Anyám az ötvenes évek közepén, azokban a történelmi években, amikor előbb hajbókolt a nép, aztán zászlót lengetett és éljenzett, táncolt velünk a forradalom, majd ítéleteket hozott a hatalom, Galyatetőn dolgozott egy üdülőben. Vastagbetűs újsághírek közti csendes időben ott éltem vele. Egy kis házban laktunk kettesben, fáktól körülvéve, nagy alkonyi árnyékok korán szálltak ablakunkra, villany nem volt bevezetve. Esténként, amikor hazafelé mentünk a sötétben szentjánosbogarak világítottak, de mi cigarettázó, rosszakaratú embereknek véltük a fénylő pontokat.

Esti fény nélkül éltek a régi, már civilizált korok emberei évezredekig, pislogó mécsesek, fáklyák fénye mellett, gazdag és szegény estéje télen alig különbözhetett. Talán ezért volt a Napnak, a fénynek olyan nagy kultusza évezredekkel ezelőtt. Az ember mégis, a derengő félhomályban, sötétben is tudott gondolkodni, és képes volt fejlett művészettel, irodalommal megajándékozni önmagát.

Egy ideig ott jártam iskolába. Az elsősöktől a nyolcadikosokig egy teremben tanultunk, osztályonként ugyanis csak két-három gyerek járt, amíg a kicsik tanultak, mi feladatokat oldottunk meg, és általában megtanultunk azt is, ami a felsőbb osztályosok tananyaga volt. Otthon már nem kellett másnapra készülnünk. Kitűnő tanítónk volt, minden tárgyat Székely Ferenc tanított nekünk, az orosz nyelv kivételével. Ennek oktatása alól, mivel nem tudott oroszul, felmentést kapott a tanfelügyelettől. Tudtommal egyedüliek voltunk az egész országban, akiknek 1957 évégi bizonyítványában az orosz nyelvi tárgy ki volt húzva.

Kodály Zoltán akkoriban az év nagy részét a galyatetői Nagyszállóban töltötte. Természetesen mi is tudtuk, hogy ki ő, hiszen mindenki a legnagyobb tisztelettel nézett rá. Idős feleségét is láttuk néha, aki nála sokkal öregebbnek tűnt. Minden szép és divatos volt rajta, őt mégis nagyon csúnyának láttuk. Valami szánalom élt bennünk a nagy ember iránt, hogy egy ilyen öreg nővel kell együtt élnie. A szálloda fodrásznője mesélte, hogy milyen nagy bajban volt, ha festenie kellett a vékony szálú, gyenge haját. Attól félt, hogy csomókban fog kihullni, amikor mosás, festés, szárítás után kifésüli. Reggelente az iskolába egy tisztáson kellett átmennem, és Kodályt minden nap ott találtam, amint éppen félmeztelenül tornázik. Emlékszem milyen csodálkozva néztem kisportolt alakját, pedig akkoriban már elmúlt hetven éves. Télen meg velünk szánkózott, ma is előttem van, ahogy húzza maga után a kis szánkóját, majd lecsúszik a meredek lejtőn. A születésnapjára egy csokor dalt kellett megtanulnunk, hogy azokat elénekelve köszöntsük fel a nagy zeneszerzőt. Felmentünk a szállodába. Sajnos én nem mehettem be velük a lakrészébe, mert nagyon gyenge voltam szolmizálásból. Kodály ugyanis, ezt a tanítónk jól tudta, a dalok meghallgatása után minden gyereknek fel szokott adni egy szolmizálási feladatot. Tanárunk jogosan tartott attól, hogy én esetleg nem tudom majd a kérdést jól megválaszolni. Nem haragudhattam rá ezért, én mégis szomorú voltam. A folyosón álldogálva kellett hallgatnom az ajtón átszűrődött társaim énekét. Amikor kijöttek a szobából nem látták meg rajtam a kirekesztésem miatti szomorúságot, abban az életkorban voltam, amikorra az ember már megtanulja leplezi valódi érzéseit, képmutatóan kérdezősködtem arról, ami odabent történt. Úgy tettem, mintha egyáltalán nem fájna, hogy én nem lehettem ott velük.

