A nyolcvanas évek elején sógorom egy olasz nőt vett feleségül és Itáliába költözött. Amikor Milánóban kellett töltenie néhány hónapot, gyakran felkereste Gyula bácsit, akinek a címét még Pesten kapta meg, húga egyik szomszédjának volt szegről-végről a rokona. Jól összebarátkoztak. Gyula bácsii sokat mesélt a gyermekkoráról, amikor még Pestújhelyen élt a szüleivel. Elmondta, hogy együtt nőtt fel, a vele egyidős, s náluk lakó Csermanek Jánossal4, a későbbi első titkárral, Kádárral.

Sógorommal küldött egyszer ajándékba egy különleges francia konyakot az ország első emberének. Ennek a konspirációs módja jól ki volt dolgozva. Amikor megérkezett Budapestre a küldeménnyel fel kellett hívnia egy hölgyet telefonon, akiről csak később tudtuk meg, hogy Tamáska Máriának, vagyis Kádár Jánosnénak volt a titkárnője a Tájékoztatási Hivatalban. Ő jött el aztán hozzánk a József körúti lakásunkba, vette át a küldeményt, és adta tovább a címzett feleségének. Egyszer teljesen váratlanul is felkeresett minket, és vagy két kiló pacalt hozott nekünk. Ez ugyan abból való, amiből az öreg eszi majd a kedvenc ételét, a pacalpörköltet - mondta titokzatosan. Elmesélte, hogy van neki egy hentese, aki – persze anélkül, hogy tudta volna kinek veszi -, némi ajándék fejében mindig a legjobbat teszi félre neki ebből a szokatlan ízű belsőségből. Hát most mi is részesültünk ebből a jóból. Korábban még sohasem főztünk pacalt, talán nem is ettem ilyesmit addig, de kíváncsi voltam milyen ízű étel az, amit „pártunk szeretett főtitkára” annyira kedvel, és nekiálltam elkészíteni. Aznap keleti szél fújt, hideg eső esett.

Pin on Magyar hírességek

Recept Pacalpörkölt

Hozzávalók: 2 kg marhapacal, 0,1 kg sertészsír, 12 dkg füstölt szalonna, 30 dkg vöröshagyma (makói), 10 g fokhagyma, 5 g őrölt köménymag, fűszerpaprika, 30 dkg zöldpaprika, 15 dkg paradicsom, só ízlés szerint. Elkészítése: a füstölt szalonnát vágjuk csíkokra, majd a zsíron pirítsuk meg. Szűrőkanállal vegyük ki a szalonnákat a zsírból, majd tegyük bele a finomra vágott vöröshagymát, és pirítsuk aranysárgára. Vegyük le az edényünket a tűzhelyről, adjuk hozzá a fűszerpaprikát, majd tegyük vissza a tűzre, és kevés vízzel öntsük fel. A zöldpaprikát és a kockákra vágott paradicsomot adjuk hozzá. Lassú tűzön pároljuk. A tisztított, csíkokra vágott pacalt adjuk a pörköltalaphoz, fűszerezzük őrölt köménnyel, sózzuk, majd öntsük fel annyi vízzel, hogy majdnem ellepje. Pároljuk fedő alatt készre.

A családból végül csak én ettem belőle. Nem volt rossz, de azért nem került a kedvenc ételeim közé. A közös íz nem segített az átlényegüléshez, maradtam, aki voltam. Míg ő álomba ringatott mindannyiunkat, egyenként, a róla elnevezett korszak riasztó fekhelyein, nekem semmi hatásom nem volt, nem lehetett rá. Igaz a kínzó szakadást a szavak és a tettek között, a kettős játékot minden szinten és minden helyzetben, fent és lent, átéltük valamennyien.

