A következő nyáron apám elvállalta egy balatoni üdülőben a büfé vezetését. Kérte, hogy menjek le hozzá segíteni. Ahogy megérkezem már nyújtja is a kék köpenyt, hogy vegyem fel. Int, hogy mérjem a sört. Nincs idő kérdezősködni, megállás nélkül dolgozunk. Azt se tudom mit kell kérnem egy korsóért, de nagyjából emlékszem a pesti árakra, hát azokat mondom be. Este, zárás után derül ki, hogy kicsit drágábban mértem az italokat.

Kávét is kell főznöm az egykarú, gőzölgő masinával. Lassan beletanulok, de nem tudom, hogy a feszmérőt állandóan figyelni kell, ha a piros zónába ér ki kell ereszteni a gőzt. Ezt többször is elmulasztom. A túlnyomás kilövi a tetejéről a szelepen levő súlyt, van vagy két kiló, szerencsére elrepül a fejünk fölött. Felveszünk a faluból egy tizennyolc éves lányt, mosogatónak. Végzetem érik vele. Nem kell csipkedni az arcát, hogy pirosabb legyen, duzzadt ajkait nyelvével fényesíti. Láthatóan megtetszettem neki, valósággal üldözni kezd. Menekülök előle, apám meg csak nevet. Erős, izmos, arányos testét a pult mögött időnként hozzám szorítja. Jobb, ha távol marad tőlem. Feladatokkal árasztjuk el.

Estére elfáradok, fürödni sincs kedvem. A parti padon ülök, andalít a tó tükrén vég nélkül ismétlődő habzó tarajok sápadt lüktetése. A hullámok sóhaját hallgatom, ha súgok nekik, visszasúgnak. Közöm van hozzájuk, mint mindenhez, ami megérintett ifjúságomban.

Felállok a számítógép mellől, a házban semmi nesz, az utcáról is csak a villamos tompa zúgása hallatszik, kinézek az ablakon, a terhes felhők lassan eltakarják a háztetők fölötti messzeséget. Az égbolt ezernyi fényéből a velünk keringő hét bolygóból egy sem látszik. Ma már könnyen leírhatom, hogy a Föld nem a világ közepe és maga is mozog velem együtt, és remélem nem kell a későbbiekben sem, mint Galilei Galileo -nak térden állva „őszinte szívvel és tettetés nélkül eskü alatt”i visszavonnom a „tanaimat”. Az égi vidékek, az Állatövek, kísérnek születésem óta. Az asztrológia szerint meghatározzák jellememet, és valamilyen módon katalizálják életem eseményeit is. Halálom napja is kiolvasható állítólag belőle, bár azt jobb ha nem tudnom. A csillagok közvetlen hatását sose tudtam elfogadni, mindig mosolyogtam az újságok heti jóslatain. Az írás lehet szórakoztató, ha minden jól megy. A szavak áramlását azonban könnyen megzavarhatja valami és a bőséget az éhínség órája, napja váltja fel. Ha a téma befészkelte magát a tudatomba a mélyben egyfolytában foglalkoztat, akkor is, ha valami mást csinálok éppen. Az agyam egyik része folyton átnézi, amit kigondoltam, vagyis mindig dolgozom rajta, egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy sikerült megoldanom a feladatot, és tisztességesen leírni. Teljesen persze ekkor sem nyugszom meg, mindig találok benne javítani valót, mindig látok egy szóban, egy mondatban, amit érdemes módosítani, kibővíteni vagy kihagyni valamit a szövegből.

Alkonyomban magamat keresem minden tárgyban, régi képben, mind búcsúzón bólogat felém. Incselkedik velem a múlt, s amit elém tesz hirtelen jelen lesz. Bele tudom helyezni magamat egy régi nap történésébe, magamat is látom benne, pedig amikor átéltem minden mást láthattam magam körül csak éppen magamat nem. Most mégis ott vagyok teljes valómban, sötét arcot vágok vagy túláradó gyöngédségemben mosolygósat, visszafojtott lélegzettel várok valamire, tekintetem találkozik valakinek a tekintetével, nézem a táj színeit, érzem illatait…

Budán egy villában laktunk. Halvány emlékeim vannak a hatalmas nappaliról. Emlékem összevegyül az akkor készült fényképeken látottakkal. A szoba közepén mennyezetig érő karácsonyfa áll, alatta rengeteg játék, háromkerekű bicikli, favonat, építőkocka hever.