A galyatetői kis kápolnába jártunk vasárnaponként ministrálni. Később tudtam meg, hogy egyszer a kántor nem tudott feljutni a hatalmas havazás miatt, és telefonált Kodálynak, nem helyettesítené-e. A zeneköltő nem akart improvizálni, „nem méltó a liturgiához” - mondta erről később, és lekottázta, amit játszani fog. Mi, akik ott voltunk a misén nem tudtuk, hogy a későbbi nagy művének, a Magyar misének az első változatát hallhattuk akkor. Egy másik alkalommal a Nagyszálló parkjában játszottunk, mindenki valamilyen vadállat szerepébe bújt és éppen hatalmasakat ordítva támadtunk egymásra, amikor Kodály, aki pont arra sétált megállt, felénk fordult és azt mondta: „Hagyjátok abba azonnal ezt az ostoba játékot. Tönkre teszitek vele a hangszálatokat, a legnagyobb kincseteket!” Elhallgatunk, s többet nem játszottuk ezt az ostoba játékot.

Kodály Zoltán életútja kiállítás - Bácstudástár

Kortársaim közül tudom mindenkinek megvan a maga ötvenhatos története. Nem csak a hősies helytállásból, vagy a menekülés kalandjából, a retorzió következményeiből jutott ki majd mindenkinek, valamilyen formában az ország minden lakója részese volt az eseményeknek. Tizenkét éves voltam akkor. Bátyám már a gimnázium utolsó évét járta, ezért a budai albérletünk lakója maradt, hetekig egyedül élt, önállóan kellett gondoskodnia magáról, apám meg a mátrai erőgazdaság instruktoraként hol itt hol ott volt, ritkán láttuk. Úgy adódott, hogy 1956. október 22-én az üdülő teherautóján édesanyámmal a fővárosba tudtunk utazni. Anyám örökké nyugtalan volt bátyám miatt, vajon éppen mit csinál, és rendet akart tenni a szobánkban is. Én meg örültem, hogy kocsikázhatok, hát vele tartottam. Ketten éppen elfértünk a sofőr mellett, viszonylag kényelmesen utazhattunk Budapestig. Nekem még aznap este vissza kellett mennem a teherautóval, de anyám még egy napot akart maradi, és úgy volt, hogy majd busszal utazik vissza. De másnap kitört a forradalom. Így aztán én az üdülőben éltem át a történelmi napokat családom többi tagjától távol. Akkor már a személyzet számára fenntartott szobák egyikében voltunk elszállásolva. Nem lehettem ott a budai barátaim mellett, akik mikor fegyvert szereztek, rögvest ki is próbálták a korábbi iskolám mögötti dombon össze-vissza lövöldözve, megtapasztalva mennyire másképpen szól az igazi puska, mint ahogy azt a filmek alapján hitték. Nem lehettem velük akkor sem, amikor leverték a kommunista Ságvári Endre emléktábláját „hőstettének” helyszínt adó cukrászda faláról.

A rádióból értesültünk az eseményekről. Az üdülő lakói sietve távoztak. A személyzet szinte tejes egészében a környező kis falvakból járt be dolgozni, hát hazamentek ők is, csak néhányan maradtunk az épületben. Nem tudtuk mit hoznak majd a következő napok. Szokatlan volt a csend, és az is, hogy egyedül vagyok, anyám nélkül. Semmilyen formában nem tudtam felvenni családom többi tagjával a kapcsolatot, ahogy ők sem velem, nekünk Budapesten nem volt telefonunk, de még abban a házban sem, amiben az albérletünk volt. Ennivalónk volt bőven. Az üdülőnek saját hizlaldája volt, és az igazgató javaslatára levágták az egyik hízót. Egyik nap a kora reggeli hideg levegővel a frissen sült véres hurka szaga tört be a szobámba. A fiatal pincér fiú, aki szintén a személyzetnek fenntartott szobák egyikében lakott intett menjek vele a raktárba. Unatkozott ő is. A polcokon mindenféle holmi porosodott, találtunk a sok kacat között egy porcelánból formázott Lenin fejet. Törjük össze - javasolta, és rögvest a földhöz is vágta az elszánt gyűlölet gyönyörével. Ezzel merült ki a mi forradalmi hevületünk, pillanatnyilag nem volt más, aki ellen lázadhattunk volna. Tudod-e miért nem volt gyereke Leninnek, - kérdezte tőlem váratlanul. Megvontam a vállamat. Mert nem tudott szeretkezni. Így mondta. Ezen aztán sokat gondolkoztam. Vajon miért nem tudott.

