Tíz éves lehettem, amikor a szomszéd villába új lakók költöztek. Hírük megelőzte őket, a kerítésen át lestük, mikor tűnik fel Hidegkúti Nándor, hogy lelkesen integethessünk neki. Egy velem egykorú fiú és egy szőke, pár évvel fiatalabb kislány, meg a mosolygós arcú, dauerolt hajú felesége tartozott a családjához. Hamar összeismerkedtünk Kisnándival, a híres futballista fiával, akinek persze mindenki a barátja akart lenni.Érdekes a foci mégse lett a kedvencem, amit az is bizonyít, hogy nagyon sokáig nem láttam élőben meccset.

Ezen a napon hunyt el Hidegkuti Nándor, az Aranycsapat klasszisa,  stadionunk névadója | Az MTK Budapest Labdarúgó Zrt. hivatalos honlapja

Gyakran éppen náluk verődtünk össze. Amikor a világbajnokság után megérkezett a híres szomszédunk, üzent nekünk gyerekeknek, hogy menjünk át hozzájuk. Voltunk vagy nyolcan, tízen srácok és néhány kisebb lány is. Egy hatalmas papírzsákot hozott ki a lakásból, intett, hogy menjünk közelebb és mindenkinek adott a kezébe egy furcsa, sárga, hosszúkás valamit, nem tudtuk, hogy mi az, senki se evett előtte még banánt, megmutatta, hogy kell megpucolni, és mi boldogan beleharaptunk. Nyilván azért hozott egy zsákkal ebből a gyorsan romló gyümölcsből, hogy nekünk, már megérkezésük másnapján, szétoszthassa. Kaptunk mellé egy-egy tábla svájci csokoládét is. Akkor tudtuk meg, hogy milyen az igazi. Náluk sok minden olyasmit csodálhattunk, ami még messzi, vágyott dolog lehetett csak másoknak. Váltós, mikrobarázdás lemezjátszót, magnetofont, csoda szép karácsonyi égőket, drága karórákat. Ha nem voltak otthon Kisnándi szülei, hallgattuk a lemezeket, vagy játszottunk a magnetofonnal.

Akkoriban minden nap az utcánk végében lovaskacsi állt meg, ponyvával letakart jégtömböket hoztak rajta, furcsa, magas, elnyújtott kiáltással hívta a kocsis az embereket: jegees. A nyitott konyhaablakok mögött a főzéshez készülődő háziasszonyok, ahogy meghallották a kiáltást már rohantak is a vödrökkel jeget venni, hiszen akkoriban mindenkinek még jégszekrénye volt, amiben a lassan elolvadó tömb tartotta hidegen az ételeket. Találtunk a lemezek között egyet, aminek az elején az énekes pontosan úgy kiáltott mint a mi jegesünk. A lemezjátszó tűjét újra és újra visszatettük, jól felcsavartuk a hangot és lejátszottuk azt a részt. Láttuk is hamarosan, hogy futnak lefelé az asszonyok, mert azt hitték a jeges kiabált. A magnóval meg állriportokat készítettünk, mintha egy üzemben lennénk csaptunk zajt valamivel, és egymást kérdezgettük a termelési eredményekről, ugyan úgy, ahogy azt a rádióban nap mint nap hallottuk. Visszajátszva a felvételt nagyon furcsának találtuk a saját hangunkat. Egyik nap hiába kértük, hogy játszunk megint riporterest, Kisnándi csalódottam közölte, hogy most egy pár hétig nem lehet, mert két férfi felkereste őket és elkérték tőlük a magnót. Néhány év múlva értettem meg miért kellett nekik, mikor megjelent az üzletekben a magyar gyártmányú, Mambó névre keresztelt magnetofon. Azt ugyanis Hidegkúték készülékéről koppintották le. A hasonlóság nyilvánvaló volt. Igaz egy kicsit nagyobb volt és valahogy sutább a megjelenése, a hangja is gyengébbre sikerült, mégis határozottan rá lehetett ismerni arra a masinára, amivel mi játszottunk.

Hír, hír hátán 1953 március 8

Az üzemek, hivatalok dolgozói, az iskolák tanulói koszorúk százait, virágok tömegét helyezték el a nagy vezér szobrára. Budapest népe, amelynek szívében kitörölhetetlenül ott él a nagy Sztálin emléke, búcsúzott felszabadítójától, tanítójától, vezérétől. (Szabad Nép)

A fürdőszobai szekrényben kotorászok, kezembe veszem a pamacsomat, és nekilátok, hogy megborotválkozzam. A tükörben apa arca tűnik elém. Nézem ámulattal, ahogy pamacsolja az arcát, a fehér hab egyre vastagabb, összeszorított szájnyílása nem látszik. A tükröt erősen kikezdte már az idő, több helyről is levált már a foncsorozás, azokon a helyeken apám arcából is hiányzik egy-egy darab. Most saját arcomat vizsgálom, öregebb vagyok nála, hajam is őszebb. A borotválkozást tapintás és hang után végzem, akár egy vak ember. Így a múlt nővérében, a jövőben láthatom magam, amint most itt ülök: a visszatükröződő képben, akkori arcomat keresem, mi maradt meg belőle mára.