Négyéves lehetek, akkoriban operáltak meg, egy gyermekfej nagyságú daganatot vettek ki belőlem. Nem engedik, hogy elaludjak. A műtő vakító lámpáitól hunyorgok. Nem fáj amit csinálnak, de mintha mégis érezném, hogy éppen vágják fel a hasamat. Furcsa szagok, hangok keveréke vesz körbe, érthetetlen nyelven folytatott beszélgetés töredékei jutnak el hozzám. Egy későbbi emlékkép is előjön betegségemmel kapcsolatban. Az orvosi egyetem lejtős előadótermében kísér le anyám a mélybe a padok közötti lépcsősoron, kétoldalt fehér köpenyes emberek ülnek. A professzor előtt az asztalon egy üveghengerben ott úszkál a daganatom. Úgy látszik orvosi eset lehettem. Az operáció nyomasztó, gyakran ismétlődő jelenetei még sokáig élnek bennem, mintha egy végtelenített filmszalag őrizte volna meg. Ekkor kezdtem felfogni, hogy mi a halál, tudtam, akik meghalnak örökre elalszanak, nekem ezért kellett ébernek maradnom az operáció közben. Nyitva volt végig a szemem, s hiszem így maradhattam egyáltalán életben. Gyanítom ez a nagyon korai halálközeli élményem tett gyermekkoromban sokáig visszahúzódóvá, és félénkké. A halál árnyéka nagyon korán rám vetült, amit a mennyországról szóló altatódalok sem tudottak igazán elűzni rólam. Az ellenséges világból, írja Freud, az anyaméh biztonságába kívánkozunk valamennyien, szeretetre vágyunk egész életünkben, arra, hogy Erósz győzedelmeskedjen, kerekedjen felül a Thanatosszal folytatott örök küzdelmében. S ki tudja az emberiség története végül kinek a győzelmével végződik? Különösen aggódhatunk manapság, amikor a világ nagy része szenved. A civilizáció vékony hártyája megrepedni látszik, az alapvető értékek megkérdőjeleződtek, vádaskodások és viszont vádaskodások láncreakciója demoralizálja a társadalmakat.

Hír, hír hátán 1945. augusztus

Készül a Kossuth híd. Serény munkáskezek fáradhatatlanul dolgoznak a pesti Duna-híd építésén. Már kész a betonozott cölöpök leverése csaknem egy hónappal előbb, mint ahogy a terv előírta. De fontos is, hogy a híd mielőbb elkészüljön, mert a jégzajláskor ennek a hídnak kell majd biztosítania a forgalmat Buda és Pest között. (Heti Hírek 4.)

Még két esetben estem át hasi műtéten. Talán tíz éves lehettem, amikor szirénázó mentő vitt a gyermekklinikára, azonnal műtöttek vakbéllel. Most altatásban voltam a műtét alatt. Amikor felébredtem tompa fájdalmat éreztem a hasamban. Minden mozdulat gyötrelmes volt. Nem emlékszem másra csak a fehér falakra, a fehérre festett kórházi ágyamra, a fehér köpenyes orvosokra. Apám és bátyám bejöttek meglátogatni, hogy felvidítsanak, megpróbáltak viccesek lenni, de sírásba fulladt a jókedvem, nevetéskor remegő hasamba fájdalom nyilat, inkább sietve távoztak.