VF_21_765

Hír, hír hátán 1956 kedd, október 30.

Napok óta hallatszik a robaj az Akácfa utcából. A tömeg váltott műszakban, szünet nélkül veri szét a diktátor szobrát, amelyet még kedden éjjel a körútra vontattak. (Egyetemi ifjúság)

Naphosszat a szobában ücsörögtem, anyám bontatlan ágyát nem akartam látni, inkább az ablakon bámultam ki, az erdőt néztem, ami alig két méterre a ház mögött élt, lüktetett. Minden napszakban volt mit megfigyelni. A fák sűrűn, szabályos sorban álltak egymás mellett és mögött. A rozsdabarna lomb egy része már lehullt. Az őzek egészen közel jöttek a házhoz, a zölden marad bokrokat szaglászták, élelem után kutattak. Később leültem és olvasni próbáltam. Amikor egy idő után újra az ablakhoz mentem, hogy kitekintsek ijedten ugrottam hátra a függöny takarása mögé. Egy fiatal srác állt az erdő szélén, láthatóan épületünk ablakait figyelte. Kezében golyószórót tartott, amikor meglátott fenyegetően rám emelte, és célba vett. Lementem a főbejárathoz. A kapu előtt egy nagy fekete személyautó állt. A társalgóban az üdülő igazgatóját idegen férfiak vették körbe, a vendégek után érdeklődtek. Valakit kerestek. Eléggé tanácstalanoknak tűntek. Az egyik férfi mezítláb volt, a cipőfűzővel összekötött bakancsát egy másik a vállán átvetve tartotta. Talán attól féltek, hogy elszökik tőlük, nem egészen értettem. Valaki a konyháról egy tálcán kenyeret, kolbászt, sajtot hozott be. Tanácstalanul tartotta a kezében, amíg a kerek asztalról el nem rakták a táskákat, fegyvereket. Éhesek lehettek, mert nagyokat haraptak az ételekből. A fiú, akit az ablakból láttam már köztük ült. Fegyverét a falnak támasztotta, mohón falt ő is. Csak néhány órát töltöttek az üdülőben.

Anyám végre üzent, hogy tartsak ki, hamarosan jön értem. A Nagyszálló postahivatalába sikerült telefonálnia, onnan szólt át valaki. Novemberben már zordak voltak a napok. A fenséges szálfák hajladoztak, recsegtek, ropogtak, a szél durván rázta koronájukat, tépett hajjal menekültek volna valahová, ahol még béke és nyugalom van. Az őzek sírtak, a sűrűbe húzódtak. A hideg mindennapos lett. Az eső egyhangúan hullt, megállás nélkül.

Talán egy héttel azután, hogy a korábbi látogatóink elmentek szálltak meg minket az új-régi hatalom fontos emberei. A személyzet teljes létszámban munkába állt újra. A környező falvakból bejáró konyhások és szobalányok a helyi hatalomba visszatérők bosszúiról meséltek suttogva egymásnak, véres történeteket. Élénken emlékszem egy jelenetre. Mankóval bebicegett egy középkorú férfi. Ottó Flattert keresem mondta, aztán magyarázóan hozzátette, Münnichi elvtárssal akarok beszélni. Amikor váratlanul eléje került a férfi, éppen a szemüvegét tisztogatta. Visszatette a fejére és némán végigmérte. Úgy tűnt ismerte valahonnan régről. Az ember kivette az egyik mankót a hóna alól, kihúzta magát, és valamiféle tisztelgő mozdulatra emelte a szabaddá vált kezét. Sovány testén vékony kopott kabát lógott, nyaka valami pokrócból vágott vastag sállal volt többször körbetekerve. Halkan beszélt, olyan volt, mintha csak kilélegzett volna, levegővételeit nem lehetett hallani. Én ott álltam tőlük nem messze, ezért hallottam, ahogy pénzt kért, mert úgymond az ellenforradalmárokkal való harc közben sebesült meg. Münnich szó nélkül hallgatta végig, aztán benyúlt a zakója belsőzsebébe és egy nagy köteg százast vett elő, leemelt belőle egy keveset és átadta a férfinek, aki hálálkodva tette el. Nyugodjon meg elvtársam, - mondta mielőtt elbocsájtotta volna, - akik a proletárforradalomra kezet emeltek, azokat kíméletlenül megsemmisítjük. Szavaira a körülötte állók némán bólogattak. Bizonyára ott, azokban a napokban fogalmazták meg a sürgős tennivalóikat a kinyilatkoztatásnak tűnt mondata megvalósítására. Az események bekövetkezésére Szent Ágoston magyarázata sovány vigaszt ad nekem. Ő írja valahol, hogy a gonosz jelenléte a világban előfeltétele az emberi szabadságnak, mert nem volna igazi a választás, ha csak az egyik jó és egy másik jó között lenne lehetősége az embernek döntenie, kell a rossz is, hogy legyen mit elutasítanunk. Az ember szabadsága nyilvánul meg abban, ha a jót, vagyis az Istennek tetsző életet választja. Ha a bűn a valóság része, akkor az ember nem teljes, hanem hiányos és vezetésre szorul, a segítség érkezhet az Istentől, az örökkévaló felől, vagy a világi hatalomtól a törvények által. Az alkony majd megtalálja magát.

