Az ablakpárkányon könyöklő vörös kisfiú valójában nem nézett semmit. Minek is nézett volna? Az utca homályos volt már. A sarkon eltűnt még egy-két sötét alak, és csak a körútról hallatszott be a villamos robogása, az autók halk pöfögése. A kisfiú nem talált semmi érdekeset, sem a pislákoló lámpafényekben, sem az ablakban hervadozó virágokban, sem az el-el suhanó járművek árnyaiban. Rossz kedve volt. A rossz kedv csak úgy jön, azt se tudjuk miért, de bizony elég nehezen távozik. – Aludni kéne már – gondolta a kisfiú, és az ágy felé pillantott. – Kéne, de minek? Azzal visszakönyökölt az ablakpárkányra.
A szoba csendjében halkan megnyikordult az ajtó. Aztán újra csönd lett. A parketta nehéz lábak léptei alatt reccsent meg egyszer, majd még egyszer. A durva zajok mellett valami szelíd susogás ütötte meg a kisfiú fülét.
– Nem alszol?
A gyengéd kérdésre megfordult a kis vörös fiú. Látta, hogy a szobába nagymama csoszogott be, és aggódva néz rá öreg, szürke szemeivel.
– Nem, még nem – motyogta.
– Na, gyere ide! – nyújtotta a kezét nagymama, és leült a sarokban álló karosszékbe. A kisfiú lassan végiglépegetett a szőnyegen, egészen a fotelig.
– Ülj ide! – mutatott a lábára nagymama. A kisfiú leült.
– Meséljek neked?
Az unoka nem válaszolt, csak összevonta sűrű szemöldökét.
– Ne légy mérges, ez egy igazán jó mese lesz!
– Mondjad – morgott a kisfiú.
– Rendben. Volt egyszer egy erdő telis-tele hatalmas, öreg tölgyfákkal. Itt, ezek között az óriások között futkározott egy fiatal kis hangya. Szegény a legkisebb állatok közül is a legkisebb volt. Éppen valami fontos feladatot kapott, de mire elindult el is felejtette, hogy mit kértek tőle. Annyi érdekeset látott, hát miért figyelt volna egy ilyen egyszerű, unalmas dologra? Mindent fel akart fedezni, de mindent túl nagynak érzett. Amíg bele nem botlott egy kicsike magba...
A szerző rajza.
„Hát te meg ki vagy?”– nevetett.
„Én egy mag vagyok”– felelte büszkén a picike valami.
„De hát nálad még én is nagyobb vagyok!”
„Meglehet. Én azonban sokkal nagyobbra növök majd, mint te.”
„Ugyan mégis mekkorára?”
„Mint ezek a nagy fák itt. Látod?”
A hangya körülnézett.
„Én nem hiszek neked”– mondta, és boldogan elszaladt. Örült, hogy van nála kisebb teremtés az erdőben. Nemsokára visszatért a maghoz. Boldogan köszönt neki.
„Szervusz! Látod, hogy mennyit nőttem, mióta utoljára találkoztunk? Most már igazán nagyobb vagyok nálad.”
„Meglehet. De én majd megnövök.”
„Persze, persze. Én is meg fogok nőni. Én leszek a legnagyobb a hangyák között!”
A kis mag nem válaszolt. De a hangya folytatta.
„Milyen jó is lesz, minden kicsi hangyagyerek fel fog nézni rám!”
„Igen, te leszel a legnagyobb”– mormolta a mag. Teljesen mindegy volt, hogy mond-e valamit, a hangya úgyse figyelt rá. Az már boldogan tovább is ment, nem állt meg. A mag nem felejtette el a kis hangyát. Egyfolytában azon gondolkozott, hogy vajon meg fog-e nőni. S míg telt-múlt az idő ő maga egyre nagyobb lett, már egy kis zöld levele is kihajtott. Milyen büszke volt magára!
„Most aztán jöhet a hangya”– gondolta. De a hangya nem jött.. Egyszer a szárazabb napok után a mag már nagyon vágyott egy kis esőre. Hogy örült, amikor nagy cseppekben hullani kezdett leveleire az édes csapadék! Újra élettel telt meg. A vizes földet figyelte, mikor észrevett egy nagy, öreg hangyát.
A szerző rajza.
„Gyere be a levelem alá!” – kérlelte az állatot. A hangya bemászott a levél alá. Lassan mozgott már.
„Ki vagy te? – kérdezte a mag.
„De hiszen ismerjük egymást...”
„Igen...”
Elhallgattak. Az esőcseppek nagyokat koppantak mellettük.
„Igazad volt” – mondta a hangya, „tényleg olyan nagy leszel, mint azok a fák.”
„Te meg a legnagyobb lettél mindegyik hangya között.”
„Valóban. De már megöregedtem, és nem láthatlak téged, hatalmas, terebélyes tölgyfaként.”
„Ez a szerencséd. Életemben figyelsz meg, nem halálomban. Nem fogod látni, mikor elkorhadnak az ágaim, örökre lehullanak a leveleim.”
„Én azt akarom látni amikor igazán szép leszel.”
„Azt most látod. Ha megnövök, az emberek elvisznek tűzifának vagy építőanyagnak.”
„Ez szörnyű!”
„Nekem ez a sorsom. Amíg növök, addig növök. Ha meg már megnőttem, akkor nincs előttem cél, amiért élhetnék.”
„Ó! Akkor mégsem olyan jó nagynak lenni.”
„De jó volt növekedni, vágyni arra, hogy nagy lehessél. Közben láttál virágokat kibújni a földből, virítani, és elhervadni. Ahogy én is fogok még látni hangyákat fiatalon és öregen.”
„Szóval, akkor kellett volna örülnöm, amikor kicsi voltam?”
„Örültél is. Örültél, ha nagyobb lettél nálam, örültél, ha kicsi voltál. És örülj most is, mert ez az életed.”
„Ez az életem” – visszhangozta a hangya. Időközben elállt az eső, és a legkisebb állatok legnagyobbikának tovább kellett sietnie.
„Hát, Isten veled! Élj boldogul!” – köszönt, és elment.
A tölgyfa több, mint száz évig növekedett, látott hangyák millióit megöregedni, de azzal, aki egyszer nagyobb volt nála nem találkozott soha.
A vörös kisfiú a nagymama ölében most már mosolygott.
– Én ezt nem értem, nagymama – mondta.
– Mit nem értesz?
– Hát, ezt az egészet. Hogy miért ilyen az élete a tölgyfának és a szegény hangyának.
– Ó! Ezt senki sem érti.
Megjegyzés: A Kossuth Rádiónak 'A Nagy Mese' c. pályázatán a 10-17 éves korosztály első díját nyert mű.