Hatvanöt éves voltam, amikor megint fel kellett vágni a hasamat. Végzetesnek hitt daganatot kellett eltávolítani belőlem. Nyugodtan vettem a hírt, de éreztem, hogy „Kövér csöppek indultak homlokomról/ s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”ii Mintha megállt volna az idő. A látható és hallható dolgok fontossá váltak, a tárgyak érzékelhető tulajdongai jelentőségteljesek lettek. Az asztal lapjának faerezete hirtelen feltűnt, a kanálnak súlya lett, nehéz, vad illatok emlékeket idéztek fel bennem, a serpenyők kusza felhői szálltak rám, rossz szájízt keltve. Az elutasítás fázisa volt eziii. Minden megváltozott körülöttem. Fájdalmas és távoli hangokat hallottam. A felhő eltakarta a Napot. A szürkeség és a messzeség idegen bolygóra röpített. Oda ahol évezredekkel korábban már éltem. Behunytam a szemem. A félelememet, azzal hárítottam el, hogy úgyis kiderül majd tévedés az egész. Az érzékek felerősödése segített elűzni a tudatomból minden betegségemre utaló szót. Úgy beszéltem róla, mintha nem is én lennék a beteg. Ha meg is kell halnom – nyugtattam magam – az még nem holnap lesz. Testem, ez a hűséges szolgám, már nem volt sebezhetetlen. Vajon mióta romlott bennem alattomosan? Fájdalmam vagy bármilyen testi jel, ami a betegségemre utalt volna, nem volt.

A halál napjaink embere számára rettenetes, rejtelmes dolog, amire nem akarunk gondolni, amitől el kell bújnunk. Felszínes lett a gyászunk. A hozzátartozók menekülnek a súlyosan beteg ember elől, rábízzák a kórházakra, az elfekvőkre a végső stádiumban levőt. Amikor eszmélete elvész, rögvest függönyt húznak az ágya köré, s ha meghalt gyorsan eltakarítják a nyomokat, az ápolók kínos igyekezettel újra húzzák az ágyat. Furcsa módon még az öngyilkos sem szívesen gondol a halálra. Halálvágya nem az élet megszűnésének a vágyából fakad, hanem a számára megoldhatatlannak tűnő problémák, gondok elöli meneküléséből. A gyötrelmesnek vélt jövőt nem akarja elviselni. A halálról nincs megfogható képzetünk, csak a temetés eseményeit tudjuk magunk elé képzelni, esetleg a gyászoló rokonok, barátok bánatát. Néha inkább nevetünk, viccelődünk róla, mint a sírásók a Hamletben. Ásó, kapa, veremvágó/ Egy szemfedő lepel:/ O! Az ily vendégnek egy gödör,/ Egyéb semmi se kell. iv

Feleségem mesélte a szomszéd falu református temetésén a lelkész éneklő hangon mondta a szokásos vigasztaló szavakat, amikor az egyik öreg sírásó, aki a kialudt pipáját sem vette ki soha a szájából, legfeljebb, amíg a felesét le nem döntötte a torkán, valahogy beleejtette a pipáját a sírba. A lelkész anélkül, hogy a hanghordozását megváltoztatta volna, éneklő hangján kántálta: a pipa a sírba esett. Azóta is ezzel a mondattal cukkolják a szomszéd falú fiataljai őket. Csak oda kiáltják nekik: a pipa a sírba esett.

Feldicsérés

T. Cím!

Ha életét megunta volna
és körünkből mindenképpen távozni akar,
s a j á t é r d e k é b e n
ne igyék többé természetes
Igmándi keserűvizet,
mert ez életét csak
meghosszabbítja,
m a r a d é k t a l a n u l távolítván el
szervezetéből a kórokozó baktériumokat
.

Azt mondják, ha valaki a saját haláláról hall vagy olvas sokáig él majd. Milyen szép vigasz, egy rémisztő tévedés lehetőséget ad egy második startra, koncessziót válthat ki az égiektől egy új életre. Ha a halálról nem beszélünk úgy hisszük fenyegető árnyát is el tudjuk űzni. A földbe beszivárogó bomló testből új élet sarjad. Százszínű virág, gazdag klorofill. A sírásók mindenütt a világon ugyan olyan ábrázatúak, munkájuk is azonos. Leemelik a koporsót a sír szélére, aláhurkolják a kötelet. A gyászolók a sír két oldalához állnak.