 

Szószövet

A kihallgatónak mindig az a célja, hogy megtörje a vádlott ellenállását. A bűnösség megállapításához bűnre nincs is szükség. Maga a vád sohasem valódi, még akkor sem, ha bizonyos elemei valóságosak. A hatalom szempontjai szerint kell megfogalmazni és végül elfogadtatni a vádlottal. A kihallgató például a vádlott vallomásában elhangzó mondatok átfogalmazásával olyan kijelentéseket ad a szájába, ami miatt sokkal súlyosabb ítéletre számíthat. Sokszor a megvádolt nem is tudja, hogy mit kell bevallania. Ennek eléréséhez a fizikai kényszer csak egy eszköz a sok közül. Kicsit mindenkinél más a szerepe, van, akit a fájdalom vagy a nagyobb fájdalom elkerülése miatti félelem tör meg, de van, akit éppen a fizikai kényszer tesz elszánttá. A jól képzett kihallgató tiszt tisztában van azzal, ki hogyan és milyen módon befolyásolható, vagy győzhető meg. Van akire inkább hat az érvelés, mint a fenyegetés, a hízelgés inkább, mint a zsarolás, és megfordítva.
A vádlott korábbi társadalmi helyzetéből fakadó presztízsét a kihallgató igyekszik letörni, a korábbi hatalom kiszolgálását bűnnek beállítani, tekintélyét devalválni, műveltségét kigúnyolni. Címkékkel ellátni, így lesz a megkínzott a „nép ellensége”, „kizsákmányoló”, „fasiszta”, aki megérdemli a sorsát. Ez a címkézés a kínzást végző személyt segíti abban, hogy kisebb legyen benne a feszültség, amit amiatt érez, hogy túlságosan „kegyetlen” volt. Ha továbbra is fent akarja magáról tartani azt a képet, hogy ő nem egy kegyetlen ember, azt a személyt akit az imént brutálisan bántalmazott kell még jobban lealacsonyítania.
Több sikert hoznak a lelki elhárító mechanizmusok a helyzet túlélésében. Az, aki az önértékelését végig fent tudja tartani ellent tud állni a befolyásolási kísérleteknek. Ugyan így segít a nehéz órák elviselésében a fantázia, a képzeleti képek előhívása révén az egyén mintegy kívülre tud kerülni a helyzetből. Van, aki ezt olyan szintre tudja magában fejleszteni, hogy a legnagyobb fájdalmakat is ki tudja rekeszteni a tudatából. Mintha egyfajta burok venné körül, amin semmi sem tud áthatolni.(Izoláció) ii A hősies helytállás pedig egyfajta túlkompenzálás. Az identifikáció is ismert lelki elhárító mechanizmus, amikor a kiszolgáltatott azonosul az agresszorral, átveszi a rabtartó, a kihallgató viselkedését, értékrendjét, mintegy átáll a túlsó oldalra. A projekció pedig segít a belső félelmek, bizonytalanságok eltüntetésében, mondjuk úgy, hogy a rabtársaira vetíti saját negatív érzéseit. Amit Radnóti ír a Hetedik eclógában a fogoly érzéséről, érvényes minden rabállapotra: "...jó hírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, / s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat."
 

