Délelőtt még enyhe szellő fújta a fák leveleit, és az eső táplálta a falusi csatorna vizét, de ezen a késő délutánon már a nap sugara sütött be az iskola piszkos ablakán. A koszos üvegen egy rövidre nyírt, fekete hajú fiú nézett ki. Balkovitz Ajtonynak hívták, ő volt az osztály egyik legbeszédesebb tanulója. Most azonban hallgatott, és figyelte az iskolából hazaballagó diákokat. Bizonyára az anyukáját várta, de az mindig csak este jött érte, mert dolgozott. Nem csodáltam a dolgot, hiszen özvegyasszony létére négy gyermeket nevelt, és kellett a pénz. Ennek ellenére nagy szegénységben éltek, mint a legtöbb család itt a környéken. Én is haza szerettem volna menni, de a szüleimnek aznap reggel megígértem, hogy megvárom őket, és autóval megyünk tovább a nagypapához. Persze útközben a húgomat is összeszedjük az óvodából. Unottan lapozgattam egy könyvet a padomban, amit ezelőtt kétszer kiolvastam, és már egyáltalán nem volt érdekes.

– Mikor jönnek már? – gondoltam, és a faliórára néztem. – Jaj! Még csak öt óra. Anya hatkor kanyarodik ide értem. Mit csinálok addig?
Nyújtózkodtam egy jó nagyot, majd Ajtony mellé sétáltam. Az még mindig nem szólt egy szót sem, csak sóhajtott egyet. Pár percig így álltunk az ablakpárkánynak támaszkodva, mikor egy kisfiú lépett a terembe. Vörös, göndör haja össze volt kócolva, és a ruhája is sárosan lógott róla. Nyomban megismertem a mindig mosolygós, nyolcéves Zdiarszky Vencelt.
– Sziasztok! – köszönt a szokottnál is nagyobb boldogsággal.
– Még mindig itt vagy? – fordult feléje Ajtony, de Vencel mintha nem is hallotta volna a kérdést, úgy kezdett beszélni:
– Képzeljétek csak el! A hét végén Budapesten jártam. Egy szállodában aludtunk. Az anyukám kapott ajándékba egy hétvégét két felnőttnek és két gyereknek. Életemben először voltam a fővárosban! Na jó, az igaz, hogy ott születtem, de az nem számít. A szobánkban még tévé is volt. Nektek van tévétek, Emánuel?
Én csak értetlenül néztem a kisfiúra, hogy miért tesz fel ilyen felesleges kérdést, de válaszolni nem maradt időm. Vencel szakadatlanul folytatta:
– Szóval egyik este, amikor apukám rájött, hogyan kell bekapcsolni a tévét, hát kit láttunk benne?
– Nem tudom – morogta Ajtony.
– Hát engem! Benne voltam a híradóban.
– Fogadjunk, hogy csak épphogy belelógtál a képbe! – nevetett fel Ajtony.
– Na jó, igaz! De benne voltam! – mosolygott Vencel, és amikor látta, hogy nem nagyon érdekel minket a dolog, új témát hozott fel:
– A nagybátyámtól kaptam egy biciklit. Szép világoskék, és sárga a kormánya. Ki kellett próbálnom, ezért azzal jöttem iskolába.
– Mi mindig azzal járunk – vontam vállat. A faluban ugyanis nemrég nyílt egy bicikliüzlet, és onnan minden gyerek olcsón szerzett magának kerékpárt. Még a legszegényebbek is, így aztán nem csodáltam, hogy Vencelnek is van egy.
– Szuper! Majd megmutatom nektek. És egy körre is elmehetünk – lelkesedett a kisfiú.
– Majd holnap – legyintett a barátom, mire Vencel könyörgő szemekkel nézett rá. Egy darabig nem értettem, mit akar, és szerintem Ajtony sem, de amikor már bánatosan indult az ajtó felé, akkor rájöttem:
– Na jó! Elmehetünk most is. Ha csak az iskolát kerüljük meg, akkor hatig visszaérünk – mondtam, és láttam, hogy a kisfiú arca egészen felderül. Ajtony azonban csak megcsóválta a fejét:
– Az anyukád keresni fog, Emánuel. De hát, te tudod. Én nem megyek.
– Ugyan! Az iskolát öt perc alatt megkerüljük – szólt Vencel.
– Legalább menjünk ki a plébánia előtti ligetbe – javasolta Ajtony.
– Jó, jó! – bólogattunk vidáman.
Mindhárman kiszaladtunk a kapu elé, ahol biciklik sorakoztak. Nekem rögtön megakadt a szemem egy szép, csillogó, vadonatúj kerékpáron. Gondolkodtam azon, hogy kié lehet, de aztán inkább siettem a sajátomhoz. Amíg fölállítottam a biciklimet, egy csodálkozó hangot hallottam magam mögött:
– Ez a tiéd?
– Persze. Ezt kaptam – hangzott a kérdésre a válasz, mire én megfordultam. Vencelt láttam, amint azon az új kerékpáron ül.
– Gazdag lehet a nagybátyád – mondtam, és elindultam a plébánia felé vezető úton. A többiek gyorsan utolértek, így utána percek alatt kinn voltunk a templom előtti ligetben. Ott Ajtony lelassított, és a régi, kopott, szakadt órájára nézett. Hirtelen ijedt arcot vágott, de aztán nyugodtabban szólt hozzánk.
