Amikor apám fatelepét államosították megpróbáltunk disszidálni. Sietve eladta villalakásunkat, amit lehetett mindent pénzé tett. Minket anyámmal és a cselédünkkel leküldött az osztrák határhoz közeli egyik faluba, ott kellett volna megvárnunk, amíg néhány dolgot még elintéz. Az volt a terv valaki éjjel majd átkísér minket a határon, de erre az egészre már nem került sor. Az ÁVO ugyanis éppen akkor kezdte összeszedni a gyanús alakokat a határ közeléből. Értünk is éjjel jött a fekete autó.

Anyámmal, Sárival a cselédünkkel, és bátyámmal a hátsó ülésen zsúfolódunk össze, sötét falvakon robogunk át, az autó reflektora világítja meg az utat, amit félelemmel vegyes örömmel figyelek. Megérkezünk egy nagy házhoz, bekísérnek egy nagy terembe, ahol körben férfiak és nők állnak a fal felé fordulva. Kiabálások, jajgatások hangjai szűrődnek ki a távolabbi szobákból. Amikor anyámat hívják én sírva utánafutok. Élénk emlékeim maradtak a börtönről is. Hatalmas teremben helyeztek el minket, emeletes, fából ácsolt priccsek álltak körben a fal mellett. A magasan elhelyezkedő ablakokon rácsok díszelegtek. Rengetegen voltunk, egész családok kuporogtak a furcsa alkalmatosságokon, és nagy volt a hangzavar. Egy másik emlékkép is bevillan. Villamoson kísér minket egy rendőr, anyám meg van bilincselve. Fullasztó vihar előtti hőség nehezedik a városra. A világosság és a sötétség váltották egymást, ahogy a felhők futottak a ibolyaszínű égen. Talán a bíróságra megyünk, nem tudom, elég hihetetlen az egész jelenet, de élesen látom ma is magam előtt. Nagy esőcseppek loccsannak szét a járdán. Távoli dörgések, villámlások, mintha a bűnösöket keresték volna, a vihar közeledését mutatták. Három hétig voltunk fogva, aztán elengedtek. Apám valahogy megtudta, hogy a határt már lezárták, ezért nem utazott utánunk, így ő megúszta az egészet. Ettől kezdve nem volt saját lakásunk.

Irat Adóbehajtás
A kerületi adószámviteli hivatalok a közadók biztosítása és behajtása érdekében a következő eljárásokat folytatják le: zálogolások vagy lefoglalások, a lefoglalt ingóságok hatósági őrizetbevétele előtt a) posta útján első felhívást kézbesítenek, b) a végrehajtó által a helyszínen adnak utolsó felhívást (szorgolás). Ha mindezen intések hatástalanok maradnak, következik a végrehajtás, a hatósági őrizetbevétel és az árverés. A kerületi adószámviteli hivatalok hajtják be az együttesen kezelt adókat: föld-, ház-, általános (% kos) kereseti, társulati, tantiem-, jövedelem- és vagyonadót, útadót, községi pótadót, házbérkrajcárt, szemétfuvarozási illetéket, ínségjárulékot, italmérési illetéket és ezekkel kapcsolatos összes járulékokat, valamint a római katolikus egyházi adót azoktól, akik jövedelemadóval vannak megróva. Továbbá az adószámviteli osztályhoz behajtás végett áttett közadók módjára beszedendő köztartozásokat és a száz pengőn aluli kisebb peres ügyekből folyó magánköveteléseket: az úgynevezett idegen követeléseket. (Budapest Székesfőváros Statisztikai Lexikonja, 1940)

Hír, hír hátán 1949 május 16

A Rákóczi-tér megtelik a boldog józsefvárosiakkal. Mindig többen és többen jönnek, zászlókkal, felirati táblákkal és a Függetlenségi Népfront elnökének, Rákosi Mátyásnak arcképével. Lelkes éljenzéssel és vidám nótázással indulnak el a Köztársaság-tér felé. A menet élén útszélességű táblán viszik a büszke feliratot! "Józsefváros választott, Rákosira szavazott". Egy másik felirati táblán azt olvassuk: "Éljen a választási harcokban megacélosodott dolgozó nép" (MTI belföldi hírek)