Az elkövetkező hónapok sajnos azt mutatták a rossz elutasítása az egész világban elmaradt, és a gyászos ítéletek a gonosz buzgó jelenlétét mutatták hazánkban. Csüggedt és reménytelenül telt napok következtek. A sarokba szorított életek rettegése, a szüntelen megalázások, az örökös, néma szorongások újra kezdődtek. Az embereket az utcákról, a lakásukból, az ágyukból hurcolták el. Mikor lett vége gyermekkoromnak? Nem tudom. Úgy múlt el észre se vettem.

Hír, hír hátán 1957. május

Az Országház nemes gót épülete a történelmi események élő tanúja. Most egy levert ellenforradalom után ismét benépesült az ülésterem. Bevonul a Forradalmi Munkásparaszt-kormány. Rónai Sándor elnöki megnyitója után a külföldi sajtótudósítók feszült érdeklődése közben Dobi István emelkedik szólásra: Súlyos sebeket szenvedtünk az ellenforradalomban, de talpra álltunk, és a nép között ezer meg ezer jelét látjuk annak, hogy a hibákból nemcsak mi tanultunk. A nép is tanult, és velünk együtt elhatározottan szembeszáll a haladás belső és külső ellenségeivel, és szilárd elhatározottsággal építi tovább a szocializmust. A kormány beszámolóját Kádár János elvtárs tartja: Az elmúlt 6 hónap politikai eredményei így foglalhatók össze. Van erős pártunk. Teljesen helyreállítottuk népköztársaságunk alkotmányos rendjét. Szilárd az állam hatalma. Van szervezett fegyveres erőnk. Helyreállt az államigazgatás rendje. Működnek a minisztériumok, dolgoznak a tanácsok. S ami mindennél fontosabb számunkra, napról-napra növekszik a tömegek bizalma, s elszigetelődött politikailag is az ellenforradalom. Tisztelt Országgyűlés! Kedves elvtársak. Meggyőződésem, hogy a magyar Országgyűlésnek adott kormánybeszámoló, az efölötti vita lezárja az ellenforradalmi támadást követő féléves munkánk szakaszát, és egyben az Önök bizalma és támogatása új lendületet, újabb erőt ad a kormány további munkájához. A nép képviselői bizalmat szavaztak az új minisztereknek is: Hantos István a pénzügyi, Incze Jenő külkereskedelmi, Kisházi Ödön munkaügyi, Kovács Imre élelmezésügyi, Trautmann Rezső pedig az építésügyi miniszter. (21. Magyar Filmhíradó)

Talán a kilencvenes években történt, kedves barátnőnk, aki Olaszországban élt, kért meg minket, hogy vigyük el személyesen, a valahogy hozzánk eljuttatott nagyobb pénzösszeget a barátnőjének, akivel együtt járt az egyetemre és súlyos rákbetegségében már az utolsó hónapjait éli. A neve ismerősen csengett, később tudtam meg, hogy apja volt az egyik legkérlelhetetlenebb vérbíró 56-ban, tucatszám hozta a halálos ítéleteket.iii

Sokáig csöngettünk mire végre résnyire kinyílt az ajtó, egy asszony lesett ki rajta, a szeme nyugtalan, rebbenő tekintettel méregetett minket. Az egyik kezével az ajtót fogta, a másikkal a festett szőke haját simította a füle mögé. Ráncok vették körül vékony száját. Udvariasan, halkan elmondtuk miért jöttünk, mit hoztunk és kitől a lányának. Kicsit tágabbra nyitotta az ajtót. Akkor láttam meg a férjét, a hajdani bíró magas alakját. Valami háziköpeny volt rajta, a bolyha kifakult már. Közelebb lépett felénk, a botját kicsit maga elé emelve úgy tartotta, hogyha kell fegyverként is használhassa. Nem nézett a szemembe, a feleségéhez fordulva mondta: nem fogadunk senkit. Elutasító hangjában félelem bujkált. Az asszony meglepetés nélkül vette tudomásul, hogy a férje ott áll mögötte. A szobából ekkor meghallottuk a lány hangját, majdnem kiabálva kérte: engedjétek be őket. A félig nyitott ajtón át láttam, hogy az ágyában fekszik. Az asszony hirtelen hangot váltott. Kézmozdulatával mutatta: halálán van. Végre beléphettünk. A lakás olyan volt, mint egy hatalmas, partra vetett cet teste, amelyik még lélegzik, uszonyait még képes mozgatni, de már alig él. Minden tárgy, minden benne élő személy, a szoba levegőjének kesernyés, áporodott szaga, jelezte a vég bekövetkezésének az elkerülhetetlenségét. A lány szemében is ott ült már a beletörődés. A félig lecsúszott paplant felhúzta egészen az álláig. Az éjjeli szekrényen orvosságos dobozok, vizes pohár és használt paprizsebkendők hevertek. Juli a kezében szorongatott borítékot átadta neki. Hálásan nézett ránk, arcán mégis megjelent a titkolni próbált fájdalom. Feltűnt, hogy a jellegtelen, modern bútorokkal teli szobában könyvek csak a beteg ágya mellett tornyoztak. A falak csupaszon álltak, csak egy ódon falióra mérte szűken, monoton ingással az időt. A függönyt félig behúzott sötétítő takarta, de a résen besütött a nap.