– Az addig rendben van, hogy kiértünk ide, de két perc alatt vissza is kell jutnunk.
– Dehogy! Még fél sincs – intette le Vencel.
– Szerintem kerüljük meg a plébániát – javasoltam, és választ nem várva indultam a főút felé.
– Nyugodtan! Az én órám pontos – kiáltott utánam Vencel lihegve.
Lassan mentünk, hogy legyen időnk nézelődni. Messze egy hegyet láttunk, azon pedig kis, piros tetős házakat. Jól tudtam, melyik ez a falu, hiszen ott lakott a nagypapám. Sokára értünk ki a park melletti főútra, de nem bántuk, mert mindannyiunkban ez a tudat élt:
– Ráérünk még!
– Máris megyünk? – kérdezte Vencel szomorúan, miközben leszállt a kerékpárról.
– Máris? Már egy fél órája itt vagyunk – mondtam, és elindultam, hogy átmenjek az úttesten. Amint ráhajtottam a fűről az aszfaltra, egy ijedt hang kiáltott fel mögöttem.
– Hé, Emánuel! Várj! Jön egy autó!
Gyorsan elfordítottam a fejemet, és láttam, hogy egy nagy szürke jármű közeledik felém. Jobban megnézni nem volt időm, mert akaratlanul fékeztem. Talán a rémülettől. Ami nem lett volna baj, ha csak a hátsó féket húzom meg. De én az elsőt rántottam meg. A szüleim sokszor elmagyarázták, hogy ne csináljak ilyet, mert szerintük ilyenkor orra bukik az ember. És ebben igazuk is volt, mert egyszer emiatt csúnyán bevertem a fejemet. Most is kicsúszott alólam a bicikli, én pedig az úttesten találtam magamat.
A vezető fékezni próbált, mikor sikerült arrébb gurulnom, hogy legalább a füves árokba essek. Valahogy bele is kerültem, talán attól a nagyon nagy ütéstől, amit éreztem. Nem láttam, mi történt, csak egy nagy csattanást hallottam. És valami fájt.
Utána már csak arra emlékszem, hogy kinyitottam a szememet. Felébredtem. Ha pedig felébredtem, akkor nyilván aludtam is. De mióta?
Ez járt a fejemben, amikor megpillantottam a fehér lepedőt az ágyamon. Furcsálltam a dolgot, hiszen nekem az mindig is kék volt. Ezért megdörzsöltem a szememet, és jobban körülnéztem. A szobában alig helyeztek el valamiféle bútort. Semmilyen szekrényt vagy tárolóhelyet nem raktak oda. Csak a sarokban állt egy rozoga asztal, azon meg egy tévé.
– Hát a televízió a „legfontosabb” – nevettem magamban.
Ez a hely ismeretlen volt nekem, és ettől egy kicsit meg is ijedtem. Akkor aztán igazán megrémültem, amikor egy nő lépett a szobába, és nem az anyukám. Ekkor már biztos lehettem benne, hogy nem otthon ébredtem fel. Kerekre nyílt szemekkel nézve kérdeztem:
– Hol vagyok?
A nő megsimogatta a fejemet, és így szólt:
– Nem kell annyira megrettenned. Ez egy kórház. Tegnap este elsodort egy autó. Nincsenek súlyos sérüléseid, ma már haza is mehetsz. Az apukádnak szóltunk egy kisfiú segítségével.
– Telefonon? – kérdeztem most már egészen nyugodtan.
– Igen… azt hiszem. Majd biztos bejönnek hozzád a szüleid.
Hiányzott az apukám meg a családom, de valahogy mégsem akartam, hogy meglátogassanak. Talán azért, mert tudtam, hogy kikapok a figyelmetlenségemért.
– Végül is nagy baj nem lett belőle. A hátam fáj nagyon meg a kezem. A többi csak kicsit – gondoltam, és az ápolónőre néztem. Az előhúzott egy távirányítót, és bekapcsolta a tévét.
– Úgy tudom, hogy aki az autót vezette, nekiment egy fának, mert el akart kanyarodni. És… meghalt… De ez nem a te hibád! – magyarázta.
Én ettől még jobban megijedtem, mint először, és most már biztos voltam benne, hogy az apukám le fog szidni. Bánatosan néztem a tévére. Nemsokára azonban boldogan kiáltottam föl:
– Krizsán Emánuel! Az én vagyok!
Ugyanis a híradóban éppen a balesetemről volt szó. Eszembe jutott Vencel, aki azzal dicsekedett, hogy látta magát a televízióban. Elégedetten dőltem hátra, és boldogan figyeltem a képernyőt. Majd a kamera a halott vezetőt mutatta, mire nekem elszállt a mosolyom, és könnyel telt meg a szemem.
Erre a nő aggódva megkérdezte:
– Talán ismered?
Választ nem kapott, csak sírásba fulladó hangon megszólaltam:
– Anya…

A Hír Tv mesepályázatán 3. díjat nyer novella. Megjelent a Magyar Nemzet 2011 augusztus 23-án keltezett számában. "Oláh Anna Réka drámai története a klasszikus prózaírókhoz méltó csavarossággal és történetszövéssel"  íródott, méltatta a lap rovatvezetője.  Unokám, akkor még csak 11 éves volt.