Volt életemben egy szakasz, amikor rácsok közt kellett dolgoznom. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem kiegészítő szakon indított egy évfolyamot pszichológus hallgatók részére. Azokat vették fel, akiknek már volt egy diplomájuk. Nekem már meg volt a gyógypedagógiai tanári oklevelem és két barátommal jelentkeztünk. 1970-ben be is kerültünk az egyetemre. Ugyanazt a képzést kaptuk, mint a nappali tagozatosak, azzal a különbséggel, hogy nekik volt még egy szakuk a lélektanon kívül. Az órák nagyobbik része emiatt közös volt a nappali hallgatókkal.

Volt, amelyik reggel kezdődött, volt amelyik délután, de még véletlenül sem este. Csakhogy nekem a tanulás mellett dolgoznom is kellett, semmiféle kedvezményt nem kaptam a munkavégzés alól. Saját magamnak kellett gondoskodnom a helyettesítésemről. Ha el akartam menni az egyetemi előadásokra, gyakorlatokra az óradíjat nekem kellett fizetnem annak a kollégának, akit nagy nehezen rá tudtam venni a tanítványaim őrzésére. Ezért kitaláltam, hogy az én osztályom részére a tanóra már fél hétkor kezdődjön. Szerencsére a szülők és a tanítványaim nem tiltakoztak ez ellen. Még így is rohannom kellett mindig a buszok után, hogy idejében beérjek az egyemre. Év közben a tanárok nem vehettek ki szabadságot, ezért a vizsgákra való készülés is csak a munka mellett volt megoldható. Az utolsó évben, amikor a szakdolgozatomat is meg kellett írnom, már éreztem, hogy így nem folytathatom tovább. Olyan munkahelyet kellett találnom, ahol kaphattam egyetemi tanulmányomra való hivatkozással kedvezményeket. Ekkor kerültem a Művelődési Minisztérium I. számú nevelőintézetébe. A szépen hangzó hivatalos név nem árulta el a valódi tartalmat. Ott „nevelték” ugyanis akkoriban a fiatalkorú elítélteket. Rácsok közé zárt világukban én is rabnak éreztem magam. A szabadság illúzió, sohase lehet abszolút, gátak közé kell szorítani. Ahogy a madár röpülését sem gyengíti a levegő ellenállása, inkább segíti fent tartani a magasban, szól a bölcs magyarázat. A csoportomba tartozó gyerekeknek szabályos tanórákat kellett volna tartanom, de én inkább beszélgettem velük, meséltem nekik.

Minket a rosszul sikerült disszidálásunk után 1949-ben, bátyámmal az anyai nagymamámhoz adnak le. Szüleinkről sokáig nem hallottunk semmit. Az első osztályt a falusi iskolában kezdtem meg. Kettesével ültünk az öreg padokban. A tanári asztal egy dobogón állt velünk szemben. A falon széles fekete tábla terpeszkedett. Kiszolgáltatottságom tovább növekedett. Egyedül voltam, ami körülöttem zajlott teljesen érthetetlen, követhetetlen volt. Butának éreztem magam.

Nagyanyánkat gonosz boszorkánynak láttuk, féltünk tőle. Életének minden baja, gondja ott ült az arcán. Valamikor nagyon szép lehetett azt hiszem, de akkor már ráncait nem tudta elrejteni, neki is, mint mindenki másnak könnyen fonnyadó húsból volt sovány teste. Mi az unokái talán fiatalkorának nehéz éveire emlékeztettük, azért nem fordult szeretettel felénk. Gábor hívta fel nagyanyám figyelmét arra is, hogy engem be kell adnia az iskolába. Iskolaszereket sem vett nekem, talán egy füzetem és egy ceruzám lehetett csak. Bátyám fogott neki, és egy újságból ellesve, készített nekem egy remek iskolatáskát. Ezt sose felejtettem el neki.