Szószövet

Hajlamosak vagyunk elfelejteni ezeknek a "bájos" évtizedeknek a keserű ízét, amikor a kétszínűség vált az élet leglényegesebb vonásává, az előrejutás nagy lehetőségévé, amikor a frázisokban történő beszédmód, a szocialista rendhez való hűség jelszavainak a gyakori használata, és a kitaposott nyelvi ösvényeken való közlekedés már csirájában elfojtotta a szavak természetes jelentését. A kritikai gondolkodásától megfosztott ember fokozatosan alattvalóvá változik, valamiféle dologgá, akit már könnyű leigázható lénnyé nevelni. A szárnyaló szellemet az államrendőrség segítségével végleg a földre kényszerítve és ellenállás nélkülivé téve, az új ideológia már új hitként szolgált. „Az ügyes bűn vallássá avatja magát, ripőkök tolonganak a szent boltív alatt.„- mondta Saint-Just a hallgató nép nevében létrejött zsarnokságról.ii Az értelmétől megfosztott „értelmiség” nem volt képes meggátolni, hogy a marxista terminológia ne építsen magának külön világot, amiben aztán már minden érdemleges diszkusszió lehetetlenné vált. De abban a megkövesedett múltban is a nők élénk színű kartonruhákban jártak. Az utakon kivénhedt, szórványosan járó kocsik gurultak. A szegénység mégsem járt együtt az igénytelenséggel. Az ablakokban muskátlik virítottak. A beszéd és az írás, amit nem is olyan régen még a teremtő képzelet természetes eszközeként használt mindenki, nem lehetett más, mint üres hangáradat, szócséplés. Nem mondhattuk ki egyértelműen amit gondoltunk. A tízezreket vonzó, a bírókat szabadon szidó focimeccsek mégis a szabadság illúzióját adták. Amikor már szinte senki se beszélt hátsó gondolatok nélkül, és mindenki megtanult hallgatni a nyilvánvaló igazságtalanságokról, az ihletett közölni való menthetetlenül hazugságba fordult. Mindeközben megtanultunk a sorok között olvasni. A megalkuvás a tehetségtelenség szálláskészítője lett. A tudományok pedig, különösen a humán diszciplínák, a politika játékszerévé silányultak. Az igazi, értékes alkotás szelleme lassan elpárolgott. Mindenki és minden iránt lassan érdektelenné vált, és általános viselkedési mintává nemesült a maradj csendben a magad vackán belső parancsolata.
 
Talán itt kell elmesélnem feleségem szüleinek az esetét. Apósomat bevitték a tanácsházára és kényszerítették írja alá a téeszcsébe a belépési nyilatkozatot. Kiverték a fogait. Aláírta, mert mást nem tehetett. Az életét mentette. Rosszabbul is járhatott volna, egyes vidékeken a legkegyetlenebb módszerekkel éltek. A harmadik, 1958-1961-ben zajlott kollektivizálási hullám megítéléséről – talán az irányított kádári sajtónak köszönhetően - a korábbiakhoz viszonyítva téves kép él még ma is a köztudatban. Eszerint ha volt is „fizikai nyomásgyakorlás”, annak mértéke elenyészőnek tekinthető. A valóság viszont az volt, hogy a legdurvább esetek éppen ezekben az években fordultak elő. Népművelő ismerősömnek mesélte, valamikor a 60-as évek végén, egy buzgó pártaktivista, mit tettek kollektivizálás ürügyén. Beállították a parasztot mezítelenül, kint a tíz fokos hidegben, az udvaron egy dézsa vízbe míg bele nem fagyott a lába. A közösben minden elveszett, az akarás, a szorgalom, és előjött a lustaság, az irigység, a közöny, a beletörődés.

Az a tudás, amit a parasztemberek évszázadokon át felhalmoztak az idegen „tudás” révén szállt el. Apósom a gyümölcsfák metszését még attól tanulta, aki a híres szabolcsi almafajtákat meghonosította. Amikor a falubelijét látta az almáskertben, aki a Szovjetunióban lett agronómus (ez a szó is akkor honosodott meg nálunk), hogyan végzi a munkáját és szólt, hogy azt ne úgy tegye, felsőbbséges hangon oktatta ki, én azt jobban tudom, én Moszkvában végeztem. Ja, az más- törődött bele apósom.

Nem elégedtek meg apósom aláírásával, az egyik délelőtt felkeresték a saját házában az anyósomat is ketten, hátracsavarva a kaját, a fejét az asztal lapjába verve kényszerítették, hogy írja alá ő is. Feleségem akkor, 1961-ben 16 éves volt, és éppen betegen feküdt a szobában, amikor meghallotta édesanyja hangját. Megölnek lányom! Kiugrott az ágyból és kiszaladt a konyhába. Nem sokat gondolkozott felkapott egy széket, hogy fejbe verje, azt a nagy darab férfit, aki kínozta. Azokat váratlanul érte a megjelenése, nem gondolták, hogy az anyósomon kívül van még valaki otthon. Juli szemében látták az elszánást, azonnal elengedték és kitakarodtak a házból.