Hamarosan újra a fővárosban folytattam a tanulmányaimat. A hetedik osztályt már a Csaba utcai Általános Iskolában végeztem el. Az első orosz órán felálltam és közöltem, hogy nekem felmentésem van oroszból. Nagy nevetés tört ki. Az egyik osztálytársunk 60 évvel később találkozót szervezett, még élt egy tucat társam, akik el is jöttek, volt, aki Amerikából repült át. Furcsa volt látni a sok öreg embert. Senki senkit se ismert meg. Szerencsére én megtaláltam 7. osztályos év végi osztályképünket, annak segítségével azonosítottuk be egymást. Ahogy beszélgettünk, idéztük fől a suliélményeinket, lassan a vén arcok mögött megjelentek a kamasz fiuk vonásai is. Egymásra kopírozódott fiatal és öreg arcunk. Egy egész élet futott le, mint a trükkfilmeken, amin egy perc alatt változik fiatalból öreggé valaki, csak most visszafelé. Azt mondják, ami elmúlt azt nem lehet többé visszahozni. Az évek elfolynak, akár a víz a tenyerünkből, hiába próbálod ujjaidat összeszorítani, megtartani benne a folyékony halmazállapotú emlékeket. Ott mégis olyan volt az egész, mintha mindannyian visszafordultunk volna. Próbáltuk az akkori jelent megragadni, képzeletben beülni a padokba megint, múltunkba lépve nézni magunkat, felidézni milyen jövendőt vártunk, reméltünk magunknak. Mi került vágykoporsónkba belőle. És mi valósult meg. Ott ültem és láttam múltbeli magamat. A nem létező fiú képe tekintett rám a képzelet parázsló pillanatában, a hunyó zsarátnok, ami voltam, a megfoghatatlan valaki, akiről tudtam, hogy mélyen ma is bennem él, és figyel engem.

Apám elvesztette korábbi állását, még olcsón megúszta, az albérletünkből is kitettek minket, mert nem tudtuk fizetni a lakbért. Bátyámat felvették a Színház és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára, és a kollégiumban kapott elhelyezést, anyám és apám meg Visegrádon egy üdülőben helyezkedett el. Én meg, hogy ne keljen iskolát váltanom az Acsádi családhoz kerültem, mint kosztos diák. A költségeket apám két nővére állták.

A velem egykorú Bandival laktam együtt a cselédszobában. Nem tudtunk igazán összebarátkozni, de egy valamiben nagy segítségemre volt, ő írta meg nekem minden nap az orosz házi feladatomat. Jó nyelvtudása kapcsán, az egyetem elvégzését követően, az MTI-hez került, majd pekingi és londoni tudósító lett belőle. Egy rövid ideig főszerkesztője volt a televízió Híradójának.iv

A családot Cia néni, Bandi nagynénje vezette, ahogy akkoriban mondani szokták ő hordta a nadrágot, valóban férfias jelenség volt. Feszes, elől végig gombos ruhát hordott, rövidre vágott haját hátrafésülte, néhol már ősz szálak csillogtak benne. Finom arcbőre, meleg, barna tekintete és lágy keze volt. Valami ismeretlen, egzotikus illat lengte körül mindig. Határozott hangon osztogatta a parancsait. Cia néni velem mindig kedves volt, csak egyszer volt rám nagyon mérges. Reggel a menü mindig ugyanaz volt, szalonna, kenyér, tea. A teát mindenki maga főzte meg, precízen ki kellett mérni a csészényi vizet és beleönteni az ódon fém főzőedénybe. Kimértem, mint máskor, de a gázrezsón felejtettem, és a kanna egészen vörösre izzott, a fülét, csőrét rögzítő forrasztások kiolvadtak belőle. Úgy nézett ki, mint egy lelőtt nagy madár, csőre élettelenül hajlott a hasára.