Egyszer mert túlságosan közel mentem a kerítéshez, hogy láthassam az országúton az autókat, nagyanyám ostorral vert meg, vörös hurkák lettek a hátamon, a fenekemen. Sokáig sírtam, bátyám csak nehezen tudott megvigasztalni. Titokban levelet írt szüleimnek, amiben részletesen ecsetelte sanyarú sorsunkat, benne az én megveretésemet. A levelet anyám nem mutatta meg apámnak, talán szégyellte, de néhány nap múlva apám mégis megtalálta. Azonnal leutazott értünk, és felhozott minket Budapestre.

Hír, hír hátán 1948. április

A tanuló ifjúság munkaversenye a jó tanulás. A tanító szavára figyelnek a csepeli Katona József Általános Iskola tanulói. Az élmunkás szülők gyerekei egykettőre megértik a teendőket. Az óra végeztével a hangos zsivajgás felveri az udvart. A fiuk gondtalanul hancúroznak, ők még nem tudják, hogy a lányok már elindították a tanulási versenyt, a kis Bayer Irén úttörő a megbeszélésen elhatározza, hogy ezentúl együtt tanulják a leckét. A közösen végzett munka sokkal jobb, mikor a tanulási eredmények rangsorát összesítik. Minden gyerek szeretné megnyerni a legjobban tanuló iskola díját a Rákosi zászlót. A vasas székházban a nagy kitüntetést a csepelieknek ítélik Bayer Irén büszkén veszi át a Rákosi zászlót. A csepeli diákok megfogadják, hogy további jó tanulással lesznek méltók az ország vezetőihez, Rákosi Mátyás pajtáshoz. (Magyar Filmhíradó képei alatt elhangzó kísérő szöveg)

Ekkor költöztünk be abba a budai házba, mint albérlők, amit apám nővére, Magda szerezett nekünk, hogy legyen hol laknunk és végre újra együtt lehessünk mind a négyen. Egy terasz is tartozott a szobához, ez nagy kincs volt, mert ott ülhettünk vasárnaponként az ebédhez a rozsdás fémasztal körüli vasszékeken, ha jó idő volt. A szobában a falról sok helyről már mállott a tapéta. Négy fekhely el sem fért benne. A minden este megismétlődő jelenet, mintha egy régi amatőr film felvétele lenne, vetítődik most elém. Ágyazáshoz készülődünk. Az asztalt a falhoz toljuk, az egyik székre tornyozzuk az ágyneműt, három matracot teszünk az asztal és az ágy közé, azon alszik majd a bátyám. Nekem a rácsos gyerekágy marad, amiben persze már nem férek el, ezért a végéből a rácsokat kiszedjük, és kofferekkel hosszabbítjuk meg, hogy a lábamat is ki tudjam nyújtani. Anyám és apám örökké forgolódva egy elnyűtt ágyban együtt hálnak.

A fővárosi iskolát már az új rend szólamai lengték be, az óra kezdetén a belépő tanárt felállva, hangos előre kiáltással kellett köszöntenünk. Az egyik gyerek a szünetben megkérdezte tőlem, te milyen vallású vagy? Az udvaron a gyerekek háborút vívtak egymás ellen. „Adj király katonát! Nem adok, akkor szakítok.” Jó messziről néztem csak őket. A magam által teremtett képzelt világban éltem, mintegy védekezve mindentől, ami rajtam kívülre szorult. Minden tanóra kínszenvedés volt. Nem értem a betűket miért írjuk másképpen, mint ahogy a könyvben kinéznek? A számtan még titokzatosabbnak tűnt. A hangokat jelekkel helyettesítették, amelyek mennyiségeket fejeztek ki, a jelekkel műveleteket lehetett végezni, az összeg több lett vagy kevesebb. Megpróbáltam az ujjaimat használni, de az hamar kevésnek bizonyult. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy az osztálytársaim sajátságos módon értették, sőt magától értendőnek tartották a dolgot. Későbbiekben is sokszor elcsüggesztett, hogy képtelen vagyok megérteni, amiről a tanár magyaráz, és kérdezni sem mertem többé.