Az örökké tartó és megfoghatatlan emlékek évkönyvébe sok minden belekerül. Most, hogy ezeket a sorokat írom jut eszembe, nekem korábban is volt egy közvetlen élményem Kádárral. Ott Budán, ahol albérletben laktunk a miénkkel merőleges utcában álltak, hatalmas kertekben, a város talán legszebb villái. A forradalom utáni években ezekben laktak az úgynevezett szovjet tanácsadó elvtársak, megszállt országunk árnyékminiszterei. Mi tízen-valahány éves srácok hamar kifigyeltük, hogy az egyik kertben van egy hatalmas fürdőmedence. Átmásztunk a kerítésen és megfürödtünk. Ettől kezdve majd minden nap eljártunk oda, lassan a kis orosz kölyköket teljesen kiszorítottuk belőle. Egyszer a nagy vízi fogócskázás közben nem vettük észre, hogy néhány felnőtt érkezett a medencéhez, és hamarosan már ott úszkáltak köztünk. Felismertük legtöbbjüket, hiszen láttuk őket eleget a nagyfilmek előtt vetített híradókban.

Kádár János néhány méterre előttem úszott el. Emlékszem még arra is volt időm, hogy megnézem az ujjait, mert akkoriban azt híresztelték, hogy Rákosi börtönében kihegyezték mindet. Hát én ennek nem láttam a nyomát. Vidám fiúcsapatunk ekkora már elcsendesedett, tudtuk, hogy innen gyorsan el kell tűnnünk. Néhány napig kerültük a medencét. Akkor még nem tudtam, hogy akitől féltünk, előbb-utóbb maga is félni fog, s halála egy korszakot zár majd leiii. Különös dolog, amikor beilleszkedünk az előttünk zajló történelem hétköznapjaiba. Fontos szereplője egy pillanatra ránk tekint, velünk egy időben, egy helyen létezik, és látszólag éli mindenki a maga életét. S az események sodrásában, amit éppen most élünk, ki tudja kit hoz elénk a holnap, s kiből lesz majd valaki, akinek neve így vagy úgy fennmarad?

 

Hír, hír hátán 1977. június

Róma, 11 óra. A díszegység már sorakozik a Piazza Venezián. A Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára első ízben tesz hivatalos látogatást Andreotti miniszterelnök meghívására az Örök Városban. Kádár János megkoszorúzza az Ismeretlen Katona emlékművét a Piazza Venezián. Rövid ismerkedés Rómával, egy-egy pillantás a Forum Romanum köveire, majd Michelangelo egyik legnagyszerűbb alkotására a Mózes szobrára, aztán tiszteletkör a Colosseumnak. Chigi Palotában filmesek, újságírók hada várja Kádár Jánost, aki először négyszemközt, majd a két küldöttség plenáris ülésén vendéglátójával, Andreotti miniszterelnökkel tárgyal. Másnap Kádár János magánlátogatást tesz VI. Pál pápánál. (24. Magyar Filmhíradó)

Kifelé menve az udvarból még megfenyegették. Ki leszel rúgva az iskolából. Nem engedték, hogy tovább tanuljon. Addig kitűnő tanuló volt, az eset után meg akarták buktatni, csak az osztályfőnöke kiállásának köszönhette, hogy nem így lett. De továbbtanulásáról szó se lehetett. Az erdőgazdaságba kellett elmennie nehéz fizikai munkát végezni. Amikor Kisvárdán a gyors és gépíró szakiskolába járt felhívták a faluból az igazgatót, hogy rúgják ki, de ő nem tette meg, adják írásba, szólt vissza a bosszúálló helyi elvtársnak. Az utolsó évet estin tudta csak elvégezni. Amikor meg, évekkel később Budapesten, a dolgozók gimnáziumában kívánta folytatni a tanulmányait onnan is eltanácsolták. Az egyik tanára valósággal üldözte, hogy mi táplálta a gyűlöletét éppen ő iránta nem tudom, de a ráragasztott X-es tapaszról a hír, rejtélyes csatornákon valahogy eljutott hozzá is. Többször látta a körúti házunk előtt sétálni. Ragyás arcán minden luk kész esővízgyűjtőnek látszott, bár ahhoz, hogy megteljen a tisztító vízzel, a magas ég felé kellett volna tartani a bűnbánó fejét, amit antiklerikális hite sehogy sem tett lehetővé. Azt gondoltuk talán a könnyűvérű hölgyekre vadászik, akikből akkoriban bőven jutott a Rákóczi tér és a Blaha Lujza tér közötti szakaszon. De nem. Egyszer elsétált Juli mellett és odasúgta neki: kár próbálkozni, úgyse fogsz leérettségizni.