Egyik hétvégén elutaztam Visegrádra, hogy találkozzam a szüleimmel. Ha nem is éheztem jobb falatokat régen nem ettem. Apám, ő volt az üdülő vezetője, anyám meg az egyik szakácsnője kihoztak a kamrából egy tálat tele volt téliszalámival, sajttal, sonkával. Nem tudtam fékezni a mohóságomat, annyit ettem, hogy a szűkké s szegényes étkezéshez szokott gyomrom nem bírta és kihánytam az egészet. Nem emlékszem, hogy voltam-e még náluk ezen alkalmon kívül. Apám már nem remélte, hogy valaha felépül a sokszor és sokféle változatban megrajzolt házunk és egy szép napon ismét azt az egyedüli, emberhez méltó, polgári életformának tartott életet élhetjük megint, melyet a Nagyboldogasszony úti villában egyszer már megteremtett. Sok epizód felvillan róla bennem. Ezekről sokat meséltem barátaimnak is, így valóságos mitikus lény lett belőle. Amikor öltönyt csináltatott magának és nem volt megelégedve az eredménnyel, azt szokta mondani, hogy ő vadászni szokott, és mutatta felemelve a karjait, mintha egy puskát tartana, hogy miért nem jó a zakó. Látja itt, meg itt gyűrődik, sajnos így nem tudom átvenni. És követelte vissza a kitűnő angol szövet árát, emlékeztetve a szabót arra, mikor elhozta a szövetet és mutatta neki. Látja milyen kitűnő anyag. A szabó nem fogott gyanút, és sűrűn bólogatott. Hiába ma már nem lehet ilyen szövetet kapni csak külföldön – tette hozzá. Ha étteremben evett mindig elkérte a Panaszkönyvet, ha jól volt az étel megdicsérte, ha nem, szakmailag pontosan kifejtve leírta a kifogásait. Egy egész dossziéja volt a vendéglátó vállalatok válaszaiból. Ha újra betért oda, mind a két esetben, igyekeztek jó étellel kiszolgálni. Hirtelen haragú, mondhatni krakéler pasas volt. Egyszer egy pimasz jegyellenőrnek a vonaton a kicsit hevesre sikerült rendreutasítása miatt a karját is eltörte.

Folytatás:6.

iMünnich Ferenc, aki a spanyol polgárháború idején az Ottó Flatter nevet használta, november 4-étől az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban, amit Kádár János vezetett, miniszterelnök-helyettes volt, november 11-én az MSZMP KB tagjává választották, részt vett a karhatalmi zászlóaljak és a munkásőrség megszervezésében. 1958 és 1961 között a minisztertanács elnökének tisztségét töltötte be. A Szovjetunió 1967-ben Lenin-renddel tüntette ki. (Wikipédia alapján)

iiEgyetlen módon lehet túlélni az ilyen embertelen ocsmányságot: vissza kell vonulnod! Össze kell húznod magad, hogy ne érhessen hozzád! Nem fizikai értelemben! Ki kell vonulnod a reális térből! Mélyen a valódi, fizikai tested szabta határok mögé kell visszahúzódnod!” (Darvas Iván Lábjegyzetek)

iiiLassan elfelejtik a nevüket, az egyik leghírhedettebbnek az unokája, más néven meg az egyik szélsőséges jobboldali pártnak lett a vezetője, talán nem véletlenül...

ivA rendszerváltás után derült ki Aczél Endréről, hogy állomáshelyeiről, számomra meglepő módon, az általam jól ismert Acsádi nevet választva küldözgetett hírszerzői jelentéseket. Erről a tevékenységéről mentegetőzve így írt önéletírásában: „Aki azt állítja, hogy hosszas külföldi, főleg nyugati kiküldetésben volt, és nem jelentett, az nem mond igazat. A szervek engedélye nélkül senki sem vállalhatott tartós külföldi munkát...”