A lakás többi részében főbérlőnk népes családja lakott, a mérnök apa, amikor beköltöztünk még a kistarcsai internálótábor lakója volt. Akkor hallottam előszór suttogva kiejtve ezt a kifejezést: internálták. Nem tudtam mit jelent, de azt igen, hogy jó nem lehet. A háború előtt minisztériumi tanácsos volt. Loni néni, a felesége miből tartotta el az apa nélkül maradt népes családot, azt ma sem tudom. Két lányból, és két fiúból álló ikergyerekeik idősebbek voltak nálunk, már gimnáziumba, és egyetemre jártak. A szobát bizonyára azért adták ki nekünk, legyen egy kis bevételük, meg hogy ne igényelhessék ki tőlük, és ne telepíthessenek bele társbérlőket. A lakásban állandóan mosás vagy főzés szaga terjengett. Szigorúan meg volt szabva mikor mehettünk a fürdőszobába, és anyám főzni a konyhába.

A villa tulajdonosát és családját, nem sokkal azután telepítették ki, hogy mi odaköltöztünk. Már ott állt az autó a ház előtt, egy súlyos állú, nagydarab, bőrkabátos ember dőlt a kocsinak, az ablakból néztem. Mereven rám szegezte a tekintetét. Ijedten húzódtam a függöny mögé. Csöngettek. Félve mentem ki az előszobába, a kitelepítésre ítélt háztulajdonos állt az ajtóban. Magas, csontos arcú, angol bajuszos férfi volt, kalapját levéve állt, szemében a keserűség és a düh keverékével. Kérte, hogy az egyik értékes szekrényét behozhassa, megőrzésre. Két idegen férfi már mögötte állt, hogy beemelje a bútort, úgy látszik készült rá, valószínűleg már korábban megbeszélte a mi háziasszonyunkkal. Valamelyik ikerfiú meglepetést színlelve füttyentett, amikor meglátta az intarziás bútort.

Hamarosan felbúgott az autó motorja, és a lassan kivilágosodó utca ismét csöndbe burkolózott. A szekrény végül a mi zsúfolt szobánkba került, mintha tündér lépett volna kopott bútoraink közé, úgy ragyogott. A lakásába meg egy elvtárs költözött, akiért minden reggel fekete autó jött. Nagy kutya lehetett. Mi Nyizsnyiknek hívtuk és utáltuk, bár bogár szemével ránk se nézett és soha sem szólt hozzánk, valahogy mégis féltünk tőle. Volt egy lányuk is úgy emlékszem, de nem játszottunk vele. Az ő, bitorolt lakásuk a háznak arra a kertjére nézett, ahová mások nem járhattak ki. Hatalmas fenyőfák díszítették, virágágy is volt benne. Egyszer füstbombát dobtunk be a nyitott ablakukon át, hozzájuk. Elszaladtunk, de még láttuk, ahogy szétterül a szobában a bűzös gomolyag.

Feldicsérés

Teljesítettük a beadást!
Vihetjük a sertést szabadpiacra!
Szabadon kapunk vágási engedélyt!

Apám hónapokra eltűnt, anyám hitelre vásárolt a piacon. Még a krumplit is, pedig az volt a fő ételünk, paprikás krumpli, persze kolbász nélkül, vagy nudli, gránátos kocka, paradicsom püré. Néha palacsinta. Húst nagy ritkán, ünnepnap ha ehettünk. Amikor apám végre hazajött a kiküldetéséből, így nevezte a hosszú távollétét, rengeteg dolog került elő a hátizsákjából, kolbász, szalámi, csokoládé. Anyám szép új ruhát kapott vigaszul, és egy köteg pénzt is tett a kezébe. Aztán szép lassan visszakéregette magának.

Napokig beszélt teveiről, találmányáról, ami majd sok pénzt hoz nekünk, s lerajzolta milyen házat fogunk építeni belőle. Mi ragyogó szemmel hallgattuk, és rengeteget nevettünk. Amikor még kicsi voltam, együtt sose játszottunk, amikor nagyobb lettem sose vitatkoztam vele, és nem azért mert még tapasztalatlan voltam. Meg se próbáltam túlszárnyalni, magam képességeit gyengének éreztem az övéhez képest.