Törökbálinton kezdtük Endrével a tanári pályánkat. Az első amire ma is emlékszem az, amikor nekünk kellett az egyik kollégánk temetésében segíteni. Jóformán nem is ismertük, de nem térhettünk ki a kérés elől. Szóltak, hogy segítenünk kell majd a koporsót a sírhoz vinni. Gondoltuk, hogy ezt teljesen józanul nem tudjuk véghez vinni, mielőtt a temetőbe mentünk, ezért ittunk valahol egy konyakot. Szerencsére még két tanártársunk is beállt mellénk, de nem volt egyszerű megtalálni a lépések helyes ütemét. Ha nem tudod felvenni a ritmust a koporsó vészesen billegni kezd, nagyot nem szabad lépni, mert a mögötted állónak szaporáznia kell a lépteit, s ez megint billegővé teszi vállunkon a terhünket. Szétszórt formák kísértek a sírok közt némán, fejfák intettek felénk minden irányból. Lépteimet próbáltam ellenőrizni, cipőmet néztem, most láttam, hogy elfelejtettem kifényesíteni. A sír fölé helyezett deszkákra helyeztük a koporsót. A gyászolók két csoportra oszlottak, és a kiásott sír két oldalára álltak. A ceremóniából alig emlékszem valamire. A pap hangja valahonnan messziről szólt: én vagyok a feltámadás az élet. A szavak töredékesen értek el, nem voltam képes felfogni a jelentésüket. Kivette a szentelt víz szórót a ministráns kezéből, és az elhunyt utolsó lakhelye fölött jól megrázta. Összecsukta a könyvét. A köteleket át kellett valahogy vezetni a koporsó alatt. Párban egymással szemben állva helyezkedtünk el, egy kicsit megemelve tartottuk míg a sírásó a deszkákat eltávolította alóla. Óvatosan próbáltuk leereszteni. Nem lehet váltott kézzel, mert akkor veszélyesen megbillen, csúsztatni kell a kötelet a tenyeredet összeszorítva. Nekünk újoncoknak ott kellett erre rájönnünk. Mindig tanul az ember, bár reméltem többé nem lesz szükségem erre a tudásomra. A sötét deszkaépítmény eltűnt a mélyben, már csak mi láttuk, a távolabb álló gyászolók nem. Csönd lett, mintha mindenki egyszerre változott volna komollyá. Valahonnan messziről egy kutya vonítása hallatszott.

Sokszor és sok embernek elmeséltük a temetési élményünket, aztán hónapok múlva úgy hallottuk vissza: a pedagógusoknak olyan kevés a keresetük, hogy temetéseket kell kiegészítésként vállalniuk. Mire leeresztettük lehorzsolta a bőrt a tenyerünkről. Jobb neki ott! - hallom valakitől. Ha van mennyország már ott van. Belenéztem a könnyes szemébe. A sírások felkapták a lapátokat és a nehéz rögöket el kezdték hányni a koporsóra. Visszafelé sétálunk, mikor egy a sírok közt álldogáló gyászruhás férfi tisztelettel megemelte felénk a kalapját. A keresztek árnyékai a fehér sírköveken nyújtózkodtak.

Az emberek egy ideig még beszélnek az elhunytról, aztán elfelejtik. Mind ide térünk majd, kicsikét elidőzve a földön, mind, vagy később vagy hamarabb, egy helyre törekszünk.v Errefelé tartunk, ez a végső székhely. Közhelyek tódulnak eszünkbe, temetni jöttem cézárt, nem dicsérni... Ezek is a kellemetlen gondolatok kiszorítását segítik. Minél többet tudunk az élet veszélyeiről, annál félelmetesebbnek tűnik. „Élni annyi, mint felismerni a félelmet, a születés és a halál reménytelen sarkcsillagai között esztelenül vergődő élőlény szűkölését.” - írja Márai Sándor.