1965-ben ismerkedtem meg Julival. Amikor az a véletlennek tűnő találkozásunk megtörtént, mi már ismertük egymást, hiszen a régi budai időkből megmaradt barátom, Gyula járt vele már egy ideje. Volt, hogy hármasban sétáltunk a Duna parton, Juli meg sem szólalt meg, csak néha lopva rám nézett. Olyan erős volt a vonzása, hogy alig tudtam megállni, hogy ne lépjek mellé, ne nyújtsam a kezem a kezéért. Ne akarjam megérinteni legalább. Van egy különös csatorna férfi és nő között, ami igazán akkor nyílik meg, ha a beszédre nincs, vagy csak korlátozottan van lehetőség. A vonzalom minden zavaró hatás nélkül tud kiteljesedni. Ilyenkor a szemkontaktusoknak, az önkéntelen kifejező mozdulatoknak nő meg a jelentősége. Igen, rögtön éreztem ő az a nő, akit öröktől fogva kívántam. Talán igazuk van a hinduknak, akik szerint a szerelem isteni eredetű, az örökkévaló rád hulló könnycseppje váltja ki. Küldöd és veszed a nem egészen tudatos üzeneteket. Az érzés lassan átjár, elhatalmasodik rajtad. Várod az újabb megerősítést, kívánod a másik közelségét, keresed a lehetőséget, hogy mellé kerülj. Amikor észrevettem őt a villamoson állt a peronon, én a járdán. Néztük egymást. A vastag üveg sem vethetett gátat szemeink egymásba fonodásának. Minden más messze távolodott tőlem. Nem hallottam, nem láttam semmit csak őt, és ma már tudom ő is így élte át azt a percet. Ami ott lezajlott köztünk arról tudtuk - anélkül, hogy kimondtuk volna - az a bizonyos, nehezen megfejthető, és ritka érzés hatalmasodott el rajtunk. Leszállt a villamosról, nem nagyon kellett mondanunk semmit. Minden, ami még esetleg elválaszthatott volna minket egy pillanat alatt semmivé vált. A moziban az utolsó sorba kaptunk jegyet, nem a filmet őt, a mellettem ülő lány szép arcát nézem. Rettentő vágyat érzetem, hogy hajának illatát magamba szívjam, és érezzem azt a másik, gyengéd illatot is, amely a ruha alatt sejlett. Cseresznye színű száját fürkésztem, szerettem volna beletemetkezni, és úgy láttam már ő is megadással várja ezt. Pillantásom feszülő blúzára vándorolt. Ami lejátszódott köztünk, álom is lehet volna, de valóság lett, aminek nem akartunk többé ellenállni, és még az sem volt képes meggátolni minket érzésünk elhatalmasodásában, hogy barátom volt, aki némán köztünk állt.

A sok, félig elért, félbeszakított, kielégülést pótló simogatások és csókok után az első igazi együttlét új, addig ismeretlen érzések terét tárta elém. Arcommal hozzásimulva közelről érezhettem szíve dobogását. A folyamat végtelen, a meztelenség kiszolgáltatottságától a teljes bizalom eléréséig tart, a „második nem” feltételek nélküli elfogadásáig. A kíváncsiság utáni ösztönös mozdulatokból szerzett tapasztalatoktól, az összehangolt cselekvésekig, a minél több és teljesebb örömérzés megtanulásáig. Az alkalom és hely meghatározta gyors kielégülést hozó megoldásoktól a zavartalan együttlét határtalan ideig történő fenntartásáig. Az öröm először olyan, mint a fellobbanó gyufaláng a szélben, amely éppen csak annyi ideig tart, mi megégeti az ember az ujját, egy vakító villanás, aztán kialszik. Folytatódik a végtelenségig, a vágy felkeltésének és lecsillapításának minél teljesebbé váló művészetéig. Könyörgő és követelő csókokkal, a testiség kiteljesedéséig. A tárgyias emlékek illatok, fénymorzsák sorát vetíti elém. Látom magam előtt a boldog ernyedtségében heverő testet.