Apámat nézem, a feje hátrahanyatlik, szája félig nyitva, orra furcsán kiegyenesedik, bőrét most fehérebbnek látom, mint máskor. Nem hallom a lélegzetét. Óvatosan megérintem a homlokát. Kinyitja a szemét, amikor felfedez elmosolyodik. Nem vezetik be.-- szólal meg, mintha magának mondaná nem is nekem. Azt mondták, egy újítás csak akkor fizethető ki, ha beválik. A fantáziátlan embereknek hiába magyarázol bármit. Kint voltam a telepen ott rozsdásodik, nem használják. Pedig az én gépemmel fizikailag is könnyebb a munka, a minőség is jobb. Úgy néztek rám, mint az egyszeri ember az állatkertben a zsiráfra. Ismered? Mikor felszólították kapuzáráskor, hogy távozzon az állatkertből, azt mondta, jó megyek már, de azt azért megmondom magának, ilyen állat pedig nincsen - intett a ketrec mögött álldogáló zsiráf felé. Amíg a fejüket csóválva hitetlenkednek nincs is nagy baj, hanem előbb-utóbb megpróbálnak kinyisszantani a szabvány felüli nyakunkból is, hogy kerüljön lejjebb a fejünk az ő magasságukba.

Anyám alakja sejlik fel mellette, valamit var éppen, szabályos kis öltésekkel dolgozik, az egyik ujján gyűszű van.

Czemelék az alaksorban laktak, a papa cipész volt, ott dolgozott a konyha műhellyé alakított felében, kötény volt rajta, szemüvegét az orrán lelógatva tartotta, hogy fölötte szabadon kinézve figyelhessen ránk, mikor a fiához jöttünk látogatóba. A testes, kedves arcú felesége finom mosolyával toldotta meg mindig ízes szavát, amikor megkínált minket zsíros kenyérrel. Még zöldpaprikát is tett rá. Akkor még valóban zöld volt a zöldpaprika. Mi örökké éhes kölykök örömmel fogadtuk el. Az egyetlen szobájuk ablaka magasan a mennyezetig ért, ha az udvaron valaki elment előtte csak a lábait lehetett látni. A fia mindig a sarokban ült, hajhálóval bekötött fejjel, egy sámlin. Kisebb, nagyobb vázákat állított maga elé egy kis asztalra, zsírpapírral volt bekötve a szájuk, ő meg a két igazi dobverőjével püfölte őket. Úgy szóltak, mintha valódi dobok lennének, talán csak halkabban.

Itt éltük hát Buda egyik legszebb környékén mesés életünket. Már az utcáink nevei is a mesék világába vittek, a miénket Monda utcának hívták, de volt ott Mese utca, Napos út is, mind meredeken futott lefelé, a fölötte, merőlegesen elhelyezkedő Varázs utcából. A lejtős utcánk végén, gesztenyefákkal kísért pályán futott a villamosin, ami kicsit feljebb ágazott ketté Zugliget és Hűvösvölgy felé. A vágányokon túl terült el a budagyöngygyei piac. Eleven világában, a bódék között tolongtak délelőttönként a bevásárlást végző környékbeli háziasszonyok.

Mi gyerekek a kertek közti titkos átjárókat ismerve csatangolhattunk mindenfelé. A lányok ekkor még nem nagyon érdekeltek minket, a játékokban nemek szerint szétválva vettünk részt. Akkoriban még külön fiú és leány iskolákba jártak a tanulók. A háború tárgyai, emlékei ott voltak a kertekben. Könnyen bukkantunk puskagolyókra, bajonettekre, még kézigránátokra is.

Hír, hír hátán 1953. január 1.

Termelőszövetkezetek és gépállomások élenjáró dolgozói az Építő Munkások Székházában tartották a tanácskozásukat. Dobi István a Minisztertanács elnökének megnyitója után a termelő szövetkezetek eredményeit és megszilárdulásának legfőbb feladatát Erdei Ferenc földművelődési miniszter ismertette. Minden termelőszövetkezet sikeres gazdálkodásának a legelső feltétele, hogy jól kidolgozott, helyesen megállapított termelési terve legyen. A jó terv az eredményes gazdálkodás alapja, mely megfelel a népgazdasági követelményeknek, és elősegíti a termelőszövetkezetek erősödését… A küldöttek nagy szeretettel köszöntötték Rákosi Mátyás elvtársat népünk nagy tanítóját és vezetőjét. Éljen Rákosi! - zúgott az ütemes taps. (Magyar Filmhíradó 1.)

