy kölcsönkért lécen.

Sok évvel később, a főiskolás évek egyik nyári szünetében, már Julival jártam, egész nap arra vártam, hogy vége legyen a munkaidejének és végre találkozhassunk. Nekem nem volt semmi dolgom. Apám akkor már Szudánban élte szabad életét második feleségével Klárival, akivel legálisan kerülhetett a vasfüggönyön túlra, mert elnyerte a Khartoumi egyetem gyógyszerészeti karára meghirdetett professzori állásra benyújtott pályázatát. A szerződés lejárta után nem akartak visszajönni, előbb Nyugat-Németországba mentek, aztán az Egyesült Államokba. Anyám meg Bécsben egy családhoz került meghívó útlevéllel, tulajdonképpen házvezetőnőnek. Bátyám akkor már egy pesti bérház földszinti lakásában lakott, feleségének édesanyja úgy oldotta meg a friss házasok lakásgondját, hogy magukhoz vették a nagypapát, az így felszabadult lakás lett a fiataloké. Rólam teljesen megfeledkeztek. Egyedül éldegéltem a társbérleti szobánkban. A nyári hónapokra nem járt ösztöndíj, így teljesen pénz nélkül maradtam. Juli, amikor meglátott azonnal észrevette rajtam, hogy nem vagyok jól. Hosszan vizsgálta az arcomat és megkérdezte: mi van veled?- Semmi, csak fázik egy kicsit a lában.- feleltem. Mikor ettél utoljára? - mért végig aggódva. Már napok óta nem nagyon van mit ennem, mert elfogyott az ösztöndíjam. Az órájára nézett, délután 5 óra volt. Bevitt egy étterembe és rendelt nekem valami meleg ételt. Talán túlságosan éhesen kapkodtam magamba, mert lesütötte a szemét, hogy ne lássa mohóságomat, ujjai ráfeszültek az asztal szélére. Hallgatott, várta, hogy befejezzem.. Ő csak egy kávét kért, ráérős mozdulattal kavargatta a csészében a cukrot, és kezdte kortyolgatni a forró italt. A hatalmas üvegtábla mögött a járdán nagy volt a késő délutáni jövés-menés, de a forgalom egyenletes morajlása csak tompán hallatszott be hozzánk. Mikor befejeztem jóllakottan dőltem hátra a széken, és keresztbe tettem a lábaimat. De hiszen lyukas a talpa, mutatott a feléje fordított cipőmre. Ezért fázik örökké a lábad. Akkor fedeztem fel én is, hogy milyen állapotban van, amit hordok. Nem messze találtunk egy boltot és vett nekem egy barna cipőt. Amint kifizette, azonnal fel is vettem, arcára az elégedettség finom mosolya rajzolódott, nézte boldog lépteimet az új cipőben. A lyukasat meg belegyömöszöltük az első utcai hulladékgyűjtőbe. Azon a nyáron. a kis titkárnői keresetéből tartott életben engem.

Folytatás:9.