Szószövet

A szeretet képessége fokozatosan alakul ki, a legkorábbi életkorba nyúlik vissza. A csecsemő számára a külső valóságnak csak annyiban van jelentősége, amennyiben kielégítik a szükségleteit. Még nem tesz különbséget önmaga és a biztonság jóleső állapotát nyújtó személy, a táplálék forrását jelentő anyától. Ahogy nő és gyarapodik lassan képessé válik a valóságos dolgok közötti különbségeket átélni. Megtapasztalja, hogy az éhség, az éhséget csillapító anya, különböző, egymástól függetlenül létező dolgok. Megtanulja, hogyha éhes az anya megeteti, és ha sír, ölbe veszi, ringatja. A mama a kikötő a szomjakat oltó szigeten. Fokozatosan összegződik benne az az érzés, amit az anyai szeretet sugárzása kelt benne. A harmonikus családban felnövekvő gyermek korán megtapasztalja, hogy igazában semmit sem kell tennie azért, hogy az anyai szeretetet kiérdemelje. Nincs feltételhez kötve, ha van maga a boldogság, szeretet-csekkjeit bármikor beválthatja nála, mindig van rajta fedezet. De ha nincs nem lehet kicsikarni, megszerezni. Az anya kezdettől fogva, azért szereti a gyermekét, mert az ő gyermeke és nem azért mert megfelel valamilyen elvárásának. Szeme gyöngéd pillantása állandóan rajta van, őt kíséri. Lágy keze őt simogatja. Fájdalmait is elűzi. A gyermek sokáig hálásan elfogadja, hogy őt szeretik, de a szeretet még egyoldalú, neki nem kell cserébe szeretet adni. Napról napra, éjről éjre tornyosulva árad feléje. Egészséges, tiszta családi légkörben, a szeretet viszont-érzésének fehér vitorlája is lassan kibomlik, de évekbe telik, míg eljut, hogy ő is adni akarjon valamit anyjának, apjának, amikor a szeretet szeretetet teremt benne is. Aztán még sok-sok év telik el, míg a fák megrezdülnek és eljön az esti, simogató szél, mígnem felismeri a másik személy vágyai, kívánságai legalább olyan fontosak, mint a sajátjai. Adni nagyobb boldogság, mint kapni, szeretni több mint szeretve lenni. Megérti, hogy szeretetével szeretetet tud életre hívni.

''A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony, a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos 'tárgyához' hanem a világ egészéhez''- írja Erich Frommiv. Ha valaki csak egy személyt tud szeretni és közömbös a többi ember sorsa iránt ragaszkodása nem igazi szeretet csak felnagyított önzés. Ha igazán tudunk szeretni valakit, akkor a szeretet személyen keresztül szeretni tudunk másokat és önmagunkat is. Szárnyas sugár, narancsillat. Minden szeretet keresés, önmagunk rejtett, megnyilatkozásához nem jutó, ahogy Jung írja „éjszakai” oldalának a megtalálására, ez az érzés olyan lelki áramlat, amely személyiségünk, mély rétegeiből szökik fel az élet látható felszínére. A nő a férfiban, a férfi a nőben, a barát a barátban saját lelkének társképét keresi. Ezért nem érzünk mindenki iránt szeretetet. Miért jó valakivel együtt lenni, beszélgetni, dolgozni és miért nem érezzük ezt, ha valaki mással vagyunk együtt? Ó, simogass meg hamar, érezzem kezedet kezemben! Miért erősödik meg a vonzódásunk valaki iránt olyannyira, hogy szerelmünkké fogadjuk? Az életben nagyon sokféle helyzet adódik. Szeretjük például, ha megdicsérnek minket, s legtöbbször azt, akitől a dicséretet kaptuk, jobban kedveljük ezután, mint addig, de azért ez nem mindig van így! Ha észrevesszük, hogy a dicséret túlságosan hízelgő, s csak azért mondja valaki, hogy ezután jobban kedveljük őt, lehet éppen az ellenkezőjét éri el vele. A szeretet adja meg az élet értelmét, az önfeledt odaadás másokért, amelyből meggazdagodva kapjuk vissza önmagunkat. Az ajándékozó és a hálát nem váró jóság az igazi szeretet magva.

Folytatás:8.

 

iTöbb tanú erősíti meg, hogy az öreg Szabó a Janit fiaként kezelte, ha Gyulának cipőt vett, Janinak is, ha mozijegyet, mozijegyet neki is, életük egy maghatározott szakaszában – ha tejtestvérség netán legenda is – szoros volt közöttük a kapcsolat.” Búza Péter: Pestújhelyi emlékek (Pestújhely, Rákospalotai Múzeum, 1997.i.m. 225. oldal)

iiAz idézet Albert Camus: A lázadó ember című művében jön elő, fordította Fázsy Anikó (Nagyvilág, 1999; 158. oldal.)

iii1989. július 6-án, miközben éppen Nagy Imre rehabilitációját hirdették ki a Legfelsőbb Bíróságon, valaki behozott egy darab papírt a terembe, amit az emberek aztán egymás kezébe adtak, az állt rajta: meghalt Kádár János.

ivErich Fromm A szeretet művészete