A szomszédban lakó kis barátommal, Csabával egyszer találtunk egy puskagolyót. A nagyok elvették tőlünk kiszedték belőle a töltetet úgy adták vissza, nehogy bajunk essen. Valamelyikünk fordítva tette vissza a hüvelybe a golyót és az beszorult. Kővel ütögetve próbáltuk kiszedni belőle. De a gyutacs elsült, és egy szilánk barátom meztelen mellébe fúródott. Felugrott és bőgve rohant haza, és közben ordította: meglőttek. És milyen furcsa az élet, 56 után Csaba nővérével és az anyjával az Egyesült Államokba került, ahol megszerezte az állampolgárságot. A vietnámi háború idején besorozták, ott esett el.

Abban a házban az emeleten egy kislány lakott kicsit idősnek látszó szüleivel. Érződött rajtuk a tartózkodó, szemérmes visszahúzódzkodó viselkedés, amit rájuk kényszerített az új rend, a korábbi örömöktől megfosztott élet. Szilárd ragaszkodásuk a régi tárgyakhoz világosan mutatta ezt. A kislány, mint egy porcelán baba, mindig szépen volt felöltöztetve. Nem csatlakozott a mi kicsit vad játékaikhoz, talán azért, mert tiltották tőlünk, vagy csak nagyon féltették. Ma is látom magam előtt hajlékony testének körvonalait, hosszan csodáltam mindig vállai lágy kerekségét, hófehér bőrét. Egyszer mehettem fel hozzájuk. Csupa antik bútorral, vastag, süppedős szőnyegekkel volt telis-tele a tágas nappali. A félkörívben kiemelkedő zárt erkély ablakai éppen a mi házukra nézett, furcsa volt látni onnan a mi teraszunkat. Megfogta a kezemet és egy kis asztalkához vitt, amin egy nagy barna fadoboz volt elhelyezve. Itt kell belenézni, mutatott a doboz két, pontosan szemtávolságra fekvő, nézőkéjeire. Tekintetében valami ragyogás látszott, ő már tudta, hogy amit látni fogok milyen hatást vált majd ki belőlem. Valóban hihetetlen látvány fogadott, mintha hirtelen egy kertbe léptem volna, a fák, a ház három dimenzióban álltak előttem, annyira valóságosnak látszott minden, hogy el kellett vennem a nézőkékről a szememet, hogy megbizonyosodjak róla, ott vagyok még mindig a szobában. Újra belenéztem a mesebeli, különös, kicsinyített világba. Nem hasonlított egyetlen más, korábban látott fényképhez sem, amit láttam. Csodálkozó arcomat mustrálva sajátságos öröm szállta meg, hiszen diadalt aratott. A sztereó készülék hódításra való hatását, bizonyára nem először, megint begyűjthette magának.

Hír, hír hátán 1950. SZEPT. 14.

Pályázati felhívás a Lenin-Sztálin szobor feliratára Szeged dolgozói nagy lelkesedéssel fogadták a Szegeden felállítandó Lenin-Sztálin-szobor gondolatát és a kibocsátott bélyegeket már az első napokban megvásárolták. Több olvasónk azzal a kérdéssel fordult hozzánk, hogy a Sztálin-sétányon felállítandó szobornak mi lesz a felirata. Ezekre a kérdésekre válaszolva közöljük, hogy egyelőre a felirat szövege még nincs eldöntve. Éppen ezért szerkesztőségünk elhatározta, hogy pályázatot hirdet a szobor feliratára. A felirat lehet idézet, de lehet, önálló fogalmazás is. A pályázók — biztosak vagyunk benne, hogy sok száz dolgozó küldi be elgondolását — leveleiket a Délmagyarország szerkesztőségének (Jókai-utca 4). vagy a Városi Tanácsnak küldjék. A legjobb felirat jutalmazásául szerkesztőségünk a Lenin-Sztálin szobor bronzból öntött kicsinyített mását adja. (Délmagyarország)