A halálnak is van vonzása, néha olyan erős, mint a szerelmes karjai közé hajtó erő. Még főiskolás koromban, jutalomból egy hétre a Verőcei ifjúsági tábor lakója lehettem. Emlékezetes hely volt, mert esténként az akkoriban született Illés-zenekar játszott nekünk. A tábor közvetlen közel feküdt a vasúti töltéshez. Az egyik délután valami vonzott, hogy közel menjek a sínekhez, alig tudtam legyőzni vágyamat, ami a közelgő vonat felé hajtott, fel a töltésre. Érezni akartam a megsemmisülés élményét. Egyszerre féltettem az életemet és kívántam a végét, minden korábbi álom eltörlését, átélni az utolsó mozgás lendületét, mely egyedül az enyém, és elvisz valahová, mint a robogó vonat és letesz valahol. A felhangzó vonatfütty nekem szólt, engem hívott. A bizonytalan lebegés állapotába kerültem. A gyorsvonat akkor száguldott el néhány méterrel előttem, éreztem a robogó vagonok keserű szelét, mely borzongva oszlott szét az arcomon. Az utolsó pillanatban tudatom segített megfogni a fogantyút és meghúzni a vészféket és a lelkembe tört árnyat kifújtam magamból. Agyam kitisztult, mintha egy átható tekintet vetült volna rám figyelmeztetően. A távolodó vonat zaja megnyugtatott. Az üres sínpár enyhe kanyart vett a töltésen és megpihent. Soha többet ilyesmit nem éltem át.

Hír, hír hátán 1937, december 4.

József Attila, az ismert költő, pénteken este a balatonszárszói állomáson a vonat elé ugrott. A mozdony halálra gázolta. (Budapesti Hírlap)

A félelem belső feszültsége tart meg minket az életben. Aki élni akar, annak meg kell tanulnia félelemével kézen fogva járni. Ki tudja mennyi van még hátra? Ki akarja egyáltalán tudni? Pedig az idő múlik, egy perc múlva már egy perccel kevesebb van hátra. Éppen a halál elkerülhetetlenségét a legnehezebb elfogadni. Amíg élünk keressük a racionális rendet a végső egyenletet, amely megmagyaráz mindent és elűzi a félelmünket, a világban újra és újra feltűnő rendezetlenség rémét. „Mi tart örökké? Ház? Egyesség? Jelek? Kötések? Tudod; mindez nagyon mulandó! Sírtábláid is elenyésznek!”vi Ami az életnek lendületet, meleget, erőt ad, az Schopenhauer pesszimista filozófiája szerint önámítás, olyan, mint az injekció a súlyos betegnek. Néha vannak az embernek világos percei, amikor belátja a lét nyomorúságát, de aztán megint mámort keres, önámításba merül. Az ember feledtetni akarja félelmét. Az egyik vallással, a másik tudománnyal, a harmadik művészettel, a negyedik dicsőséggel és hatalommal, az ötödik szerelemmel, a hatodik kényelmes élettel, a hetedik az arany fényével ámítja magát.

A tudattalan már akkor megkezdi előkészületeit a halálra, amikor a tudatos énünk még nem engedi, hogy foglalkozzunk vele, mielőtt a külső körülményekben a halál közeledtének a nyomára bukkannánk. Álomsorozatok jelennek meg bennünk róla, újjászületésünkről látunk képeket. A tudattalan az álmok segítségével akarja helyre hozni, amit az életünkben elmulasztottunk.

Ritkán, de előfordul, hogy a halál közelsége arra késztet, hogy nyugodtan, felkészülve várjuk eljövetelét. Feleségem egyik nagynénjéről mesélte, hogy a mennyét arra kérte, hogy fürdesse meg, aztán kérte, hogy azt a ruhát adja rá, amit arra tettek félre, hogy majd abba temessék el. Mennye szóvá is tette ezt, amire azt válaszolta, hogy éppen azért, mert ma meghalok. Ne tessék ilyet mondani, mondta feddően, hiszen nincs anyukának semmi baja. Nem válaszolt, nem vitatkozott vele, ő már tudta, hogy eljött a vég. Szépen felöltözve lefeküdt az ágyára, behunyta a szemét és rövidesen meghalt.