Egyszer Nándi bácsi engem Kisnándival együtt elvitt a Rudasba. A híres labdarúgót mindenki nagy tisztelettel köszöntötte. Először voltam akkor gőzfürdőben. Furcsa volt látni a sok fehér kötényes, meztelen férfit. Nekem is le kellett vetkőznöm, nagyon zavart mikor a vízben a kötény, amit magamra kellett vennem, lebeg össze vissza.

Kisnándinak légpuskája is volt, a célba lövést gyakoroltuk vele, na meg verebekre is vadásztunk, de ritkán találtunk célba. Egyszer meg szabályos háborút vívtunk a szomszédukban lakó kölykökkel, nekik is volt ugyanis léppuskájuk. Visszagondolva úgy tűnik egy csöpp eszünk se volt, hiszen ellenfeleink a megszállók gyerekei voltak, ott laktak ugyanis a környékünkön, a legszebb villákban, az ránk telepített szovjet magas rangú tanácsadók családjai, akik a magyar, és függetlennek beállított minisztériumokat valójában irányították. Szerencsére csatáink híre nem jutott az oroszul felénk kiáltozó, ránk lövöldöző gyerekek szüleinek a fülébe, talán azért, mert sebesülést szerencsére se ők, se mi nem okoztunk. Mi persze győzelmünknek kiáltottuk ki, amikor visszavonultak a kertjükből a villába. Nagyon elégedettek voltunk, hogy elűztük őket.

A szomszéd telek üres volt, abban munkálkodott egy vékony, himlőhelyes arcú asszony, ha meglátott minket a kertjében, siránkozó hangon kiabált ránk, úgy beszélt, mintha saját csúnyaságát panaszolná, férje viszont soha egy szót sem szólt, mi magunk között Micsurinnak hívtuk. Zöldségeket termesztetek, paprikát, paradicsomot, ami a gyér kerítés miatt igen kockázatos dolog volt, amikor valamelyik érni kezdett, valaki mindig megdézsmálta. Alig maradt nekik, pedig tudtuk, hogy rengeteg apró gyerekük van, talán ezért mi srácok soha nem loptunk tőlük. Egyszer a tavaszi kertásás közben Micsurin talált egy bombát, mi is megnéztük, tisztes távolságot tartva. Hamarosan tűzszerészek érkeztek, óvatosan kiásták és elvitték.

Hír, hír hátán 1951 március

„Minden kolhozparaszt kísérletező és minden kísérletező a természet átalakítója” (Az Élet és Tudomány 1951-es évfolyamának 420. oldalán olvasható a Micsurinnak tulajdonított idézet)

Később, mikor már elkerültem a budai barátaim közeléből, de ritkán még találkoztam velük, hallottam mi lett Kisnándiból. Egy rövid ideig labdarúgóként is jegyezték, de aztán, mindenféle balhékba keveredett, elzüllött, elítélték, és az Aranycsapat híres csatárának fia hosszú éveken át a Budapesti Fegyház falai között raboskodott. Ott ismerkedett össze Bóna Rudival, akit az ötvenhatos Széna téri harcok kapcsán 11 év fegyházra ítéltek. Kisnándi és Rudi barátsága később a szabadlábra helyezésüket követően is megmaradt, és a két elátkozott ember egymásba kapaszkodva, próbált valahogy élni. Kisnándi utolsó barátja ekkoriban ismerkedhetett össze húgával, Anikóval. A régi haverok gyakran látták őket együtt a Mártírok úti Fény presszó elé kitett asztalok mellett üldögélve, ahol csak bámultak maguk elé, a semmibe…Ma már egyikük sem él.

Milyen lehetett nekik, amikor az utolsó napjaikat, óráikat élték át, azt a végső időt, amikor mi szánni való emberek már zuhanunk a semmibe, és a körülöttünk levő világ már elveszti valóságát. Mikor betekintünk abba a létformába, ahol felmenőink, régi barátaink, iskolatársaink várnak minket, nyújtják felénk karjaikat. Néha unatkozol, szenvedsz a magánytól, de semmit sem tudsz az utolsó kétségbeesés érzéséről, amikor már tényleg nincs tovább. A széttartó élettörténetüket meghallgatva eltöprengtem azon, minek köszönhetem, hogy én még élek, és ők, akikkel valamikor együtt nevettem, szaladgáltam, játszottam már nincsenek. Az ember életének különös sajátossága, hogy van, aki sokáig élhet, leszármazottai is lesznek, másoknak meg nem adatik ez meg, és elhal törzsük ága, mely ezernyi viszontagság között addig megmaradt, nyújtózkodott az időben nemzedékeken át, tovább és tovább, egészen az ő életükig. Miért vesztik el egyesek az ember titokzatos, talán legcsodálatosabb képességét, vagyis azt, hogy gyümölcsöket tudjanak hozni, génjeiket tovább tudják adni, miért szakad meg a láncolat éppen az ő életük végével, visszavonhatatlanul?