A felső tagozatot a Labanc utcai fiú iskolában kezdtem el. Bátyám is odajárt, kitűnő tanuló volt, az iskola életében szinte nélkülözhetetlené tette magát, például szini előadásokat rendezett saját darabjából. Mindenki szerette. Azt hitték az ő nyomdokába lépek majd, de én pont az ellentéte voltam, ha felhívtak felelni legtöbbször meg se tudtam szólalni. Csodálkozva tapasztaltam, hogy az érzékeim ugyan pontosan rögzítik a külső valóságot, de a tanár szavai mégsem jutnak el hozzám, mintha egy láthatatlan búra venne körbe, ami nem engedi át.

Az egyik kert fűvel takart lapos magaslatán gyűltünk össze estébe hajlóan, néha húszan vagy még többen. Valamelyik fiú nagy szakértelemmel tudta szétszedni a gránátokat, töltényeket. Kivette belőlük a puskaport, óvatosan a robbanószereket. Tüzet raktunk abba szórtuk a ként, csodáltuk kékes lángját, a foszfor fellobbanó tűzét megtapsoltuk. A kis serdülőkből hiányzik a félelem, na meg, ha volt is, aki félt, azt nem merte kimutatni, mert gyávának nézték volna a többiek. Pedig, ha csak egy gránát felrobban közülük, akkor lehet mindannyian meghaltunk volna.

Néhány évvel később ugyan ott gyűltünk össze mi fiuk, de már egészen más okból. Alattunk az alacsonyabban fekvő házsor húzódott, a több emeletes épületnek a harmadik emelete volt velünk egy magasságban. Könnyen beláttunk a lakásokba. Az egyik ablakban világosság támadt. Egy fiatal lány vetkőzött éppen, őt lestük lélegzet visszafojtva, előszór háttal állt nekünk, a csillár fényében még a szeplőket is látni véltük a hátán, aztán a ruháiból teljesen kibujt. Végre szembe fordult velünk és láthatóvá vált mindene, ami akkoriban igazán izgalomba tudott hozni minket, még a tojásdad arcát, duzzogó száját, átható nézésű kék szemét is megfigyelhettük. Hátravetette sűrű szőkés, vöröses sörényét. Miközben fel és alá sétálgatott a szobában meztelenül, mintha keresne valamit. Feltehetően tudta, hogy nem messze tőle ott ülünk és nézzük őt. Aztán hirtelen lekapcsolta a villanyt és sötét lett. Tudtuk aznapra vége az előadásnak.

Nemcsak a budai utcák, de a néhány megállónyira elérhető erdők is mind játékterünkké váltak. Az égen a nyári bárányfelhők, a madarak a fák csúcsain, ahogy a tisztások vadvirágai is, ahová lehevertünk pihenni focizások után, mind gyermekkorunk természetes része volt. Életem korai szakaszának gazdag és változó színtereit magamba fogadtam. Hálás vagyok, hogy gyermekként ennyiféle hatás ért. Minden új hely, bármennyire is idegen volt először, meghódított, mély nyomott hagyott bennem. Bandákba verődve jártuk be az ismerős helyeket, fákra, sziklás ormokra másztunk. Szamócát szedtünk és indiánosat játszottunk. A játék lett a mi nagy tanítómesterünk. Az ezerféle játékunk tartotta elevenen érzékszerveinket. Mozgásunk csiszolója volt. Tanultuk, hogyan kell dobni, rúgni, pörgetni, pattogtatni. A játékszabályok megtanulása fejlesztette képzeletünket, alakította értelműnket. Az egymással folytatott birkózásaink nem csak az izmainkat, az akaratunkat is fejlesztette, kisebb sérüléseink a fájdalmak néma eltűrését is megtanították nekünk. Mindig a szabadban voltunk, és sohase unatkoztunk. Huizingánaki igaza van, amikor azt állítja a játék a kapocs az anyag és a szellem között, szakrális teret teremt, mert mindig van benne valami isteni. Hiszem magam is, hogy a játék egyike az ősi, alapvető erőknek, amelyek szerepet játszottak az emberi civilizáció alakításában. De mi lesz az emberből, ha a gyerekek a négy fal mögött maradnak? Mi segíti át majd őket a világ ürességein, értelmetlenségein?