Néhány évtizeddel korábban egy olasz céggel kerültünk kapcsolatba, akik égetőműveket gyártottak. Elsősorban a veszélyes hulladékok megsemmisítésére tervezték őket, utóégető művel voltak ellátva, ami meggátolta, hogy káros anyagok kerüljenek belőle a levegőbe. Megfelelő jutalék ellenében a mi cégünknek kellett volna piacot találni terméküknek. Nálunk akkor még erre nem volt igazán igény. Mivel temetői krematóriumokat is gyártottak felvettük a kapcsolatot a budapesti temetkezési vállalattal. Az igazgató készségesen fogadott és elvitt minket az akkor működő megsemmisítőjükhöz, hogy tekintsük meg. Tudtam, hogy nem lesz egy szívderítő látvány, hát nem nagyon örültem az ötletnek, de mielőtt az olasz üzletfelünket elvisszük, gondoltam látnunk kell milyen a jelenleg működő berendezés. A terem egyik felében sorakoztak a papír koporsókban a hamvasztásra váró halottak, a végében meg ott terpeszkedett maga a lepusztult külsejű krematórium. Két szürke munkaruhás férfi üldögélt valami székfélén egy kis asztalka előtt, éppen falatoztak. Az egyiknek tokás álla remegett, szalonnát és hagymát evett, illata hozzáadódott a hely taszító képéhez, a másik meg nagyokat harapdált a szendvicséből. Nekem a gyomrom háborogni kezdett, nehéz volt émelygésemet leküzdeni. A két alak meglátva a főnöküket rögtön felállt, és foglalkozásukkal járó fáradhatatlan egykedvűség pózában merevedve tisztelettel köszöntötték. Kísérőnk intett, hogy csak üljenek le és egyenek nyugodtan. Egy lakattal lezárt kopott szekrényből egy konyakos üveget és poharakat vett elő. Láttuk jól fel van szerelve a látogatók fogadására. Ez jól fog esni mielőtt benéznek a kemencébe, mondta bennfentes hunyorítással. A pohár tartalmát némán fölhajtottam és az ellenséges hallgatásomban kerestem menedéket. Toporogtam, a cipőm nyikorgott. Valami rozoga fémkocsira rakták a következő koporsót és gyakorlott mozdulattal kezdték a kemencébe tolni. Elfordítottam a fejem. Sógorom arcát néztem inkább. Kicsit le kellett hajolnia, hogy be tudjon nézni a tűztérbe. Szemöldöke szinte derékszögbe rándult, izmain ideges remegések hullámzottak végig. Arcának a változásából sokkal többet lehetett kiolvasni, mint kísérőnk magyarázó szavaiból, ami arra vonatkozott mi látható éppen a krematórium üvegkémlelőjén keresztül. A tűz mindent megold – gondoltam. Nehezen tudtam továbbra is rávenni magamat, hogy odanézzek. A keszeg alkatú férfi, akinek – a hamis fogsora miatt – nehezére esett a beszéd, szó nélkül végezte a dolgát, inkább csak a kezével intett kövérkés társának, ha segítségre volt szüksége. Miután a lángot kikapcsolta egy hosszú nyelű lapáttal benyúlt a tűztérbe és az elhamvadt test poraiból egy odakészített edénybe lapátolt belőle.”Vár a hamu közös és csúfos órájára.”vii

A csontok nagy része nem porladt el, kiszedték a tűztérből és egy erre a célra rendszeresített darálóhoz vitték. Reméltem aranytömés nem virított az elhunyt magányos zápfogában. Csak a por váljon porrá, a körforgást ne akadályozza semmi. Rá kellett jönnünk, hogy az urnában kerülő hamvak az elhunytnak csak a töredékét tartalmazza, ha tartalmazza egyáltalán, és nincs kizárva az sem, hogy a porai mások poraival is keveredik. Igen porrá leszünk, eddig igaz, de hogy a tengerbe, avagy a Dunába szórt hamvak az elhunyttól származnak-e valóban, vagy az urnában őrzött szürke hamunak és a márványlapra írt név viselőjének van-e egyáltalán valami köze egymáshoz, azt nem tudhatjuk. Ide kívánkozik Keplernek a nagy csillagásznak maga által írt sírfelirata: Szellemem az égbe hatolt, porlad a test idelent.viii