Szabadok voltunk, a szüleink nem nagyon törődtek azzal mivel foglalkozunk egész nap, a szünidőkben csak enni jártunk haza. Eltökélten mondtunk ítéletet a felnőttek fölött, ha kellett, de mélyen hallgatunk arról, amiről beszélni tilos volt. Volt egy retekhelyünk oda jártunk bagózni. Egy bokor tüskéire tűztük a csikkeket, és elneveztük csíkfának. Aki köhögött a füsttől, azt kinevettük. Ott nézegettük az egyik fiúnak, akinek az apja orvos volt, az otthonról ellopott könyvét, borzadállyal vegyes kíváncsisággal bámultuk a kihajtható anatómiai ábrákat, az emberi szervek rajzait, a női és férfi testek közötti különbségeket vitatva meg. Próbáltuk kiolvasni a latinul írt neveket, és megtanulni az addig ismert vulgáris kifejezések helyett a minket legjobban érdeklő testrészek megnevezéseit.

Utcánkban, egy nagy kert mélyén állt egy ház, amit a környékbeliek Horthy-villának neveztek. A háború előtt állítólag ebben lakott egy ideig a kormányzó fia, Horthy István. Aztán az ötvenes években, a forradalom előtti utolsó kommunista miniszterelnök, Hegedüs András lett a lakója. Fegyveres őrök álltak a magasra nőtt sövénnyel eltakart villakert kapujában. Néha láttuk a nagy fekete autót, amiből kiszállt egy kopaszodó, alacsony, jelentéktelen külsejű ember, akiről tudtuk, hogy ő a miniszterelnök. Valamelyik srác a szomszédból mondta nekem, hogy a kertben van egy kis tavacska, és az tele van kicsi teknősökkel. Kitől hallotta nem kérdeztem. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk szerezni belőlük egyet-kettőt. Találtunk a villával szomszédos telekkel közös kerítésen egy kis lyukat, azt tágítottuk ki akkorára, hogy mi éppen átférjünk rajta. Hason kúszva közelítettük meg a kis tavacskát. A mellette álló fáról váratlanul egy egész madárfelhő röppen föl, zajos csipogással. Az eszünkbe sem jutott, hogy milyen veszélyes dolgot művelünk, bár arra ügyeltünk, hogy ne csapjunk zajt. A géppisztolyos őrök, ha észrevesznek minket, habozás nélkül lőttek volna. Szerencsénk volt, észrevétlenül hagyhattuk el a veszélyes kertet. Igaz, teknősöket sem találtunk.


Hír, hír hátán 1952. augusztus

Negyedik éve épül ötéves tervünk nagy alkotása, a Népstadion. Az előregyártott ülőelemek beemelési munkáinál különösen kitűnik a Szabados szállítóbrigád. Átlagteljesítményük 180%, ami annyit jelent, hogy naponta százhúsz ülőelemet szállítanak a beszerelés helyére. A játékmezőn négy év óta állandó, szakszerű fűápolás folyik, hogy a stadion építésének befejezése után erős gyökerű, dús pázsit fogadja a sportolókat. A stadion közvetlen szomszédságában megkezdték a tizenegy emeletes öltöző és sportszálló alapozását. A sportszálló terveit az építkezés meggyorsítása érdekében a helyszínen működő tervező intézet készíti el. Az intézet dolgozói a stadion tervezési munkáinál figyelembe vették a százezres nézősereg forgalmának gyors lebonyolítását is. A környék átrendezése, valamint a feljárók korszerűsége lehetővé teszi, hogy villamoson, autóbuszon és a most épülő gyorsvasúton érkező közönség rövid fél óra alatt elfoglalja helyét. A Népstadion újabb nagy lépéssel viszi előre a magyar sport ügyét. (Filmhíradó képei alatt elhangzó kísérő szöveg)


iHuizinga, Jan: Homo ludens. Kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására.
Folytatás:4.