Egyre többször merült fel bennem: miért lettem beteg, miért én és miért éppen most? Vigaszt kerestem abban, hogy végül, ha meg is kell halnom csak oda jutok vissza, ahonnan születésemkor jöttem, hiszen mindenkinek át kell esnie ezen. Másfelől a halál után tovább is élhetünk, legfeljebb egy másik testben – tettem hozzá gondolatban. Harmadik személyben nyugtattam magamat: Mi változik hát, ha meghalsz? Jóformán semmi, csak előbb, mint másoknak vetül utadra az alkonyat, jutsz oda, ahol a valamikori elevenek, már mind holtak, jutsz abba az állapotba, amiben végül mindenki osztozik veled, és a testvéred lesz. Nem lesznek kínjaid, és nem lesznek álmaid sem. Mint minden beteg én is felajánlásokat tettem, alkudozni kezdtem. Ha kapok egy kis haladékot és mégse következik be olyan gyorsan másképpen fogok élni, befejezem a könyvemet, és írni fogok, írni még sokat. Legalább annyi időm legyen még, amennyi szükséges mondanivalóim leírásához kell. Mesterkéltség, görcsös akarás nélkül. Kioktató hangsúlyok, homályos képek nélkül.

A szentelvízzel teli márvány tál vonzott, lassú, óvatos mozdulatokkal lépegettem befelé a mélyen kikopott kőlapokon. A pap éppen kiöblítette a kelyhet. Az oltár felé fordulva letérdeltem és keresztet vetettem. Kezemet finoman a térdemre illesztettem és jámboran lehajtottam a fejem. Mindenki felállt, én is. Felnéztem az orgonakarzatra, de hiába vártam a zenét. Spiritus sanctus! A pap összecsukta könyvét.

Megbékélten, felkészülten vártam a műtétet, nem riasztott félelem, hogy lehet többé fel sem ébredek. Tudtam valami hív, valami mély, ismeretlen, földalatti forrás vize buzog bennem és kíván felszínre törni, heves remény táplált, érzékeimben az ujjongás és a jajszó, a fájdalom és valami homályos cél tudata új hajnalt, új ébredést hozott. Csengőm csengetett. Órám kattant, mérte tovább időmet.

Folytatás:3.


Irat Pénztár könyv, 1946. szeptember hó

Két napszámos: 20 Ft. Tóth erdész: 20 Ft. Javítás: 50Ft. Erdősmecskén 4 ember ellátása: 166.40 Ft. Közmunkaváltság: 18 Ft. Rádiódíj 2 hóra: 20 Ft. Simecsiktől kölcsön: 800 Ft. Csillár javítás: 50 Ft. Háztartásra: 200 Ft. Lakbér I. részlet: 165 Ft. Endrődynek acont: 50 Ft. Vagonigénylés: 23.60 Ft. Gamma Rt-től, fára: 500 Ft. Ifj. Oláh Dezsőnek szálállítás megszervezése: 800 Ft. Lakáshiv. kérv. Bélyeg: 12 Ft. Balakusz J. fizetés előleg: 300 Ft.

iIdézi Arthur Koestler: Alvajárók című kötetében

iiDzsida Jenő: Nagycsütörtök

iiiElizabeth Kübler-Ross: A halál mint ragyogó kezdet

ivShakespeare: Hamlet ( Arany János fordítása)

vPublius Ovidius Naso: Átváltozások

viGilgames eposz (Tizedik tábla)

viiStéphane Mallarmé: Gyászbeszéd (Weöres Sándor fordítása)

viiiAz eredeti felírat latinul így hangzik: Mens coelestis erat, corporis umbra jacet.